— Nem lehet... — susogom könnyes szemmel. Draco bátorítóan megszorítja a kezem, és összehúzott szemmel fürkészi Laney Davis arcát. Az átoktörő velünk szemben ül a konyhaasztalnál. A késői óra ellenére a férjem és én mindketten élénken hallgatjuk a mondandóját. — Lehetetlent kérsz, Laney.
— Azt hittem, te is újra élve szeretnéd látni őt! — mered rám vádlón, karba tett kézzel. — Te voltál az egyik legjobb barátja... bíztam benne, hogy még mindig fontos neked az emléke.
— Az is, és megértelek, hogy még mindig fáj... én is így érzek — de Merlinre! — nézek a szemébe esdeklően. — Olyan régen történt már. Könyörgöm... ne próbálj kísértésbe vinni. Meggyászoltuk Lyonelt, és elengedtük a múltat... nem változtathatunk rajta.
— Egyáltalán, honnan tudtad meg, hogy hol keresd Di-t? — kérdezi gyanakodva Draco.
— Az unokaöcsémtől — tartja fel a magifonját a rozsdabarna hajú nő. — Kérdésemre Daeron készségesen megírta Odú-line-on, hogy hol talállak. Alison is jött volna velem, de nem tudott ma este elszabadulni a Mungóból...
— De Daernek ugye nem beszéltetek erről? — riadok meg. — Ha megtudná, egész biztos, hogy vissza akarná hozni az apját... mondd, hogy nem ültettetek bogarat a fülébe!
— Nem mondok semmit — válaszolja Laney, s hogy palástolja feszengését, beleiszik gőzölgő teájába.
Sóhajtva a homlokomra teszem a kezem.
— Nézd, ez senkivel szemben nem korrekt — közli Draco. — Ideállítasz hozzánk késő este, anélkül, hogy bármit is szóltál volna az érkezésedről, és szemrehányást teszel nekünk egy olyan dolog miatt, amire nincs ráhatásunk.
— De lehetne! — kardoskodik a nő. Olyan hevesen csapja le a csészéjét, hogy annak tartalma kis híján a hópehelymintás abroszra löttyen. — Mi másért vettem volna ki a szabadságom és jöttem volna el Egyiptomból, ha nem volnék biztos benne? Hallottam, hogy azok a sötét alakok abban a kairói kocsmában Theodore Nott nevét rebesgetik, valami időnyerővel meg Xenodermusszal kapcsolatban... nekem köszönhető, hogy kiderült: Nott nem a brit mágiaügyi minisztérium munkatársa, mint hallhatatlan, hanem halálfaló. Lopott egy időnyerőt a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályról — egy olyat, amivel éveket is vissza lehet utazni a múltba —, és a társaival titokban fejlesztéseket végeztek rajta az uruknak. Nekem köszönhető, hogy még időben sikerült elkobozni tőle, mert én értesítettem az itthoni minisztériumot a fülesről! És hogy hálálja ezt meg Harry Potter és a drágalátos miniszter asszony, Hermione Granger? Elutasítják a kérésemet!
— Persze, hogy elutasítják! — csattan fel Draco. — A múltat megváltoztatni törvényellenes — ezt te is tudod jól. Ráadásul ilyen messzire visszamenni a múltba beláthatatlan hatásokkal lenne a jövőre nézve... azt se tudjuk, hogy egyáltalán működik-e rendesen az az időnyerő! Ha jól emlékszem, azt mondtad, a halálfalók épp a végső simításokat végezték rajta, és Theodore Nott Xenodermushoz igyekezett vele, amikor Harry aurorosztagja rajtaütött...
— Így tudom — bólogat Laney.
— Nem is lett volna szabad értesülnöd minderről — rázza a fejét Draco —, és pláne nem vagy feljogosítva arra, hogy lépten-nyomon elmondd mindenkinek, akiről úgy gondolod, segítene neked. A miniszter asszony és az auror parancsnokság nyilván okkal titkolták még előttünk is a történteket. A Wizengamot főmágusa vagyok, remélem, nem kell részleteznem neked, milyen büntetés vár arra, aki kiszivárogtat egy ilyen súlyú hivatali titkot.
— Felfogtam! — fújtat Laney. — Merlin szerelmére... — sírja el magát — nem igaz, hogy senki nem ért meg! Én csak Lyo életét szeretném megmenteni! Olyan nagy kérés ez? Egyetlen emberről van szó — egyetlenegyről! Mit változtatna a jövőnkön, ha ő túléli a Trimágus Tusát? — csuklik el a hangja.
— Nem tudhatjuk — felelem gombóccal a torkomban —, de nem is szabad utánajárnunk. Tévedsz, ha azt hiszed, nem értelek meg, Laney... értelek, nagyon is, és bár azt mondhatnám, hogy próbáljuk meg visszahozni... de nem tehetem.
— Annyira felesleges volt a halála! — Laney Davis szívszaggatóan zokog. — Minden nap eszembe jut még most is, minden nap felteszem magamnak a kérdést: Miért? Merlinem... — temeti a tenyerébe az arcát. — Bár ne veszekedtem volna vele annyit! Bár elmondhatnám, hogy szeretetből piszkáltam, mert a legjobbat akartam neki — és hogy mennyire büszke voltam rá, egész életében! Az én okos, erős, helyes, tehetséges kisöcsémre... — szipogja.
— Sokan meghaltak igazságtalanul a Voldemort elleni harcban — feleli szárazon Draco, és szürke tekintetét a nő könnyes szemeibe fúrja —, de egyik se volt felesleges: ezt jól vésd az eszedbe, Laney. Valamilyen módon minden áldozat hozzájárult Voldemort legyőzéséhez.
A rozsdabarna hajú nő összerezzen — az emberek olykor még ennyi év távlatból is megrettennek a feketemágus nevétől. Mindenki emlékszik még a tragédiákra, amiket okozott.
— De ha legalább csak Lyot... — szólal meg remegő hangon.
— Senkivel sem tehetünk kivételt — igazságtalan lenne — közli tárgyilagosan a férjem. — Sajnálom, de ez a törvény.
— Diana, kérlek... könyörgöm — rimánkodik a nő. Olyanok a szemei, akár Daeronnak és Lyonelnek...
Összeszedem magam, és sápadtan megrázom a fejem.
— Már kifejtettem a véleményemet. A szívem szakad meg, de nem segíthetek — jelentem ki őszintén. — Azt mondtad, Hermione elkobozta kivizsgálásra az időnyerőt... még ha akarnám, se tudnám rábeszélni, hogy engedélyezze az akciót.
— Szóval nem is akarod? — Laney hangjában végtelen csalódottság cseng. — Azt hittem, számíthatok rád... azért is mertem hozzád fordulni.
— Dehogynem akarom — sóhajtok. — Nem csak neked volt hatalmas törés az életedben Lyonel elvesztése... bárcsak köztünk lehetne! Olyan hamar kellett elmennie... De ahogy Draco is mondta, nem ő volt az egyetlen igazságtalan áldozat — gondolok Chloéra, Remusra, Tonksra, Madre, Emilyre, Colin Creeveyre, és a sok más remek személyre, akik életüket vesztették a Voldemort elleni harc oltárán.
— Jó. — Laney hangja megkeményedik. Kisírt szemmel, ökölbe szorított kézzel feltápászkodik a székéről. — Én akkor is minden követ megmozgatok — ha egyedül, hát egyedül. Senki nem akadályozhat me...
Draco hirtelen mozdulattal előrántja a varázspálcáját, és rászegezi a rozsdabarna hajú nőre.
— Exmemoriam!
Laney Davis tekintete elhomályosodik.
— Köszönöm a teát — motyogja kótyagosan. Szelíden kiterelem a házból (kis híján nekimegy az ajtófélfának), és miután távozik, remegő kézzel visszacsinálom a házunkat védő varázslatokat.
— Ne sírj. — Draco gyengéden magához ölel, amikor visszatérek hozzá. Észre se vettem, hogy időközben már nekem is könnyek csorognak az arcomon. A mellkasába fúrom a fejem. — Csak a szükséges dolgokat módosítottam a fejében. Így lesz a legjobb...
Teljes mértékig egyetértek vele... jobb, ha Laney nem emlékszik mindarra, amit hallott és látott — az elszántságából ítélve még a végén tovább fecsegne. De mi lesz azokkal, akiknek reményt gyújtott a szívükben, hogy talán mégis van esély? Hogy fogok én ezek után Alison meg Daeron szemébe nézni?
Este természetesen nem alszom jól, és másnap már kora hajnalban visszatérek a Roxfortba. A szobámban hagyom Fawkes-ot, és hogy csillapítsam zaklatottságomat, úgy döntök, járok egyet a folyosókon — nem számítok rá, hogy az egyik falikárpittal takart rejtekajtós folyosóról kifelé igyekezve a hasonló lelkiállapotú Barbara Birdwhisterbe futok.
Megtorpanok, és kikukkantok a szőnyeg mögül. Úgy döntök, nem fedem fel magam — tudom, csúnya dolog a hallgatózás, de képtelen vagyok megállni, ugyanis igen érdekes jelenetnek vagyok tanúja. Az SVK-tanárnő a széles folyosó egyik kőpadján ül, hátát a falnak vetve, kissé lecsúszott pozícióban, és aranyló tekintetét a szemközti falra függeszti — minden jel szerint az egyik festménnyel beszélget.
— Ne gyötrődjön, kedvesem — hallok meg egy lágy hangot, amit ezer közül is felismernék. — Nincs annál lehangolóbb, mint borúsnak látni egy ilyen ragyogó szépségű fiatal nőt.
Barbara Birdwhister halkan elneveti magát.
— Annyira azért már nem vagyok fiatal.
— Hozzám képest jóformán gyermek még, drága hölgyem.
Csak nem...? Óvatosan előrébb araszolok, ügyelve arra, hogy takarásban maradjak. Birdwhister szerencsére annyira belemélyed a társalgásba, hogy nem is figyel az irányomba.
Nem hiszek a szememnek... Albus Dumbledore portréja elhagyta volna az igazgatóit, hogy felkeresse Barbarát? Merthogy a Roxfort hadjani vezetője semmit sem tett véletlenül, az biztos. Ezt hallanom kell...
— Szemmel tartottam magát, amióta az állásinterjúján elmesélte Minervának a múltját — folytatja Dumbledore portréja. Halkan beszél, hogy ne ébressze fel a szunyókáló francia szerzeteseket, akiknek a képkeretébe beoldalazott. — Nem is tudhatja, milyen élénk érdeklődéssel figyeltem — nézze el nekem eme bárdolatlanságot. Pusztán megérintett a sorsa.
— Unalmas lehet festménynek lenni — ránt vállat Barbara bujkáló mosollyal. — Bizonyára nem volt jobb dolga.
— Ne értsen félre, maga üde színfolt az iskola életében — siet leszögezni a festmény. — Ritkán találkozni ilyen lebilincselően izgalmas személyiséggel. Bámulatos, milyen erős és vidám tudott maradni, dacára annak, hogy mennyit szenvedett. Ha valaki, hát maga igazán kivételes boszorkány, s az életének még a felén sincs túl... annyi minden áll még maga előtt! Éljen a lehetőségeivel. Higgye el, ha még életben volnék, ha abban a korban lennék, mint kegyed, én bizony nem haboznék — élnék, hibáznék, szeretnék.
Barbarából mély, szaggatott sóhaj szakad ki.
— Tudja, eléggé félek... — ismeri be. — Túl messzire mentem, visszafordíthatatlan dolgokat tettem. Nem lett volna szabad, mégis, végtelenül jólesett — de attól tartok, ha újra szeretek, megint összetörik a szívem.
— A félelmeit nem más táplálja, mint az elméje, drága hölgyem — bölcselkedik Dumbledore festménye. — A szíve vezesse, ne az esze.
— Hát, éppen ez az! — szól Barbara vadul gesztikulálva. — A szívem egyszer már tévútra csalt... Mi van, ha megint...?
— Maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy nem mi döntjük el, kibe szeretünk bele, bármennyire is ezt kívánjuk néha — feleli csöndesen a hajdani igazgató. — És valljuk be, ki nem fél? Magának különösen rossz tapasztalatai, komoly sérelmei vannak, ez tény — de hagyni akarja, hogy a fájó emlékek megkeserítsék az életét, és elvegyék magától az élet-adta új lehetőségeket?
Barbara hallgat — mélázva mered maga elé.
— Tudja, a muglik közül sokan úgy tartják, minden okkal történik — jegyzi meg sejtelmesen Dumbledore.
Az ausztrál taláros nő felkapja a fejét.
— A sorsra gondol? A végzetre? Hogy nincsenek véletlenek? Maga hisz az ilyesmikben?
— Hiszek abban — feleli lassan a portré —, hogy sokszor talán azért történnek velünk rossz dolgok, mert utána sokkalta jobb világ vár ránk. Gondoljon csak bele: ha a volt férjével nem olyan a kapcsolatuk, amilyen, és nem válnak el, maga talán soha nem jött volna ide tanítani, és nem találkoznak Perselusszal. Hazugságban élt volna tovább Ausztráliában. Vagy talán azt szeretné vissza inkább? A régi életét?
A nő határozottan megrázza a fejét.
— Nem... isten ments.
— Hadd kérdezzem meg: Bánja, hogy a Roxfortba jött tanítani?
A kérdés kísértetiesen hasonlít arra, amit Dumbledore nekem tett fel, amikor Lyonel halála miatt üvöltöztem vele az igazgatóiban: „Bánod, hogy az Ilvermornyba küldtelek?" Sejtem, hogy Barbara válasza is hasonló lesz, mint az enyém volt akkor.
— Micsoda? Dehogy. Egy percig sem bántam meg.
— Reméltem. — A portré elégedett mosolyra húzza festett ajkait. — Én is így voltam vele, amíg éltem. Mindig csodálatosnak tartottam a Roxfortot — idővel az otthonommá is vált. Mondja, maga otthon érzi magát?
— Azt hiszem — bólogat az ausztrál nő. — Bár a húgom hiányzik, és eleinte sokat volt honvágyam, de most már alig. Jó itt lenni — az egész hely olyan megnyugtató és...
— ...varázslatos? — hunyorog derűsen Dumbledore.
— Igen. — Barbara szentimentális mosollyal átkarolja a térdét. — Imádom a kastélyt, amióta csak betettem ide a lábam.
Dumbledore jóízűen felnevet.
— Úgy látom, sok más kollégámhoz hasonlóan kegyedet is az a veszély fenyegeti, hogy itt ragad.
A sötét varázslatok kivédése tanárnő kuncogva vállat von.
— Talán nem tragédia.
— Látja, erről beszéltem — bólogat Dumbledore. — Itt van egy ilyen lenyűgöző helyen — ez pedig mind annak a sok szenvedésnek a gyümölcse, amin előzőleg keresztülment. És az iskola is igen jól járt magával: halkan megjegyzem, a Roxfortnak ezelőtt még sohasem volt ilyen kiváló sötét varázslatok kivédése oktatója — Minerva okosan tette, hogy lecsapott magára. Higgye el, a megpróbáltatásai szükségesek voltak ahhoz, hogy azzá váljon, aki — azzá az emberré, aki megtetszett Perselus Pitonnak.
A bájitaltantanár említésére Barbara arcán enyhe pír jelenik meg.
— N-nem tudom, hogy... mi ez az egész, ami... ami köztünk van — szólal meg akadozva. — Egyikünk se tudja. Ő annyira... é-én... igazság szerint nem is tudom szavakba önteni — sóhajt ábrándosan.
— Drága hölgyem, fogadjon meg egy tanácsot ettől a vénségtől. — Dumbledore jóságosan fürkészi az SVK-tanárnőt a francia szerzetesek képkeretéből. — Az élet túl rövid ahhoz, hogy tétovázzunk. Aki sokat habozik, nem mer lépni és a saját kezébe venni az élete irányítását, csak az idejét vesztegeti — és egy szép napon azon kapja magát, hogy elhaladtak fölötte az évek, ő pedig nem használta ki a végtelen lehetőségek tárházát, amit ez a csodás élet kínált.
— Azt hiszem, értem. — A nő megfontoltan biccent, s ujjaival megtámasztja az állát. — Köszönöm.
— Kegyednek eredendően nincs gondja az önbizalommal, efelől kétségem sincs — hunyorít cinkosul a Roxfort hajdani igazgatója. — Persze, olykor elbizonytalanodik, mint mindenki... olyankor gondoljon erre: összetörni szörnyű dolog — ám szeretni csodálatos. Ez a legnagyobb ajándék az életben. És bármekkora fájdalommal is jár néha, megéri szeretni. Perselusnak is mondtam a minap, hogy...
— Vele is beszélt? — kapja fel a fejét Barbara. — Öhm... nem mintha annyira foglalkoztatna — makogja zavartan —, csak úgy mellékesen érdekel, de... szóval, hogy van? — Kijelentését, miszerint csak mellesleg foglalkoztatja a dolog, meghazudtolja a hangjában csengő mohó kíváncsiság. — Mostanában nem nagyon... szóval, mióta... — pironkodik.
Dumbledore mindentudó mosolyra húzza a száját.
— Ő is ugyanezt kérdezte magával kapcsolatban — és ugyanazt mondtam neki is, amit most kegyednek: Immár csak egy festmény vagyok, egykori önmagam halovány lenyomata, én tudjam, mit éreznek? Hisz' még maguk sem biztosak a dolgukban...
— Mit kellene tennünk, hogy biztosak legyünk? — tűnődik hangosan Barbara.
— Erre maguknak kell rájönniük. Én csak egyet tudok, hölgyem: Szeretni nem bűn. Elintéztem, hogy Perselus kapjon egy új esélyt az élettől. Magától is kaphatna egyet. Mindketten adhatnának egy új esélyt az életnek — a szerelemnek.
— Szeretnék szeretni... — vallja be csöndesen Barbara. Hangjában reményteli vágyakozás csendül. — Szeretnék boldog lenni — és boldoggá tenni azt, akit szeretek.
— Hadd hívjam fel a figyelmét, hogy kevés hűségesebb férfit hordott a hátán a föld, mint Perselus Pitont — világít rá Dumbledore.
— Tudom — bólint határozottan a nő. — Én csak... — vesz mély levegőt. — Az exférjem az a típusú férfi, aki sohasem képes beérni egyetlen nővel. Ezt valahol mélyen mindig is tudtam, mégis... amikor másodjára is megcsalt, és elváltunk, úgy éltem meg, hogy nem vagyok elég jó — ezért mindent megtettem, hogy jobb legyek. Még szebb, még kívánatosabb nővé akartam válni, hogy... hogy lássa, mit veszített. Voltaképpen ezzel kompenzáltam a lerombolt önbizalmam — meg azzal, hogy akkoriban mindenféle más férfival voltam, érzelmek nélkül. De olykor még ma is felmerül bennem a kérdés: Mi van, ha soha senkinek nem leszek elég jó? — Összeszorul a szívem, látva az aranybarna tekintetben ülő szorongást. — Mi van, ha nem vár rám beteljesülés — ha egyszerűen nem vagyok rá méltó, hogy őszintén szeressenek? Lily Evans sokkal jobb ember volt, mint én... jobban megérdemli Perselus szeretetét. Én... én sokszor úgy érzem, nem vagyok több egy bosszantó, csinos nőnél.
— Ne becsülje le magát, kedvesem. — Dumbledore képmása szórakozottan ingatja a fejét. — Maga jóval több ennél.
Barbara félrebillentett fejjel néz rá.
— Mitől olyan biztos benne? — kérdezi gyanakodva.
— Mint mondtam, figyelemmel követtem magát — és nem én vagyok az egyetlen. Gondolja, hogy felkeltette volna Perselus érdeklődését, ha nem lenne magában valami megkapó? — somolyog a festmény. — Sose gondolja magát kevésbé jónak, csak mert egy ember azt érezteti — figyelmezteti a karamellbarna hajú nőt —, és ne egyetlen férfi cselekedetei alapján ítélje meg az összes többit. Perselus Piton szöges ellentétje Troy Whitfordnak, ezt maga is tudja...
A hajdani igazgató szavaira az SVK-tanárnő kétségbeesése nemhogy csillapodna — épp ellenkezőleg, még nagyobb méreteket ölt.
— Éppen ezért, mi van, ha... ha a Perselus iránti érzelmeim intenzívebbek lesznek, mint a Troy irántiak valaha? — teszi fel a kérdést remegő hangom. — Sosem hittem, hogy ilyesmi lehetséges, ezért is voltam biztos benne, hogy tartani tudom a fogadalmam, és soha többé nem esek szerelembe — igazgatja a kontya hátulján pihenő bumerángot —, de mostanában egyre inkább olyan, mintha... mintha... — szorítja a tenyereit a homlokára. — Nem is tudom... — fújja ki a levegőt gondterhelten. — Maga mit gondol? — pillant fel aggódva a portréra.
— Azt, hogy kegyed nagyon szerencsés — mosolyog jóindulatúan Dumbledore. — Kivételesen mélyen érző nő, és ha a Perselus iránti vonzalma felülírja egykori szerelmét a volt férje felé, az azt jelenti, hogy megadatott magának a csoda, hogy újra tudjon szeretni — méghozzá erősebben, mint valaha. Maga tehát egyedül az ismeretlentől fél... — vonja le a következtetést. — Hová lett a kalandvágya, kedves Barbara? A maga helyében én mennék, felfedezném, mit rejt a járatlan ösvény... hátha olyan kincsre lelek az úton, ami túlszárnyalja a legvadabb álmaimat, és soha nem hitt gazdagsághoz vezet majd.
Birdwhister arcán széles mosoly terül szét. Felemelkedik a kőpadról, és őszinte hálával néz a portré festett, égszínkék szemeibe.
— Maga tényleg a kora legnagyobb varázslója volt — állapítja meg. — Igazán sajnálom, hogy nem ismerhettem személyesen.
— Az érzés kölcsönös, kedves hölgyem. — Az egykori igazgatónak ugyancsak fülig ér a szája. — Maga igazán remek ember. Egy remek ember, akivel rossz dolgok történtek — akárcsak Perselusszal és oly' sok más személlyel ezen a világon. De maga elég bátor ahhoz, hogy továbbmenjen, és bízzon benne, hogy boldogság is vár még önre. Sose adja fel.
— Köszönöm. — A meghatottságtól mintha könnyek csillognának az aranyló szempárban.
— Ha életben volnék, citromporral kínálnám magát, de mivel már csak egy festmény vagyok, mindössze annyit tudok javasolni, hogy keresse fel a konyhát — kacsint Dumbledore. — Nekem attól mindig jobb kedvem lett életemben.
Az SVK-tanárnő elkacagja magát.
— Már értem, miért tartották magát annyira bölcs embernek.
Miután Barbara búcsút vesz a portrétól, és magassarkúinak kopogása is elhal a folyosó végén, előlépek a falikárpit rejtekéből. Szerencsém van — Dumbledore-t még ott találom a szunyókáló francia lelkészek között.
— Csak nem maga is felcsapott kerítőnek, Dumbledore professzor? — szólítom meg bujkáló mosollyal.
A Roxfort hajdani igazgatója vidáman pásztáz az elegáns barokk keretből — szemlátomást cseppet sem lepi meg hirtelen felbukkanásom.
— Elképesztő ez a nő — füttyent halkan. — Valóságos jelenség, ha szabad így fogalmaznom... Nem is tudom, utoljára mikor mulattam ilyen jól azelőtt, hogy az iskolába jött. Megvan az a különleges energiája, hogy színt vigyen mások életébe, észrevetted, Diana? — kérdezi csillogó szemmel. — Az ilyesmi ritka érték. Perselus bolond, ha nem csap le rá — egy ilyen nőt, mint Barbara Birdwhister, bűn elengedni.
— Igen, észrevettem — felelem mosolyogva, majd hirtelen elkomorodok. — Professzor úr... tegnap este járt nálunk Laney Davis.
— Igazán? — Dumbledore portréja kíváncsian pásztázza az arcom. — Mit szeretett volna?
— Megmenteni Lyonelt — hajtom le a fejem. — Állítólag az egyik halálfaló, Theodore Nott beépült a minisztériumba, mint hallhatatlan, és lopott egy időnyerőt a misztériumügyi főosztályról — nem olyat, mint amilyet Hermione kapott harmadéves korában, ez egy nagyobb, értékesebb darab. Állítólag évekre is vissza lehet menni vele az időben...
— Áh, igen — bólogat a festmény. — Tudomásom szerint viszont a varázslók egyszer sem használták az efféle bonyolult időnyerőket — nem kizárt, hogy az illető a múltban ragadna vele, illetve sajnos a pontos dátumot sem lehetséges beállítani rajtuk.
— Gondolja, hogy Xenodermus ebből a célból akarta korszerűsíteni az időnyerőt? — kérdezem szorongva. — Úgy tudjuk, vissza akarja hozni Voldemortot. Szerencsére rajtuk ütöttek, még mielőtt használhatták volna, de... Mit gondol, vajon neki és a halálfalóinak sikerült, ami a hallhatatlanoknak hosszú évtizedeken át nem?
— Mindig is azon a véleményen voltam, hogy a mágustársadalom nem elég érett az időnyerők birtoklásához — csóválja a fejét Dumbledore. — Törvény szabályozza ugyan a használatukat, de mint veszélyes fegyverek, jobb volna, ha nem is léteznének. Hányszor indítványoztam a minisztériumban, hogy semmisítsék meg őket...! De természetesen nem hallgattak rám.
— Néha azért jól jönnek — jegyzem meg. — Emlékszik, annak idején Siriust és Csikócsőrt is megmentettük eggyel. Akkor támogatta az akciónkat — sőt, maga küldött vissza bennünket. Miben volt más az a helyzet?
— Ott csak három óráról volt szó, kevesebb kockázatot rejtett — világít rá az egykori igazgató. — Bíztam a sikeretekben, és ne felejtsd el, hogy a háttérből védelmeztelek benneteket. Tudtam előre, hogy vissza foglak küldeni titeket, ezért is voltam képes segíteni a küldetéseteket.
Eltátom a számat.
— Húzta az időt...! — emlékszem vissza. — Hát, tényleg szántszándékkal csinálta!
— Úgy van — bólogat derűsen a portré.
Még ennyi év után is meg tudok lepődni, Dumbledore milyen zseniálisan mozgatta a szálakat a háttérből. Nem véletlen voltak olyan jó barátok Grindelwalddal — kettejük közül nem is tudom, melyik a jobb manipulátor.
— Ezek után, hogy a halálfalók kis híján szert tettek egyre, kampányolni fogok az időnyerők megsemmisítéséért — határozok. — Amint lehet, beszélek Hermionével ez ügyben...
Dumbledore képmása büszkén néz rám.
— Bölcsen teszed, Diana. Örömmel látom, hogy jót tettek neked az évek — habár, mindig is érettebb voltál a korodhoz képest...
— Hogy micsoda!? — hördül fel Daeron. Keresztfiam úgy néz rám, mint valami véreskezű sorozatgyilkosra. — Azt akarod, hogy megsemmisítsék őket?
Hiába menekülök a keresztfiam elől, nem kerülhetem el a vele való találkozást. Nagy levegőt veszek. Tudtam, hogy ez a beszélgetés nehéz lesz...
— Dumbledore szerint is ez a legésszerűbb megoldás — magyarázom. — Te fiatal vagy még, nem értheted, milyen veszélyes dolog játszani az idővel... de hidd el, én tudom — jártam már a múltban. Gondolj csak bele, mekkora kihatással lenne a jelenünkre, ha megváltoztatnánk egy évtizedekkel előtti történést... egyszerűen nem tehetjük meg.
— De Laney néni azt írta magifonon, hogy a halálfalók megbűvöltek egyet, amivel be lehet állítani a pontos dátumot. Ő csak az apámat szeretné megmenteni — ahogy én is! Értsd meg, keresztanyu... te nem tudod, milyen apa nélkül felnőni... — néz rám kiskutyaszemekkel. — Anya pedig még most is szomorú miatta — neki még nehezebb. Utálom, hogy egyedül szenved a hiányától... ő lenne a legboldogabb, ha még élne.
— Tudom — hajtom le a fejem. — De ott vagy neki te... Édesanyád biztos sokat mondogatta, mennyire hasonlítasz rá — nézek a Davis-fiúra. — Nem véletlen kaptad utána a második neved.
Daeron felfelé pislogva bólogat.
— Úgy szeretném megismerni őt... ha vele tölthetnék akár csak pár órát...
— Hisz' ismered — jobban, mint hinnéd — teszem a vállára a kezem. — Ha rád nézek, látom benned Lyonelt. Ne a múltban keresd az apádat... ha jól figyelsz, megleled önmagadban. Felnőtt férfi vagy, Daer — meg kell értened, hogy nem kockáztathatunk az időnyerővel, bármekkora is a kísértés.
Az egykori hugrabugos megtörli a szemeit, és bólint. Sóhajtva magamhoz húzom.
— Gyere ide — veregetem meg a hátát. — Te jó fiú vagy, Daer... nem véletlen osztott a Teszlek Süveg a Hugrabugba. A jólelkűség nagy erény, de nem engedhetem meg, hogy szeretetből bajba sodord magad. Ez nem csak neked nehéz... szívem szerint én is megmenteném édesapádat, és még sok más szerettemet, akik Voldemort miatt haltak meg... de nem ragadhatunk le a múltban. Azt ők sem akarnák.
— Tudom — mormolja a hajamba gépiesen a Davis-fiú. — Tudom, keresztanyu...
Február beköszöntével egyre jobbra fordul az időjárás — már érezni a tavasz előszelét a levegőben. Büszke vagyok magamra, ugyanis jól haladok az átváltoztatástan-tananyag leadásával — terveim szerint tavasszal már el is kezdek ismételni az osztályokkal, hogy önmagához képest mindenki maximálisan felkészülhessen az év végi vizsgákra.
Egyik délután épp a dolgozószobámban ülök, és elmélyülten javítom a hatodévesek beadandóit, amikor is hirtelen arra leszek figyelmes, hogy valaki szólongat.
— Diana! Diana!
Összerezzenek, és a szemközti falon lévő festmény felé kapom a fejem. A vásznon pompázó virágcsokor elé Albus Dumbledore tülekedik. Amíg élt, sose láttam ilyen aggodalmasnak a Roxfort igazgatóját — így aztán rendesen megijedek.
— Mi történt, professzor úr? — teszem le a tollam az asztalra.
— Az ifjú Daeron, Delphini, Albus és Scorpius elindultak a minisztériumba, hogy megszerezzék a Xenodermus-féle időnyerőt.
— MICSODA!? — Olyan hévvel pattanok fel, hogy kis híján viszem magammal az asztalt is. — M-mikor? Hogyan? Maga erről honnan tud egyáltalán? — zúdítok kérdésözönt a festmény nyakába.
— Olykor szeretek ránézni az ifjabbik Albusra — ismeri el Dumbledore festménye. — Névrokonok vagyunk, szívemen viselem a fiú sorsát. Éppen tanúja voltam, hogy ő és Malfoy-úrfi kihallgatták Delphini kisasszony és Daeron Davis beszélgetését. Valamiféle minisztériumi betörést és lopást emlegettek. Miss Malfoynak minden jel szerint feltett szándéka segíteni a Davis-fiúnak abban, hogy visszahozza az édesapját — az ifjú Albus és Scorpius pedig, amikor megértették, miről folyik a szó, szintén csatlakoztak.
— Ó, hogy mekkorát fognak kapni tőlem a fejükre...! — szorítom ökölbe a kezem, hogy csillapítsam a remegésem.
— Miss Malfoy nem akarta engedni, hogy az elsőéves úriemberek beszálljanak, ők azonban hajthatatlanok voltak. Lelkesen bizonygatták, hogy a segítségükre lehetnek, illetve zsarolással is megpróbálkoztak, Delphini kisasszonnyal szemben azonban nem vált be — ám az öccse érve végül meggyőzte.
— Mivel vette rá Scorpius, hogy magukkal vigyék őket? — ráncolom a homlokomat.
— Azzal, hogy nem tudják, melyikük a Szarvas Kígyó, viszont, ha úgy adódik a helyzet, szükségük lehet az erejére — illetve, felteszem, az is elég erős érvként hatott, hogy nála van a világ legerősebb varázspálcája.
— Mi!? M-megtudta, hogy övé a bodzapálca...? — sápadok el.
Az egykori igazgató bólint.
— Te mindvégig tudtad, igaz, Diana? — fürkészi az arcom.
— Persze, hogy tudtam... — sóhajtok gondterhelten — csak meg akartam védeni őt, és eszembe se jutott közölni vele. Honnan jöhetett rá? Ollivander direkt nem mondta el neki...
— Miket talált ki bodza és thesztrálszőr helyett? — kíváncsiskodik Dumbledore.
— Füllentett, és pézsmaboglár-abraxanszőr kombinációt mondott.
— Hmm... — morfondírozik a festmény. — Tudomásom szerint a bodza, mint növény, a pézsmaboglárfélék családjába tartozik, a thesztrál pedig rokonfaj az abraxannal, vagyis Ollivander nem lódított olyan nagyot... mindenesetre, szegénynek korábban kellett volna felkelnie ahhoz, hogy túljárjon Scorpius Malfoy eszén — ereszt meg egy elnéző mosolyt. — Bizonyára nem számolt a fiú tudásszomjával, az pedig valószínűsíthetőleg meg sem fordult a fejében, hogy esetleg egy elsőéves megfejti a talányát. Tekintve, hogy az ifjú Scorpius mindenre kíváncsi, felteszem, utánanézett a pálcája anyagainak, és miután sejteni kezdte a turpisságot, azt sem tartom kizártnak, hogy illusztrációkat keresett a Pálcák Uráról, és összehasonlította a sajátjával.
— Hát, persze — támasztom meg a kezemmel a homlokom. — Tipikus Scorpius... Meg kell védenem őt és a gyerekeket — határozok. — Fel nem tudom fogni, hogy készülhetnek ekkora hülyeségre...
— Ismered a mondást, Diana: fiatalság, bolondság — emlékeztet Dumbledore.
— Igaza van, mi sem voltunk jobbak annak idején — ismerem el fintorogva. — Mindenesetre, köszönöm, hogy szólt. Nem szeretném, ha használnák az időnyerőt, de azt se, hogy lebukjanak a minisztériumban — egyikből se jönnének ki jól, én pedig nem szeretném, hogy bajuk essen. Legjobb lesz, ha utánuk megyek, és berekesztem az akciójukat, még mielőtt elkezdődhetne — lépek a főnixem ülőrúdjához. — Készen állsz egy kis utazásra? Apropó, a gyerekek hogy jutottak ki a kastélyból? — fordulok vissza Dumbledore-hoz.
— Valamiféle titkos alagutat emlegettek...
— Ó, hogy az a...! — csapok a homlokomra. — Kellett nekem párszaszó varázslattal lezárni őket! Eszembe se jutott, hogy Scorp vagy Delphi kinyithatják... Daernek hoppanálási vizsgája is van, ami azt jelenti... hogy mostanra a minisztériumban kell lenniük. A misztériumügyi főosztályon lesznek, igaz, Dumbledore professzor? — nézek a portréra.
— Ott tartják az időnyerőket — biccent. — Fawkes tudja az utat.
— Köszönöm. Menjünk is, nincs vesztegetni való időnk — nézek a főnixemre.
A piros-arany tollú madár kitárja szárnyait, és kecsesen felemelkedik az ülőrúdjáról. Elém vitorlázik, én pedig belekapaszkodom a farktollaiba, és tüzes villanás kíséretében hamarosan a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály időnyerős termében találom magam. Negyedéves koromban jártam itt utoljára, akkor is csak futólag — Siriusszal és Chloéval vágtunk át a helyiségen, a jóslatok termét keresve.
Delphi, Daeron, Albus és Scorpius a helyiség túlsó felében állnak. Szaporán veszik a levegőt, hajuk és ruhájuk rendezetlen, mintha nem egy megpróbáltatáson estek volna át, mire ide jutottak. Mind a négyen tűnődve merednek a Davis-fiú kezében tartott nagyobb méretű időnyerőre, amikor azonban megjelenek a főnixszel, összerezzennek.
— Megállj! — kiáltok rájuk. — Ezt mégis hogy gondoltátok!?
— Ajaj — húzza be a nyakát Delphi.
— Most azonnal visszajöttök velem a Roxfortba, és...
— Bocs anya — néz rám bűnbánóan az ezüst-kék hajú lány —, de már döntöttünk... és útban vagy. — Mielőtt még reagálhatnék, rám szegezi a varázspálcáját, és kiszór egy sóbálvány-átkot. Nem vagyok elég gyors — nagy puffanással a padlóra hullok, és többé nem tudok megmozdulni.
— Anya! — hallom meg Scorpius sikkantását, és hamarosan megjelenik fölöttem kisfiam aggodalmas arca. Próbálok olyan csúnyán nézni rá, amennyire csak tudok, és gondolatban válogatott szidalmakat zúdítok mind a négy felelőtlen kölyökre. — Ugye nem fájt neki? — fordul vissza nővéréhez a tejfölszőke kisfiú.
— Nyugi, Scorp, nem esett baja — biztosítja Delphi. — Szóval, ez lenne az? — veszi el Daerontól az időnyerőt, és forgatni kezdi az ujjai között. A szemem sarkából rálátok a homokórára — amennyire ki tudom venni, az alja teli van homokkal, a teteje viszont üres, és retesz zárja el az alsó résztől, így a homokszemek nem tudnak közlekedni az üvegben. — Vagány...
— Itt van rajta egy tárcsa... — veszi észre a Davis-fiú. — Szerintem ezen lehet beállítani a dátumot. Látjátok, itt vannak rajta a számok — év, hónap, nap, óra, perc... a mainál megakad, nem lehet tovább tekerni a jövőbe, a másik irányba viszont mozgatható.
— Akkor már csak be kell állítanunk a Trimágus Tusa utolsó próbájának dátumát, megkeresni a Little Hangleton-i temetőt... — néz össze vele Delphi.
— ...és megakadályozni, hogy Peter Pettigrew megölje apámat — fejezi be a mondatát a gyógyítósrác. — Scorp, Al, készen álltok? — pillant a két elsőévesre.
A Potter-fiú elszántan bólint, a kisfiamnak azonban akad egy kérdése.
— Miért nincs rajta lánc? Mármint, az időnyerőn... Hogy fogunk így utazni vele?
— Talán úgy működik, mint a zsupszkulcsok — véli Delphi. — Elvégre, a múltba kell minket visszavinnie... rázós menet lesz.
— Akkor, gyűljetek ide, és programozzuk be — osztja ki az instrukciókat Daer.
Miután megvan a dátum, a keresztfiam megfordítja a homokórát, és mindannyian megérintik a mutatóujjukkal az üveget. Legszívesebben rájuk üvöltenék, hogy ne merészeljék, de a sóbálvány-átok miatt tehetetlen vagyok. A két homokórarészt elválasztó retesz félrehúzódik, és a homokszemek peregni kezdenek — a négy gyereket pedig magával rántja az időnyerő, és eltűnnek a szemem elől.
Alig pislogok azonban kettőt, újfent megjelennek — ám valami nem stimmel. Még az eddiginél is kifulladtabbnak tűnnek, Daeron pedig nincs velük.
— Akkor, most... sikerült? — Albus zavartan fordul körbe.
— Megmentettük Lyonelt, nem? — néz a nővérére Scorpius. — Működött a kiábrándító-bűbáj, észrevétlenül elkábítottuk Pettigrew-t...
— Igen, igen — bólogat sápadtan Delphi. — Nem értem, mi történt. Hol van Daer?
— Öhm, lehet, hogy fel kéne ébresztenünk anyát — rángatja meg a talárja ujját az öccse. — Szükségünk lehet a segítségére. Most, hogy nincs itt Daer, egyikünk se tud hoppanálni, és nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nem szeretnék gyalogolni a Roxfortig...
— Igazad van. — Delphi nagy sóhajjal hozzám lép, és leveszi rólam a sóbálvány-átkot. Paprikás hangulatban tápászkodok fel.
— DELPHINI NARCISSA MALFOY! MÉGIS MIT KÉPZELSZ MAGADRÓL!? — üvöltöm le a fejét. Fawkes méltatlakodva vijjogni kezd. — NAGYKORÚ VAGY, DE EZ TÖBB A SOKNÁL! HOGY VOLT POFÁD SÓBÁLVÁNNYÁ DERMESZTENI ENGEM — ENGEM!?
— Ne legyél sárkány, anya — próbál nyugtatni a hetedéves.
— SZÖKNI, BETÖRNI, LOPNI ÉS MEGTÉVESZTENI? — fújom fel magam. Eszelősen nézek a szemébe. — ILLEGÁLISAN UTAZNI AZ IDŐBEN? ÉS MÉGIS HOGY RÁNGATHATTÁL BELE KÉT TIZENEGY ÉVEST!?
— Oké, ez így valóban nem hangzik túl fényesen... — ismeri el. — De annyira csak nem gáz a helyzet — szépít.
— NEM GÁZ? AZT MONDOD, NEM GÁZ!? — kelek ki magamból. — IGAZAD VAN, EZ KIBASZOTTUL KURVA ELCSESZETT HELYZET!
— Na, de anya, ne káromkodj kicsik előtt — sandít a két elsőévesre.
— ÉS MÉG VAN MERSZED PIMASZKODNI? LESZAROM, BAZDMEG! ELTÜNTETTÉTEK DAERT!!!
A hangerőmet még apám is megirigyelné — ha figyel engem a túlvilágról, most bizonyára roppant büszke rám. Mégiscsak méltó lánya vagyok...
— Lehet, hogy odakint van valahol — feleli az ezüst-kék hajú. — Megkeressük és kiderítjük, mi történt — fogadkozik.
— Ajánlom is! — mordulok rá. — De ezúttal nincs magánakció!
Látva, hogy visszaveszek felfokozott hangerőmből, Delphi megkönnyebbülten kifújja a benntartott levegőt — bár még mindig félősen néz rám. Érthető, elvégre, talán még soha életében nem látott engem ennyire kiakadni.
— Szerinted is olyan volt, mint egy élő rivalló? — súgja oda Albus Scorpiusnak.
— Meg se szólalj, Albus Arthur Potter* — vetek rá metsző pillantást (közben gondolatban bezsebelek magamnak egy elismerést McGalagonytól). — A szüleid nem lesznek boldogok, ha értesülnek az esetről. Minimum büntetőmunkában lesztek a tanév végéig — már ha van olyan szerencsétek, hogy az igazgatónő nem csap ki titeket — nézek végig a három megszeppent varázslótanoncon. — Később még számolunk... most viszont visszamegyünk a Roxfortba. Lássuk, mit műveltetek az időben... Azt pedig ideadod — közlöm ellentmondást nem tűrő hangon, mire Delphi kelletlenül átnyújtja az időnyerőt. — Jobban járunk, ha nálam lesz — süllyesztem a talárom zsebébe.
￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: Nagyon sokat gondolkodtam rajta, mi legyen ebben a fanfictionömben Albus középső neve. Mivel itt Piton túlélte, a logikám szerint ebben az esetben Harry nem nevezte volna el utána a gyerekét, hiszen eredetileg a halott iránti tiszteletéből, az áldozata miatt lépte meg ezt a gesztust szerintem. A probléma ott kezdődött, hogy nem jutott eszembe a Perselus helyett semmi normális, viszont a kötet második fejezeténél már kérdezgetni kezdtétek, hogy akkor most hogy is van ez, mi Albus második neve ebben a sztoriban. Bevallottam, hogy egyelőre semmi, így elkezdődött az ötletelés a kommentszekcióban, és _st_hp_2_fw_dm_ javasolta az Arthur nevet. Ez nagyon megtetszett — és abszolút hihetőnek is tartom, hogy Harry és Ginny Mr.Weasley-ről nevezzék el a fiukat —, így az engedelmével felhasználtam a történethez.