Innentől kezdve mindenki a rejtélyes fiú roxfortbeli felbukkanására koncentrál — bár azért, tegyük hozzá, a Szarvas Kígyó-ügy se piskóta. Miközben feltámogatom a gyengélkedőre hetedéves lányomat, mindketten némaságba burkolózunk. Még emésztgetnünk kell a tényeket.
— Úristen, Delphi, mi történt? — kérdezi aggódva Daeron, amikor megjelenünk.
— Kutya bajom, Daer — veti oda az ezüst-kék hajú.
— Ő a Szarvas Kígyó — közlöm sápadtan.
A keresztfiam elejti a kezében tartott bájitalos üvegcsét, amit épp Jameshez és Fredhez akart vinni. A fiola nagy csörömpöléssel ér földet.
— Micsoda!?
— Nem nézted ki belőlem — állapítja meg vádlón Delphi.
— Kiszállnál a fejemből? — förmed rá a gyógyítófiú. — Nézd, nem arról van szó... bocsáss meg — mentegetőzik. — Csak meglepett... de biztos csodálatosan megállod majd a helyed.
A mardekáros lány mordul egyet, és leveti magát a legközelebbi ágyra. Szemlátomást nincs elragadtatva a helyzettől.
— Delphi... — lépek hozzá félszegen.
— Hagyj most, anya!
— Nem gondolod, hogy meg kellene beszélnünk...?
— Nincs kedvem most lelkizni — közli, és a másik oldalára fordul.
— Hát, jó... — sóhajtok. — Azért itt maradok veled.
— Nem kell.
Daeron zavartan lehajol a földre, és feltakarítja a szilánkokat meg a kiömlött bájitalt.
— A francba, ebből nincs nálam több készleten... üzennem kell Piton professzornak — mormolja, és nekilát, hogy megírjon egy Odú-line üzenetet a bájitaltantanárnak. Miután végez, a zsebébe süllyeszti magifonját, és az ájult James meg Fred mellé lép, hogy addig is ellássa őket, amennyire tudja.
— Tényleg nem kell itt maradnod, anya — bizonygatja Delphi. — Nem lesz semmi bajom. Csak még... fel kell dolgoznom.
— Daeronnak igaza van — egész biztos, hogy csodálatos Szarvas Kígyó leszel — bizonygatom.
— Csapnivaló Szarvas Kígyó leszek — fúrja a párnájába a fejét.
— Te sírsz? — hökkenek meg. Tőle szokatlan módon, az ezüst-kék hajú lánynál ma már másodjára törik el a mécses. — Jaj, Delphi... — lépek az ágyához, és megsimítom a hátát. A tizenhét éves lány rázkódik a fojtott zokogástól. — Azért ez nem olyan borzalmas, mint gondolnád...
— A nyomodba se érhetek Szarvas Kígyóként! — hüppögi. — Én nem akartam ezt a nyomást... Miért kellett annak a hülye hüllőnek engem választania?
Mélyet sóhajtok.
— Én már tudom... legalábbis azt hiszem, megértettem.
Ebben a pillanatban nyílik a gyengélkedő ajtaja. Piton érkezik, hogy átadja a kért főzetet Daeronnak. A gyógyítófiú megitatja a két csínytevővel a bájitalt.
— Hát, egyelőre ennyit tehettünk értük... reméljük, hamarosan jobban lesznek.
— Maga meg miért játssza a hattyú halálát, Miss Malfoy? — lépdel hozzánk a bájitaltan-professzor.
Delphi dühösen felemeli a fejét, amit eddig a párnába temetett, és morcosan mered a tanárra.
— Hagyjon békén. Nincs szükségem rá, hogy kioktasson.
— Ahelyett, hogy kínlódik és hisztériázik, akár meg is próbálhatna szembenézni a végzetével — úgysem kerülheti el. Jobban teszi, ha elfogadja.
— Könnyű azt mondani... — morogja az ezüst-kék hajú. — A felnőttek mindig lökik a nagy életbölcsességeket, mintha tudnák, min megyünk keresztül, de persze ha rákérdezünk, hogy ők mégis mikor kerültek hasonló helyzetbe...
Perselusszal nem tudunk mit felelni Delphi szavaira.
— Figyelj, anya... — néz rám végül sóhajtva. — Tényleg megleszek, jó? Keressétek nyugodtan a tolvajt a többi tanárral.
— Apropó, vannak fejlemények? — pillantok Perselusra.
— Egyelőre nyoma sincs — rázza a fejét a bájitaltantanár.
— Talán párszaszó varázslattal! — csapok a homlokomra.
— Tessék? — értetlenkedik a férfi.
— A Szarvas Kígyó-pálcám...! — tartom fel a varázseszközt. — Figyelmeztet a veszélyre. Talán az időnyerőtolvajt is megtaláljuk vele! — villanyozódok fel. — Mutasd az utam — sziszegem párszaszóul.
A pálcám végéből aranyló fénycsík tör elő, és a gyengélkedő ajtaja felé kúszik. Perselusszal egymásra nézünk, és a nyomába eredünk — azonban amikor kitárjuk az ajtót, olyasvalaminek a látványa fogad minket, amire egyikünk se számít.
A falfehér arcú Albus és Scorpius szobroznak előttünk — az arany sugárnyaláb pedig a mögöttük álló tizenhétévesforma-fiúra vetül. Egy-egy varázspálcát szegez a hátuknak, és pillanatnyi meglepettség suhan át az arcán, amikor meglát minket, ám rögtön utána ádáz vigyorra húzza a száját.
— Kedves, hogy kinyitották nekem az ajtót. Sajnálatos módon teli van a kezem... Á-ááá — cicceg, amikor Perselus és én varázspálcát szegezünk rá. — Fegyvert eldobni és kezeket fel, vagy megölöm őket — fúrja a fiúk lapockái közé a saját pálcáit.
Pitonnal kelletlenül engedelmeskedünk.
— Ezt már szeretem... — A fiú elégedetten csettint a nyelvével. — Ne siessenek annyira, dolgom van magukkal. Menjenek csak vissza, helyezzék magukat kényelembe — utasít.
— Mi a fene...? — Daeronnak leesik az álla, amikor a bájitaltantanárral visszatérünk, nyomunkban a két riadt elsőssel és az idegen fiúval.
Most van időm jobban szemügyre venni — vézna testalkat, átlagos magasság, medvebarna haj és jégkék szempár. Kifejezetten jóképű lenne, ha nem égne az arcán vad, eszelős kifejezés.
Amikor Delphi meglátja, azonnal felpattan az ágyából, és gyűlölködve mered rá.
— Mit keresel itt, te világi köcsög!?
— Á, szóval felismersz. — Az ismeretlent szemlátomást mulattatja az ezüst-kék hajú lány haragja.
— Azonnal engedd el az öcsémet és a haverját, vagy megbánod! — sziszegi Delphi ökölbe szorított kézzel.
A fiú gurgulázó kacagásától végigfut a hátamon a hideg.
— Komolyan azt hiszed, hogy fenyegethetsz engem? Te semmit sem változtál, Delphi... — csóválja a fejét — Pocsékul méred fel a hatalmi helyzeteket, és még mindig azt hiszed, bármit megtehetsz.
— Akárcsak te. Ugyanolyan seggfej vagy, mint régen, Eric — vág vissza az ezüst-kék hajú.
— Mostantól tiszteletteljesebb hangnemben beszélsz velem, ha nem akarod, hogy a drágalátos rokonaid holtan végezzék — közli tárgyilagosan. — És a nevem Xenodermus.
Magamban el kell ismernem, hogy nem véletlen hihető a sztorija, miszerint ő Voldemort fia. Kicsit a fiatal Tom Denemre hajaz...
— Ó, szóval tényleg te állsz a háttérben? — Delphi összefonja a karjait a mellkasa előtt. — Gratulálok. Én abban is kételkedtem, hogy el tudsz számolni kettőig, nemhogy összehozni négy merényletet, és betörni a Roxfortba...
— Nem hittél nekem, pedig megmondtam, hogy párszaszájú vagyok — vigyorog elégedetten Eric. — Ennél pedig még többet is tettem — duruzsolja —, de erről később. Ahogy látom, mindenki megvan, akire szükségem lesz — pillant végig a csapaton. — Á, Piton professzor, hálás vagyok, hogy beugrott. Így nem kell összehalásznom magát más módszerekkel...
— Empusa — biccent kimérten a bájitaltantanár.
— Immár Xenodermus — korrigálja a fiú. — Elhagytam az iskolai nevem. Ide kérem a pálcákat és a magifonokat, a helyiség közepére, a padlóra — parancsolgat. — Csak a biztonság kedvéért... Ne vegyék sértésnek, nem mintha nem bíznék a társaságban — biztos vagyok benne, hogy együtt tudunk majd működni.
Mindenki kelletlenül lepakolja a varázspálcáikat és az elektronikus készülékeiket a hideg csempére, és Eric utasítására helyet foglalunk az ágyakon. Ő az egyetlen, aki állva marad — és szemlátomást roppantul élvezi a helyzetet, hogy sakkban tarthat minket. Felnyalábolja a földről a négy varázspálcát, és a talárja zsebébe süllyeszti őket, az egyikkel együtt, amit eddig használt — felismerem benne Scorpius bodzapálcáját. Minden bizonnyal lenyúlta tőle, amikor elfogta, Albus pedig eleve fegyvertelenül jött.
— Mit akarsz tőlünk tulajdonképpen? — bukik ki belőlem a kérdés.
— Magától nem sok mindent, Diana Dursley — de túsznak talán megfelel. És persze a varázspálcája ereje se árthat...
— Mire kell neked a varázspálcám? — hökkenek meg.
— A Szarvas Kígyó szarvának egy szilánkja a magja, nem?
— De — ismerem el feszengve.
— Akkor magunkkal visszük — biccent. — Még nem teljesen tiszta számomra a jóslat értelmezése...
— Miféle jóslat? — fakadok ki. Most komolyan, még egy!? Már Voldemort ideje alatt is a jóslatok miatt kerültünk bajba... tele van velük a hócipőm.
Xenodermus szóra nyitja a száját, ekkor azonban újfent nyílik a gyengélkedő ajtaja, és Barbara Birdwhister kukkant be rajta.
— Perselus, Minerva üzeni, hogy... — Az SVK-tanárnőnek a torkára forr a szó, amikor megpillantja a csoportosulásunkat.
Eric Empusa villámgyorsan megpördül, és egyszerre szegeznek pálcát egymásra a belépő ausztrál nővel. Amikor azonban Birdwhister az ellenfele arcába néz, elkerekednek a szemei. Megtántorodik és a szívére szorítja a kezét — varázspálcája nagyot koppan a földön.
— Ez könnyebb volt, mint hittem — von vállat a fiú. Magához veszi a nő pálcáját, ránk zárja a gyengélkedő ajtaját, és a társaságunk felé int. — Ha már itt van, Barbara Birdwhister, csatlakozzon hozzánk. Ó, útközben tegye le a bumerángját a magifonok mellé. Láttam az internetes videójukban, hogy mit képes művelni vele párbaj közben.
Barbara nyikkanás nélkül engedelmeskedik. Gépies mozdulatokkal kibontja a haját, a földre fekteti a bumerángját, és falfehér arccal leül Perselus mellé. A férfi védelmezően átkarolja, és kérdez tőle valamit, de a nő csak a fejét rázza, és olyan kétségbeesetten kapaszkodik a bájitaltantanárba, mintha az élete függne tőle.
— Nincs sutyorgás, gerlepár! — pirít rájuk Xenodermus, mire az ausztrál nő összerezzen, és borzadva lehajtja a fejét, hogy ne kelljen a fiú szemébe néznie. — Ejnye-ejnye, milyen példát mutatnak pedagógusként? Maguk az ékes példái a Roxfort hanyatlásának... — horkant.
— Térj a lényegre, Eric — morogja karba tett kézzel Delphi. — Nem érünk rá egész este.
— Márpedig kénytelenek lesztek meghallgatni a történetem, hogy megértsétek, miféle nemes célból lesztek a segítségemre... Aki esetleg nem tudná — sandít Barbarára, elsősorban hozzá intézve szavait —, Xenodermus a nevem.
Na, kezdődik... — állapítom meg szemforgatva. Miért szeretnek a gonoszok ennyit szövegelni? Sosem értettem.
— Árvaházban nevelkedtem, Eric Empusa névvel, és egykoron a Roxfortba jártam, ám harmadéves korom utáni nyáron az életem sorsdöntő fordulatot vett. Felkeresett Rodolphus Lestrange, és a tudtomra adta, hogy egykori felesége, Bellatrix fia vagyok, nem mástól, mint a Sötét Nagyúról. Az Azkabanban jöttem világra, közel tizennyolc évvel ezelőtt, és anyám belehalt a szülésembe, ám nekem nyomom veszett. Amikor Lestrange mester kiszabadult a börtönből, felkutatott, mert tudta: én lehetek a jövő kulcsa. Az árvaházamnál nyomra is akadt: azt rebesgették rólam, hogy szót értek a kígyókkal. Amióta az eszemet tudom, képes voltam beszélgetni velük. Lestrange mester azonnal felismert és magához vett. Megismertetett a jóslat tartalmával is, amit az egyik azkabani börtöntölteléktől hallott — az öreg állítólag azért ült, mert egész életében szörnyű dolgokat jósolt, amik mind beteljesültek. Lestrange mester és én is tudtuk, hogy ennek a véghezvitele rajtam áll, ez a sorsom. Nem mentem többé a Roxfortba, ő és a megmaradt halálfalók tanítottak, és segítettek szövetségeseket szervezni, hogy apám nyomdokaiba léphessek. Régóta dolgozunk az időnyerő tervén, de bevált a teszt, működik — bevallom, ebben kapóra jöttetek nekem.
— Miféle tesztről beszélsz? — néz rá gyanakodva Delphi.
— Hát, még mindig nem érted? — kérdezi negédesen a fiú. — A ti utazásotok volt a próba. Laney Davis sohasem hallott rebesgetni semmit abban a kairói kocsmában — én ültettem az agyába az emlékeket, ügyes manipulációval. Tudtam, hogyha elhitetem vele, hogy hallott Theodore Nott köpönyegforgatásáról meg az időnyerőről, jelenteni fogja a dolgot, és minden követ megmozgat majd, hogy visszahozza az öccsét. Szegény Nott beáldozható volt... én intéztem úgy, hogy elkapják, és hozzátok kerüljön az időnyerő. Nem volt gyanús nektek, hogy túl könnyen bejutottatok a misztériumügyi főosztályra? Kiábrándító-bűbáj rejtekében végig ott voltam a minisztériumban, és a háttérből segítettem az akciótokat. Bár az időnyerő működött, csalódnom kellett bennetek... nem hoztátok meg a várt eredményt: apám nem tért vissza, a Lyonel Davis megmentésével létrehozott jelenben ugyanúgy legyőzték. De sebaj... most már szinte biztos vagyok benne, min kell változtatnunk a múltban, hogy visszahozzuk apámat.
— Változtatnunk? — visszhangozza Delphi. — Csak nem gondolod, hogy részt veszünk a világromboló akciódban?
— Nem igazán van más választásotok. — Xenodermust szemlátomást mulattatja sápadt ábrázatunk. — Így vagy úgy, de a jóslat beteljesül, és a Sötét Nagyúr visszatér — én, a fia pedig méltó helyet foglalok majd el az oldalán.
— Nem vagy a fia — szólal meg remegő hangon Barbara Birdwhister. Amióta meglátta a fiút, ez az első alkalom, hogy beszéd hagyja el az ajkait.
— Parancsol? — Xenodermus fenyegetően közelebb lép hozzá.
Perselus testtartása megfeszül, de Barbara nyugtatólag a karjára teszi a kezét. Nagy levegőt vesz, és felemeli a fejét. Szemlátomást kényszerítenie kell magát, hogy a jégkék szempárba nézzen.
— A te apád nem Voldemort... Troy Whitford fia vagy — mondja ki a súlyos szavakat.
A tizenhét éves fiú másodpercekig hallgat, majd mindenki legnagyobb meglepetésére hátraveti a fejét, és harsogó kacagásban tör ki.
— Azt se tudom, ki az a Troy Whitford... Mégis miből gondolja, hogy közöm van hozzá?
— Éppen úgy nézel ki, mint ő ennyi idősen — susogja a nő. — És a neved — az eredeti: Eric Empusa... az anyád, Erica Empusa után kaphattad. Ő félvámpír volt — így negyedrészt te is az vagy. Persze, valószínűleg nem mutatkoznak rajtad olyan élesen a jellegek, de...
Xenodermusnak az arcára fagy a mosoly.
— Mit merészel!? — hajol a nő fölé. — Ne merjen mocskos varázslény-fattyúnak nevezni, és ne dobálózzon nekem olyan nevekkel, amiket még csak hírből sem ismerek! — sziszegi az arcába.
— De hát, nem úgy volt, hogy Troy még fiatalon elköttette magát? — fordulok Barbarához.
— Nem mondta meg, pontosan mennyi idősen — makogja zavartan. — A-azt hittem, még azelőtt, hogy... hogy huszonhét éves korában együtt volt Empusával... de úgy látszik, csak utána. De biztos vagyok benne, hogy az övé... — járatja végig a pillantását a fiún. — Le sem tagadhatná.
— Mit gondol, tudja, hogy van egy fia?
— Nem hiszem — ingatja a fejét az ausztrál nő. — De ha Empusa meg is mondta neki, hogy a gyermekét várja, nem gondolnám, hogy különösebben érdekelte volna a sorsa. Valószínűleg akkor született meg, mialatt már Empusára vadásztam. Meséltem, hogy őrült volt, nem lehetett egy mintaanya — minden bizonnyal megszülte a gyereket, és a sorsára hagyta abban az árvaházban.
— Így már érthető, miért boldogultam nehezebben az elméjével — bólogatok. — Negyedvámpír...
— Nem vagyok negyedvámpír! — Xenodermus indulatosan rám szegezi a varázspálcáját. — Jómagam valék csúszkanyelvű, sarja Malazárnak! — sziszegi.
Leesik az állam. Eric szemlátomást roppant elégedett a sokkhatással, amit okozott nekem — egészen addig, amíg meg nem találom a hangomat.
— Hogy a frászba lehetsz te sárkánynyelvű!? — hebegem letaglózva. — Ilyen képességről még soha nem hallottam.
— Mi? — hökken meg a srác. — Nem, nem, én párszaszájú vagyok! — bizonygatja indulatosan. — Megértem a kígyókat!
— De nem a nyelvükön beszélsz — rázom a fejem. — A párszaszó és a sárkánnyelv nagyon hasonlítanak — olyan, mintha egymás tájnyelvi verziói lennének, az egyik szót ért a másikkal. Hidd el, számtalanszor hallottam már sárkányt beszélni... de te és Delphi minden bizonnyal sosem, ezért nem tudtátok — emiatt hitte azt, hogy hazudsz, és valami béna utánzatot mutatsz be neki, amikor annak idején megpróbáltál előtte párszaszóul beszélni. És biztosan így jutottál be a titkos alagúton is... azt hitted, párszaszóul varázsolsz, de sárkánynyelven tetted — ennek ellenére működött.
Síri csönd ereszkedik a gyengélkedőre. Barbara eszmél fel elsőként.
— Ó! — kapja a szája elé a kezét. Aranyló szemeiben megértés csillan. — Miért nem meséltek nekem erről? — von kérdőre. — Akkor talán eszembe jutott volna a magyarázat, de így meg sem fordult a fejemben... Amikor Erica Empusa után nyomoztam Erdélyben, mindent meg akartam tudni róla — magyarázza az értetlen csapatnak. — Az anyja ugyebár a Bathoriak* közé tartozott — annak a családnak sárkánycímere volt, és nem véletlen. Azt rebesgették róluk, hogy bizonyos leszármazottjaik sárkánysuttogók... Erica Empusa is köztük volt. Úgy látszik, a fia örökölte a képességet — pillant Ericre. — Sajnálom, de nem az vagy, akinek eddig hitted magad — mondja a szemébe szánakozva.
A fiú leforrázva hallgatja.
— Tudom, mit érzel — folytatja együttérzően Barbara. — Tudom, milyen hazugságban élni, és azt is, hogy milyen nehéz belátni a rideg valóságot, bármennyire is szeretnél hinni az ellenkezőjében. De előbb-utóbb muszáj szembenézned az igazsággal, és elfogadni, még ha fájó is. Csak így emelkedhetsz felül a csalódáson.
Eric Empusa rendezi az arcvonásait, és megcsóválja a fejét.
— Nem kell feltétlen hinnem a meséjének... — méregeti a nőt becsmérlően. — Nem is ismerem magát. Lestrange mester szavára jobban adok — hallotta az Azkabanban, amikor anyám megszült engem, akárcsak a többi bebörtönzött halálfaló...
— Rodolphus Lestrange elfuserálta, ahogy azt halálfalóhoz illik! — csattanok fel. Nem bírom tovább türtőztetni magam.
— Hogyan? — fürkész vészjóslóan Xenodermus, miközben a kezében tartott varázspálcával játszadozik.
— Nem az történt, amit mindenki hisz. Barbara helyesen következtetett: kizárt, hogy Voldemort fia vagy. Nem lehetsz az — vágom a képébe az igazságot. Te jóságos ég, kimondtam... — Már csak azért sem, mert Voldemortnak sosem volt fia. Egyetlen lánya született csak... — sandítok Delphire, és miközben nagy levegőt veszek, pár pillanatra lehunyom a szemem, felkészülve arra, hogy most robbanni fog a bomba.
Mindenki lefagyva mered rám.
— J-jól értem a dolgot...? — Delphiben szemlátomást egy világ omlik össze. Majd' megszakad a szívem, ahogy az arcába nézek — ijedtség, düh, undor és végtelen csalódottság elegyét olvasom le róla.
— Igen — vallom be lesütött szemmel. — N-nem tudtam, mikor vagy hogyan mondhatnám el neked, de... nem mi vagyunk a valódi szüleid — biológiailag Voldemort és Bellatrix lánya vagy. Apáddal éveken keresztül hazudtunk és titkolóztunk miattad. De figyelj rám, Delphi...
— Nem! — Az ezüst-kék hajú lány felpattan a helyéről, és úgy mered rám, mint a világ leggonoszabb teremtményére. — Bíztam bennetek, és ti... ti mindvégig... becsaptatok! — csuklik el a hangja. — Színjáték volt az egész!
— Nem, Delphi, ez így, ilyen formában nem igaz! — bizonygatom kétségbeesetten. Szemeimet könnyek futják el. — Draco és én szeretünk téged — ezt sohasem színleltük. Úgy szeretünk, mintha a saját lányunk lennél, és mindig is ebben a szellemben neveltünk. Semmiben sem különbözöl a szemünkben Scorpiustól. Értsd meg... mindent azért tettünk, hogy megvédjünk — hogy esélyt adjunk neked egy normális életre! — fakadok ki. — Senki más nem tette volna meg a helyünkben, mindenki előítéletekkel viseltetett volna Voldemort lánya iránt... ha megtudják az emberek, hogy létezel, rács mögé akartak volna dugni, egyesek a halálodat kívánták volna, függetlenül attól, hogy egy ártatlan csecsemő voltál, nem tehettél semmiről! Dracóval nem ezt a sorsot akartuk neked. Sokan bolondnak tartottak volna minket, ha tudják, hogy Voldemort lányát neveljük, hiszen ő szerelmi bájital hatása alatt fogant, képtelen volt a szeretetre. De hát, az ég szerelmére, sohasem kapott senkitől, nem tanították meg rá, hogyan kell — ezért nem is ismerte! Grindelwald is pontosan ezt magyarázta nekem, amikor annak idején a Nurmengardban jártam nála... Dracóval mi hittük, hogy minden a neveltetésen múlik — és megtörtént a csoda — intek könnyes mosollyal az ezüst-kék hajú lányra. — Egy csoda vagy Delphi... tudsz szeretni, és ezzel már erősebb ember vagy, mint Voldemort valaha volt! És mindez annak köszönhető, hogy Dracóval mi nem ítéltünk el, nem bélyegeztünk gyermekként gonosznak, csak mert az apád az volt. Mi mindig hittünk benned, Delphi, és örökké hinni is fogunk. És a Szarvas Kígyó is hitt benned — adott neked esélyt, hogy jó cselekedeteket hajthass végre, és ellensúlyozd az apád gaztetteit. Már értem, miért választott téged — holott tehette volna azt is, hogy visszaszáll a testembe.
— Miről beszélsz, Diana? — szólal meg Piton.
— Mi volt az utolsó varázslatom, amit végrehajtottam Szarvas Kígyóként? — fordulok hozzá.
A bájitaltantanárnak eláll a lélegzete a felismeréstől.
— Nagini... — nyögi ki.
— Pontosan: Nagini... Amikor visszaváltoztattam emberré, én magam is visszaváltoztam... Most már értem, miért: a varázslat felemésztette minden erőmet, és átadtam vele a Szarvas Kígyó-lelkem Nagininek... ezért sikerülhetett a varázslat — meg mert ekkorra már teljes-lelkű Szarvas Kígyó voltam. Akkor, a csata hevében nem tudtam, miért éreztem magam erősebbnek, mint valaha. Most értettem meg: a szarvas viperám, Chloe addigra már halott volt, és az ereje egyesült az enyémmel. Ott volt velem... tényleg ott volt — sírom el magam.
A többiek nem értik, mitől vagyok így elérzékenyülve, de én jól emlékszem az utolsó szóváltásunkra a szarvas viperámmal — még ennyi év után is olyan élénken él bennem a jelenet, mintha tegnap történt volna.
„Remélem, sikerül, amit tervezel" — mondta. — „Ha megtalálod Naginit..."
„Tudom, mit kell tennem" — bólintottam.
„Addigra én is ott leszek veled" — ígérte. Ó, drága Chloe! Még az utolsó percben sem hagytál magamra...
Megtörlöm a szemeimet, és Delphire nézek.
— Miután visszaváltoztattam emberré Naginit, nem sokkal utána meg is halt... így tehát a Szarvas Kígyó kettőnk közül választhatott volna. Azon a napon te még csak parányi, észrevehetetlen kis magzat voltál, de melletted döntött — ismeretlenül is rád bízta a jövőnket.
Perselus ismét szólásra emelkedik.
— Nem egészen értem... honnan a bánatból tudtátok meg egyáltalán Dracóval, hogy Bellatrix gyermeket vár? — néz rám hitetlenkedve.
— Sipor... — adom meg a választ. — Tett egy próbát, hogy magához hívja Siport. Bellatrix volt olyan arrogáns, hogy még mindig úgy hitte, feltétlen szolgálatot várhat el a manótól a Black-család tagjai felé. Sipor csak annyit érzett, hogy szólították, de nem tudott menni — Azkaban az egyetlen hely a varázsvilágban, amit olyan ismeretlen eredetű, erős varázslat véd, hogy még házimanók sem képesek ott hoppanálni vagy dehoppanálni. Kíváncsi voltam, hogy mit akarhat tőle Bellatrix, így hát kiábrándító-bűbájt szórtam magamra, Siporral fogtuk Fawkes-ot, és a börtöncellába hoppanáltunk. A főnix ereje elég erős volt, nem fogott rajta az azkabani védőbűbáj. Bellatrix beszámolt Sipornak az állapotáról, és azt akarta parancsolni neki, hogy vigye ki a börtönből — de Fawkes nem engedte. Látva a főnix makacsságát, végül csak annyit kért, hogyha eljön az ideje, mentsék ki innen a gyermeket, és rejtsék el — egy napon majd felkutatják a megmaradt, hű halálfalók, és Voldemort nyomdokaiba léphet. A hír sokkolt, nem tudtam, mit tegyek, így hát, amikor visszatértünk, mindenről beszámoltam Dracónak. Természetesen eszünk ágában sem volt teljesíteni Bellatrix szándékát — úgy döntöttünk hát, hogy ahelyett, hogy sorsára hagyjuk a születendő gyermeket, magunkhoz vesszük, és szeretetben fogjuk felnevelni. Mi voltunk az utolsó élő rokonai — leszámítva az anyját, illetve annak testvérét, Narcissa Malfoyt. Úgy éreztük, felelősséggel tartozunk érte.
— Tehát átvertetek mindenkit, és néhány ügyes bűbájjal eljátszottátok, hogy várandós vagy — vonja le a következtetést Piton.
— Így volt — biccentek. — Sosem vártam gyermeket tizenhét évesen, Scorpius volt az első igazi terhességem... — pillantok a kisfiamra.
— Honnan tudták meg, hogy mikorra várható Delphini? — kíváncsiskodik Barbara.
— A Szarvas Kígyó-pálcám... — sandítok Xenodermus talárzsebe felé, amiből kikandikál a kanári sárkányfa-nyél faragott feje. — Jelezte a születését. Vibrálni kezdett és lágy dallamot adott ki magából, épp úgy, mint amikor veszélyt érez — de ez valahogy más volt, a tetejében még mindent aranyló fénybe vont. Dracóval azonnal tudtuk, hogy itt az idő. Mire Azkabanba értünk, a gyermek már világra jött, Bellatrix pedig belehalt a szülésbe. Az őrök felfigyeltek a zajokra, de még időben módosítottuk az emlékezetüket, ezért nem emlékeztek semmire, nem fecseghettek senkinek. Eltüntettük a vért meg a szülésre utaló egyéb nyomokat, és hazavittük Delphit. Jó kislány volt, keveset sírt... — mosolyodok el az emlékre. — Habár, Draco ezt gyanúsnak találta, és képes volt órákat ücsörögni a kiságy mellett, hogy figyelje, minden rendben van-e a gyerekkel. Mindketten meg voltunk ijedve a szülőség felelősségétől, de Delphi egyből a szívünkhöz nőtt. Rajtunk kívül egyedül Sipor tudott az igazságról, de ő magával vitte a sírba — illetve, Fawkes ismeri még a titkot, de madár lévén sosem volt lehetősége kifecsegni. Tisztában voltunk a kockázattal és a következményekkel, ha fény derül az igazságra, de Dracóval akkor éppen nem számított nekünk semmi más, csak hogy Delphi szeretetben nőhessen fel.
Mindenki némán mered maga elé — nehéz megemészteniük a hallottakat. Elvégre, Dracóval — aki mára már a Wizengamot főmágusa, az igazságszolgáltatás feje — végig hazudtunk, titkolóztunk, törvényt szegtünk és erősen illegális vizeken eveztünk, tekintve, hogy az évszázad legnagyobb sötét mágusának gyermekét neveltük.
Barbara Birdwhister szólal meg elsőként — aranyló szemei könnybe lábadnak a meghatottságtól, amikor rám néz.
— Én őszintén... csodálom magukat.
— Mit is vártunk két mardekárostól? — Perselus hitetlenkedve csóválja a fejét, de a hangjában a bosszúság mellett árnyalatnyi büszkeséget vélek felfedezni.
Scorpius nem mond semmit, csak feláll a helyéről, odalép Delphihez, és szorosan átöleli.
— Nem érdekel, kik az igazi szüleid. — Úgy kapaszkodik az ezüst-kék hajú lányba, mintha soha nem akarná elengedni. — Nekem akkor is örökre a tesóm vagy.
Delphi szipogva megborzolja a haját.
— Anya és apa az igazi szüleim, öcsi... — vet rám lapos oldalpillantást.
Albus értetlenkedve forgatja a fejét.
— De hát, Di... illetve, Dursley professzor — korrigál összezavarodva — azt mondta, hogy Voldemort meg Bellatrix Lestrange...
— Nem az számít, hogy kiknek születik az ember, hanem hogy kik nevelik fel — bölcselkedik a lány.
A szám elé kapom a kezem, és végképp eltörik nálam a mécses.
— Akkor... me-meg tudsz nekünk bocsátani?
— Nincs mit megbocsátanom — ereszt meg egy halvány mosolyt. Nagy nehezen hozzám lép (magával ráncigálva a ragaszkodó Scorpiust), és megölel. — Köszönöm.
— Ó, Delphi! — hüppögök a hajába. — Úgy szeretlek, kincsem!
— Én is szeretlek, anya.
Eric Empusa gúnyos tapsa vet véget a meghitt jelenetnek.
— Igazán megható... de remélem, megbocsátjátok, ha én nem ejtek könnyeket. Jelenleg fontosabb dolog foglal le: a tervem megvalósítása.
— Fogd már fel, hogy nem vagy Voldemort fia! — fordulok felé dühösen.
Xenodermus kész a válasszal.
— Meglehet... de fiaként fogadhat, ha visszahozom és hatalomra segítem őt. Bizonyára nagyobb örömmel lát majd, mint ezt a selejtet — pillant gyűlölködve Delphire. — Nem is értem, miért választott a Szarvas Kígyó pont téged. De persze, nem lep meg... — sétál közelebb az ezüst-kék hajú lányhoz. — Mindig tiéd kell, hogy legyen minden dicsőség, mindig minden neked jut... Még azt is elvetted tőlem, hogy az lehessek, akinek hittem magam — hát, ebből elég... Többé nem hagyom, hogy learasd előlem a babérokat.
— Sok sikert az akciódhoz — köpködi a szavakat Delphi. — Ne aggódj, én nem kérek belőle.
— Márpedig a részese leszel, akár akarod, akár nem — jelenti ki a medvebarna hajú fiú. — Velem jössz megváltoztatni a múltat, és végignézed, hogyan aratok feletted diadalt, és segítem vissza a Sötét Nagyurat az élők sorába.
— És ha nem? — dacoskodik a lány karba tett kézzel.
Hirtelen arra eszmélek, hogy egy varázspálca szegeződik a torkomnak.
— Akkor a drágalátos „anyád" meghal — rá nincs feltétlen szükségünk, csak a varázspálcájára. Akárcsak a kisöcséd esetében... — pillant Scorpiusra.
Delphi sápadtan bólint.
— Őt akár most rögtön szemrebbenés nélkül megölném, s ezzel enyém lenne a Pálcák Ura — de félek, akkor a továbbiakban nem működnétek együtt.
— Jól gondolod. — Daeron haragosan néz rá.
— Rólatok se feledkeztem ám el — int Eric a gyógyítófiúra és Albusra. — Kelletek a jóslat beteljesüléséhez. Ó, és Piton professzor... — villant kaján vigyort a bájitaltantanárra. — Azt hiszem, magának különösen tetszeni fog a küldetésben betöltött szerepe.
— Mi lenne, Eric, ha a sok locsogás helyett felvilágosítanál végre minket annak a francos jóslatnak a tartalmáról, hogy végre „megértsük, miféle nemes célból leszünk a segítségedre"? — szegezi neki a kérdést Delphi, és ujjaival idézőjeleket rajzol a levegőbe.
Xenodermus szavalni kezd.
Atyjuk halála után látnak napot
Az új Hármak: a Jó, Igaz és Bátor,
Kik felkavarják az idő kerekét,
És ha a Féreg áldozata túlél,
Felemelkedik majd a Névtelen Úr,
A múlt árjában Kígyóerő lesz kulcs.
Megküzd majd egymással Hamis és Igaz,
S a jövő záloga a Halálpálca.
— A történtek ismeretében immár nagyobb bizonyossággal tudom értelmezni, mint ezelőtt bármikor — mondja Eric. — Végre világos, miről is van szó. A történelem megismétli önmagát. Harry Potter, Diana Dursley és Neville Longbottom voltak a régi „Hármak" — és ti vagytok az újak: a „Jó" — mutat a hurgabugos Daeronra —, az „Igaz" — grimaszol a Szarvas Kígyó-erejét birtokló Delphire —, és a „Bátor" — int a griffendéles Albus Potterre. — Mindhárman apátok halála után jöttetek világra...
— Albus nem — kotyog közbe Scorpius.
— A jóslat sorai többféleképpen értelmezhetők — duruzsolja Xenodermus. — Nem véletlen nevezik Harry Pottert „Visszatérőnek": egyszer már megjárta a halált. Ha eltekintünk attól, hogy túlélte, történetileg Albus Potter igenis a halála után született. Ti kelletek ahhoz, hogy megváltoztassuk a múltat — pillant rá, Delphire és Daeronra —, illetve, a Szarvas Kígyó ereje, valamint a bodzapálca — sandít Scorpiusra. — Bár még vannak számomra is homályos részletei a jóslatnak, abban biztos vagyok, hogy a „Féreg" Peter Pettigrew. Nincs más dolgunk tehát, mint megmenteni az áldozatát...
— De hát, te magad mondtad, hogy hiába lett visszahozva Lyonel Davis, a dolog nem működött! — csattanok fel.
— Mert nem is ő volt a „Féreg" egyetlen áldozata. — Eric Empusa csak úgy sütkérezik a fagyos légkörben, amit a megszólalásával okoz. Üvölt róla, hogy roppantul mulattatja a helyzet. Perselus elé lépdel, a térdére támaszkodva lehajol hozzá, és a mellkasára irányítja a varázspálcáját. — Magának van ötlete, Piton professzor? — kérdezi arcátlan vigyorral. — Segítek: magának is fontos szerepe volt abban a régi históriában.
Ha Piton átkozni tudna a tekintetével, Xenodermus már rég halott lenne — de nem kerüli el a figyelmemet, hogy krétafehér az arca.
— Lily és James Potter... — adja meg a kegyelemdöfést Eric. — A Sötét Nagyúr egy jóslat miatt kezdett vadászni a családra — ha ez nem történik meg, nem kellett volna Fidelius-bűbájt bocsátaniuk a házukra, és Peter Pettigrew, az áruló sosem lett volna titokgazda. A Sötét Nagyúr nem törődött volna Potterékkel, és talán sohasem bukott volna el.
Mindnyájan riadtan hallgatjuk.
— Mondom, mi lesz — jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon Empusa, és felegyenesedik. Immár az egész társasághoz intézi szavait. — Ti velem jöttök a múltba — int Daeronra, Delphire, Albusra meg Scorpiusra, és néhány pálcaintéssel összekötözi a csuklójukat —, ahogy maguk is — fordul felénk Perselussal, és minket is közötőbűbájjal lát el. — Gyökereiben fogjuk megváltoztatni a varázslótörténelmet. Mondjon nekem egy dátumot, Piton professzor — susogja a bájitaltantanárnak. — Tudom, hogy emlékszik. Mondja, meg, pontosan mikor hallgatta ki Sybill Trelawney jóslatát a Szárnyas Vadkanban, harmincöt évvel ezelőtt...
Amikor megszólal, Piton hangja halkan, de ridegen cseng.
— Miért tenném?
— Mert rá nincs szükségünk. — Eric Empusa Birdwhisterhöz lép. Az ausztrál nő hullámos, karamellszín fürtjeibe markol, és hátrahúzza a fejét. Perselus testtartása megfeszül. Barbara összeszorítja a fogait, de nem szisszen fel — villámló tekintettel mered a jégkék szempárba. — Fontos magának, igaz? — kérdezi jókedvűen a fiú a hamuszín arcú bájitaltantanárt, miközben az SVK-professzor torkának nyomja a varázspálcáját. — Akár most rögtön végezhetek vele... addig kínozhatom, amíg kileheli a lelkét... de persze, nem kell erre a sorsra jutnia, ha maga elég készséges. A tanárnő itt maradhat, és nem esik bántódása — a küldetés után pedig, ha úgy adódik, talán viszontláthatják még egymást.
Perselus lassan bólint. Xenodermus elengedi Barbarát, és galád élvezettel néz végig a társaságon.
— Mondtam én, hogy együtt fogunk tudni működni...
￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: A történelem szerint Báthory Erzsébet családjának valóban sárkányos címere volt — ennek hiedelmi alapja, hogy az egyik ősük megölt egy sárkányt. A címerszimbolika kapóra jött nekem ehhez a fanfictionhöz, ugyanis össze tudtam kapcsolni azzal, hogy Eric Empusa a Báthory-vérvonalnak köszönhetően örökölte a sárkánysuttogó-képességet. És ha már korábban behoztam a történetembe a sárkánnyelvet a párszaszó mintájára, úgy voltam vele, miért ne létezhetnének olyan mágusok, akik rendelkeznek ezzel az adottsággal? Elvégre, Erdély dúskál a sárkányokban, simán lehetett egy varázslócsalád, akiknek egyes leszármazottjai ilyen képességgel születtek — úgy, ahogy Mardekár is örökítette az utódjaira a párszaszó nyelvet.