Azt szeretem a legjobban a karácsonyban, hogy közelebb hozza egymáshoz az embereket. Az ünnep hangulata hatással van mindenkire, kedvesebbek és előzékenyebbek vagyunk egymással. Olyan, mintha megtisztulna az emberi lélek, s a legjobb, hogy mindezt megoszthatjuk a szeretteinkkel.
Karácsony előtt néhány nappal már minden gyerek be van sózva a lakomával egybekötött bál miatt — de azt veszem észre a kollégáimon, hogy ők is kezdik várni, akárcsak én. Úgy tetszik, mintha még McGalagony arca is kisimulna, és nyugodtabb lenne a szokásosnál. Persze azért ellenőrzi az ünnepi előkészületeket, de arra következtetek, hogy minden rendben, mivel egész vidámnak és felszabadultnak tűnik mostanság.
Birdwhister lelkét sem nyomja talán már annyira az exférje levele — a legutóbbi kiborulása óta ugyanis nem sír többet. Arra következtetek, hogy nagyjából sikerül összeszednie magát, mert ahogy közeledik az ünnep napja, egyre többször kapni mosolygáson, akárcsak előtte. Talán a lelkizés jót tett neki, és azzal, hogy kibeszélhette nekünk Perselusszal a múltját, könnyebb lett a terhe. Az a beszélgetés kétségkívül közelebb hozott minket, hármunkat, és bizonyára jólesik a tudat az SVK-tanárnőnek, hogy mellette állunk, bízhat bennünk és számíthat ránk.
Meglepő módon maga Piton az, aki mindent megtesz, hogy kolléganőnknek jobb kedve legyen. Az ügy érdekében még tréfálkozik is — ami megjegyzem, hatalmas szó.
— Fokhagymás bagettet, Barbara? — kínálja az ételt bujkáló mosollyal az egyik reggeli alkalmával.
— Ha-ha... — forgatja a szemét az ausztrál nő. — Most már örökké ezzel fog szívatni? Mondja, nem unja még?
— Nem — hangzik az őszinte felelet.
— Remek... igazán örülök, hogy jól szórakozik. Humorosnak hiszi magát, mi?
— Nocsak, nocsak, úgy látom, valaki harapós kedvében van ma reggel — állapítja meg Piton.
— Roppant elmés... — dünnyögi Birdwhister, de nem tud elfojtani egy aprócska vigyort.
Ekkor érkezik az asztalhoz Minerva, hogy helyet foglaljon igazgatói székében. Birdwhister felemelkedik a helyéről, elhalad mögöttem és Piton mögött (sós tenger és mangó illatát árasztva magából), és megáll a főnökünk mellett.
— Jó reggelt, Minerva.
— Jó reggelt — biccent az igazgatónő az asztaltársaságnak, majd az SVK-tanárnőre néz. — Mit szeretne, Barbara?
— Le kellene mennem Roxmortsba — adja elő óhaját az ausztrál nő.
— Kit visz magával? — kérdezi csípőből McGalagony. A halálfalótámadás óta már a tanároknak is engedélyt kell kérniük tőle, hogy lemehessenek a faluba, és azt is csak legalább párosával tehetik — a helyzet fényében indokoltnak látta, hogy bevezesse ezt a szabályt.
— Úgy gondoltam, hogy egyedül mennék. Egymagam is el tudom intézni — bizonygatja az SVK-tanárnő. — Nem szeretnék senkit magammal rángatni...
— Nem támogatom az ötletet — rázza a fejét az igazgatónő. — Sajnálom, de a történtek fényében nem engedhetem el egyedül. Nem szeretném, ha esetleg megint baja esne. Voltaképpen miért akar személyesen lemenni a faluba? A legtöbb cikket ma már rendelni is lehet.
— Igen, de... szóval, ruhát szeretnék varratni. Még nem sikerült megfelelő öltözéket szereznem a bálra, ezért felkeresném a Bethany's-t.
Az iskola után drága mardekáros barátnőmnek és volt szobatársamnak, Bethany Wangnak teljesült az álma, és sikerült saját márkát alapítania. Igen jól menő üzletet épített ki Roxmortsban — s ezzel olyan gazdagok lettek George-dzsal, hogy szerintem, ha most abbahagynák a munkát, egész hátralévő életükben nem kellene már dolgozniuk. Persze, eszükben sincs ilyesmit tenni, mindketten imádják a vállalkozásaikat — a pénzt pedig gyűjtik a gyerekeiknek, így Frednek és Roxanne-nek gyakorlatilag semmi anyagi panaszuk nem lehet.
— Ó, értem — bólogat McGalagony. — Akárhogy is, ragaszkodom hozzá, hogy magával vigyen valakit.
Birdwhister hátrafordul hozzánk Pitonnal, és a tekintete megállapodik rajtam.
— Diana, esetleg megtenné, hogy elkísér? Elvégre, ez amolyan női dolog...
Már majdnem rávágom, hogy szívesen, ám ekkor meglátom, hogy az SVK-tanárnő háta mögött McGalagony sokatmondó pillantást vet rám. Veszem a lapot.
— Öhm... örömmel mennék, de sajnos nem érek rá ma. Izé... az a helyzet, hogy megígértem Hagridnak, hogy segítek neki, ööö... levágni a hippogriffek karmait.
— A hippogriffeknek szoktak vágni a karmaikból? — csodálkozik az ausztrál nő. — Nem is hallottam még ilyenről.
— Pedig nagyon fontos, hogy időnként lecsippentsünk a végükből — bizonygatom a tőlem telhető leghitelesebben —, hogy ne legyenek túl élesek — mert abból baj lehet. Iskoláskorunkban egyszer a férjemet is megsebezte egy hippogriff... szóval, igen, vigyázni kell a karmaikkal.
— Nos — köszörüli meg a torkát McGalagony —, mivel Diana elfoglalt, ez esetben kénytelen lesz valaki mással menni — teszem azt, mondjuk Perselusszal — közli csevegő hangon. — Ha jól tudom, ma semmi dolga — néz szigorúan Pitonra.
— Jaj, a világért sem akarom ilyesmivel terhelni... — Az SVK-tanárnő nyugtalan pillantást vet a bájitaltanárra. — Kegyetlenség ruhavásárlásra kötelezni egy férfit. Bizonyára halálra unná magát.
— Talán túlélem — szólal meg vontatottan Perselus.
— Hogyan? — Barbara megütközve néz a férfire.
— Ha kívánja, elkísérem — ajánlja fel Piton. — Persze, csak ha nem bánja.
— N-nem bánom — makogja zavartan Birdwhister. — De ha szabad kérdeznem, mit szándékozik csinálni, amíg...?
— Majdcsak elfoglalom magam — vonja meg a vállát a férfi. — Viszek magammal könyvet.
— Pompás. Köszönjük, Perselus, ez igazán hősies. Akkor, meg is van beszélve — biccent elégedetten Minerva. — Megadom maguknak az engedélyt.
Barbara előhúzza ausztrál mintás talárja zsebéből a magifonját, ellenőrzi rajta az időt, majd nagy levegőt vesz, és Perselus felé fordul.
— Fél tizenegyre legyen a bejárati csarnokban — közli határozottan. — További jó étvágyat! — mosolyog az asztaltársaságra, azzal ellibeg.
Piton bosszankodva néz utána.
— Csodás, még parancsolgat is nekem...
— Szerintem a randi majd kárpótol — vigyorgok rá.
— Miről beszélsz, Diana? — ráncolja a szemöldökét.
— Hát... ez most egy randi, nem?
— Nem — vágja rá mogorván.
— Ööö... szerintem meg deee — fuvolázom.
— Mit vesz fel, Perselus? — szólal meg könnyed hangon McGalagony.
— Nem értem a kérdést, Minerva. Amit mindig — mi mást vennék fel? — Perselus úgy néz az igazgatónőre, mintha az teljességgel meghülyült volna.
— Csak, mert egy ilyen alkalomra illik konszolidáltan megjelenni. Ajánlom, hogy szedje rendbe magát.
A bájitaltantanár a felháborodástól csak tátogni tud.
— Maguk összejátszanak... — járatja a tekintetét köztem és Minerva között. — Pompás, más se hiányzott... — masszírozza az orrnyergét.
— Csak nem akarja elszalasztani a lehetőségét, Perselus? — néz rá szigorúan McGalagony. — Kár lenne, ha elszúrná.
— Jól tudod, min ment keresztül... mindennél nagyobb szüksége van most egy kis szeretetre és törődésre. Legyél vele nagyon rendes, oké? — kötöm a lelkére.
— Na, jó. — Pitonnak betelik a pohár. Méltóságteljesen felemelkedik a székéből. — Tudják mit? Én most szépen itt hagyom magukat, hadd éljék a kotnyeles öregasszony-életmódjukat, és szövögessék az ügyefogyott képzelgéseiket. Majd szóljanak, ha kitalálták az unokáim neveit... — zengi gúnyosan, azzal elviharzik.
— Hát, be lettünk oltva... — állapítom meg. — Szerintem kicsit megsértődött.
— Majd megenyhül — legyint az igazgatónő.
— Egyébként... szép munka volt, Minerva — biccentek elismerően a főnököm felé.
McGalagony elégedett vigyorral iszik bele a poharába.
— Merem remélni, hogy megszívleli a tanácsainkat...
Tíz óra után nem sokkal lemegyek Hagridhoz. A legendás lények gondozása tanár természetesen örül nekem, bár meglepi a hirtelen felbukkanásom.
— Hát, te, Diana? Hogyhogy egyedül?
— A hivatalos verzió szerint épp segítek neked levágni a hippogriffek karmait.
A vadőr megütközve néz rám.
— A hippogriffeknek nem is kell vágni a karmaikat. Kikoptatják azok maguknak, ha nagyon akarják.
— Tudom, ez csak a fedősztori — magyarázom. — Minervával így tudtuk elérni, hogy Perselus és Barbara randizni menjenek ma, úgyhogy, ha bármelyikük rákérdezne az alibimre, hálás lennék, ha falaznál nekem.
Hagrid szeme elkerekedik.
— Piton professzor és Birdwhister professzor? De hisz' októberben még kis híján végeztek egymással...
— Miből lesz a cserebogár, igaz? — vigyorgok. — Azóta változott a helyzet. Üljünk le, elmesélem...
Egy csésze tea mellett beszámolok kollégámnak az eddigi fejleményekről — természetesen a fontosabb dolgokra fókuszálva, a Barbara múltjával kapcsolatos részleteket például kihagyom.
— Nocsak... nem gondoltam volna — emésztgeti a hallottakat a vadőr. — Meg kell hagyni, nem mindennapi páros lennének. Birdwhister professzor áldott jó lélek — mindig nagyon kedves velem... Piton meg, hát, nem tudom...
— Ő Piton — vonok vállat. — De tudod, hogy a felszín alatt ő is jó ember — és megértik egymást. Nézz csak rájuk! — intek az ablak felé. Épp rálátunk a két tanárra, amint átszelik a havas birtokot, hogy Roxmortsba induljanak. Piton a szokásos fekete téli köpönyegét viseli, Birdwhister pedig bordó szőrmés kasmírkabátot — s a gesztikulációjából ítélve épp magyaráz valamit a bájitaltanárnak, aki élénken figyel.
Nem tudom megállni, hogy ismét elmerüljek kicsit a múltban — óhatatlanul eszembe jut, hogy másodéves koromban ugyanígy lestem meg Lyonelt és Alisont, amikor látni akartam, amint Roxmortsba indulnak randira... csak akkor éppen a tetőről. Előttem van Chloe képe, ahogy le akart beszélni az akcióról, de persze nem hallgattam rá — pedig a szókimondó hüllő megérzései rendszerint beváltak. Az eset miatt büntetőmunkát is kaptam Pitontól, de úgy éreztem, megérte.
Hát, változnak az idők... imádott szarvas viperám immár nincs köztünk, ahogy Lyonel sem — hogy hiányoznak mindketten! Most már Perselus megy randizni, én pedig többé nem vagyok gyerek, nem mászkálok tetőkre... de jó visszagondolni rá.
Mélázásomból Hagrid zökkent ki.
— Szépen mutatnak együtt — ismeri el. — Ámbár, különbözőek...
— Látszatra igen, de a lelkük hasonló — és ez a lényeg — bölcselkedek. — Összeillenek, mint a tojás meg a héja.
— A madár? — néz rám megütközve a vadőr.
— Nem arra gondoltam... — forgatom a szemem. — Bár, mivel van tojása, így is megállja a helyét a mondás — ismerem el. — De nem ez a lényeg — legyintek. — Én mondom neked, ők egymásnak lettek teremtve...
— Nos, a fő, hogy boldogok legyenek együtt — mormolja a vadőr. — Megérdemlik.
Egyetértően bólogatok.
Hagridnál ebédelek — közösen összeütünk egy jó kis steaket. Tanárként, mivel legtöbbször a házimanók kosztján élek, nemigen van alkalmam főzőcskézni, pedig nagyon szeretek, így most kivételesen jólesik. Jóllakottan ballagok visszafelé a kastélyba, amikor is, egyszer csak megrezzen a magifonom. Lehámozom magamról sárkánybőr kesztyűmet (ami kiválóan hőszigetel), és előhúzom bársonyzöld téli köpönyegem zsebéből az elektronikus készüléket. Homlokráncolva nézem a kijelzőt, amin a „Bethany Wang" név villog.
— Szia, Beth! — veszem fel a hívást. — Mi újság?
— Te, csajszi, haragszom rád! — szól bele divatszakértő barátnőm, mindenféle köszönés nélkül. — Valahogy elfelejtetted említeni nekem azt az aprócska, ámde igen érdekfeszítő információt, hogy Piton becsajozott! Az előbb jártak nálam a nőjével...
— Nyugi, nyugi, még nincsenek együtt — szakítom félbe. — Habár, alakul...
— Na, mesélj.
Nagy sóhajjal veszem tudomásul, hogy ma már a második embernek kell részleteznem két kollégám kialakulófélben lévő szerelmi életének fejleményeit. Mivel Beth imádja a romantikus sztorikat, természetesen mindenre kíváncsi — bár a nem publikus dolgokat persze előtte is el kell hallgatom.
— Én most láttam először ezt a Barbara Birdwhistert — mondja, miután befejezem a mesélést —, eddig csak hallottam, hogy a Roxfortban tanít, és Fred meg Roxy emlegették, hogy nagyon szeretik az óráit, meg láttam a videót a párbajukról Pitonnal, de nem gondoltam, hogy így összemelegednek... Amúgy baromi szép a nő — meg is kérdeztem, hogy nem akar-e véletlen modellkedni nálam, mert épp hiány van belőlük, és a magassága is meglenne hozzá... de csak nevetett, és azt mondta, kicsit túlkoros ő már ahhoz. Megkérdeztem, hogy miért, mennyi idős — hallod, nem akartam elhinni, mikor megmondta, hogy negyvenhat! Különben nagyon kedves, beszélgettem vele a munkálatok alatt. Elég határozott elképzelései voltak, szóval nem telt sok időmbe megcsinálni a ruháját — és meg kell hogy mondjam, igazán remek a stílusérzéke.
— Perselus mit szólt a ruhához? — vigyorgok.
— Ja, nem látta még — tudod, hogy külön műhelyszobám van az ilyen nagyobb munkákra, mint a ruhavarratás. Az előtérben olvasott, amíg mi próbáltunk.
— És nem is volt kíváncsi? — csodálkozom.
— Dehogynem — de Birdwhister nem engedte neki, hogy megnézze, még a ruhásszatyorba se kukkanthatott bele. Lerendezte annyival, hogy „aki kíváncsi, hamar megöregszik". Aztán kiakadt, amikor megtudta, hogy Piton akarja kifizetni neki a ruhát, de hiába tiltakozott, tudjuk, milyen a mi kedvenc házvezetőnk... nem engedett, és azt mondta neki, vegye úgy, hogy karácsonyi ajándék. A nő persze duzzogott, de aztán felcsillant a szeme, úgyhogy biztos támadt valami jó ötlete... talán ő is vett karácsonyi ajándékot Pitonnak, miután továbbmentek. De az is lehet, hogy csak a hógolyódobálással törlesztett...
— A mivel? — nevetem el magam.
— Miután kimentek az üzletből, megdobálta hógolyóval Pitont — láttam őket a kirakatüvegből.
Egyre hangosabban hahotázok.
— Hát, ez óriási!
— És nem fogod elhinni, de Piton beszállt a buliba, és visszatámadott!
— Na, neee... Perselus hógolyózott? — hitetlenkedek. — Valahogy nem tudom elképzelni...
Normális esetben, ha bárki hógolyózáport merészelne zúdítani a bájitaltantanár nyakába, minimum halállal lakolna, de Barbarának nemhogy hagyta, de még bele is ment a játékba, és csatázott vele? Nem semmi...
— A saját szememmel láttam — bizonygatja Beth. — Nagyon jól mulattak.
— Mint két gyerek — kuncogok.
— Én mondom neked, egy ilyen nő kellett Piton életébe — jelenti ki divattervező barátnőm. — Hihetetlen volt látni, milyen hatással van rá, hogy mit hoz ki belőle... Sosem láttam még őt ennyire felszabadultnak. Nagyon jót tesz neki a jelenléte — pontosan rá van szüksége.
— Na, majd meglátjuk, mi lesz a bálon — jegyzem meg sejtelmesen.
— Hát, ezek után most már nagyon kíváncsi vagyok...
Még csevegek egy kicsit Beth-tel, majd elköszönünk egymástól, mert munkája akad. Jókedvűen baktatok fel a dolgozószobámba, ekkor azonban újfent megrezzen a magifonom. „Gyere az irodámba, amint tudsz, híreim vannak! M. M." — olvasom az Odú-line üzenetet. Sarkon fordulok hát, hogy felkeressem az igazgatóit.
— Abesszin macska! — mondom ki a jelszót, mire a kőszörny utat enged.
McGalagony már vár rám.
— Itt vagyok, Minerva! — esek be az ajtón. — Mit szeretne mondani?
Az igazgatónő int, hogy foglaljak helyet vele szemben.
— Teát? — kérdezi.
— Elfogadom, köszönöm.
Néhány pálcaintése nyomán gőzölgő csésze száll le elém, önkeverő kanállal.
— Kekszet? — int a skót-mintás süteményes fémdobozra.
— Nem kérek, köszönöm, nemrég steakeztünk Hagriddal — teszem a kezem teli pocakomra.
McGalagony felvonja a szemöldökét, de nem tesz megjegyzést.
— Miről szeretett volna beszélni velem? — teszem fel ismét a kérdést.
— Csak gondoltam, érdekelnek Perselus és Barbara roxmortsi kiruccanásának részletei. Madam Rosmerta tájékoztatott róla, hogy a Három Seprűben ebédeltek. Állítása szerint remekül megvoltak — amennyire hallotta, irodalomtól, művészetektől kezdve sötét varázslatok kivédésén át mindenféléről beszélgettek —, és Barbara minden tiltakozása ellenére egybe fizettek. Aztán, Mrs. Donaldson, a könyvesbolt-tulajdonos üzent, hogy az imént hozzá is elmentek...
— Merlinre, kezdek félni, Minerva — nézek megütközve a főnökömre. — Micsoda információs-hálózata van magának?
Az igazgatónő metsző pillantást vet rám.
— Kíváncsi vagy a részletekre, vagy sem?
— Természetesen érdekel — húzom ki magam, és beleiszom a teámba (jó brit módra gondosan eltartva a kisujjam a csésze fülétől), és közben igyekszem nem arra gondolni, hogy pontosan olyanok vagyunk, mint amilyennek Piton lefestett minket: akár a pletykás öregasszonyok.
— Helyes — biccent McGalagony. — Szóval, a könyvesboltnál Perselus csak odakint várakozott, amíg Barbara vásárolt...
— Mit vett? — kíváncsiskodom.
— Mrs. Donaldson azt mondta, egy nemrég megjelent krimit, a „Küldemény Kubábólt", díszkiadásban.
— Perselusnak lesz — ez egész biztos — vigyorgok diadalmasan. — Ő szokott ilyeneket olvasni. Barbara ügyes — állapítom meg —, ezzel a stílusába trafált. Egyébként, ha már itt tartunk, nekem is vannak híreim... — újságolom, azzal belefogok, hogy elmeséljem az igazgatónőnek a Beth-tel történt magifonbeszélgetésem.
Furcsamód úgy érzem, mintha valaki figyelne, így amikor a mese végére érek, felpillantok. McGalagony háta mögött a legtöbb igazgatói portré békésen szunyókál, ám egy hosszú ősz szakállú mágus félhold alakú szemüveggel éberen hallgatja a beszélgetésünket. Égszínkék tekintetétől még így, portréalakjában is olyan érzésem támad, mintha egyenesen a lelkembe látna.
— Jó napot, Dumbledore professzor — eresztek meg felé egy szentimentális mosolyt. Hogy hiányzik ő is!
— Szervusz, Diana — hunyorog rám derűsen. — Hogy van Fawkes?
— Jól — bólogatok, — habár, nemsokára hamvadónapja lesz, de... tudja: főnix, nem lesz gond.
A Roxfort hajdani igazgatója jókedvűen bólogat.
— Hallom, Perselusnak alakulóban van a szerelmi élete — jegyzi meg büszkén. — Ideje volt... Megadatott neki a második esély ajándéka, kellemetlen volna, ha nem élne vele.
— Hát, igen — bólogatok. — Habár, elég komplikált a helyzet, de bízzunk a legjobbakban.
— Mostanában minden komplikált... — sóhajt McGalagony, s egyszerre gondterheltnek tűnik.
— Ne legyen olyan szigorú magával, Minerva. — Dumbledore aranyozott keretéből jóságosan pillant le utódjára. — Maga remek igazgató, ezerszer mondtam már, hogy bízom a képességeiben — de még maga sem tarthat kézben mindent.
— A furcsa, baljós esetekre gondolnak? — kapkodom köztük a tekintetem. A két igazgató bólint. — Hát, azok miatt én is aggódom... Professzor úr! — nézek felvillanyozódva a portréra. — Maga nem tud ezekről semmit? Nincs véletlen valamiféle teóriája? — kérdezem reménykedve. — Miért történhet mindez?
— Minerva mesélt nekem az esetekről, és azt hiszem, mind egyetérthetünk abban, hogy bárki is áll a háttérben, nem kevesebb a célja, mint visszahozni Voldemortot.
— De... de hogyan? — túrok a hajamba.
— Ez a nagy kérdés: hogyan? — tűnődik a festmény. — Nincs olyan erős varázslat, ami feltámasztaná őt.
— Kell, hogy legyen összefüggés! — bizonygatom kétségbeesetten. — A Szarvas Kígyó... Ollivander...
— Hallottam róla — szomorodik el Dumbledore. — Szegény, szegény Ollivander...
— Maga nem sejti, miért ölhették meg? — próbálkozok. — Kell, hogy legyen magyarázat. Feldúlták az üzletet, és megkínozták őt, mégse vittek el semmit, szóval valamit csak akarhattak...
— Ha nem vittek el semmit, akkor a logikus magyarázat szerint valószínűleg nem találták meg, amit kerestek — válaszolja az egykori igazgató.
— Kerestek...? Maga szerint kerestek valamit? De hát, nem értem... ott volt egy csomó varázspálca, simán lenyúlhatták volna, ha azt akarják...
— Itt van a kutya elásva — biccent Dumbledore. — Ha azt akarják...
Eltátom a számat. A néhai igazgató az imént azt mondta, nincs olyan erős varázslat, ami visszahozná Voldemortot. Erő...
— Arra gondol, hogy...? — Nagyot nyelek. — Arra gondol, hogy a bodzapálcát keresik?
Felrémlik előttem Delphi, amikor legutóbb itt ült McGalagonnyal meg velem, és kigúnyolta Xenodermust, amiért Voldemortot majmolja. Mi van, ha ebben is az állítólagos apja nyomdokaiba akar lépni?
A portré hallgatása mindent elmond. Elsápadok, és szorosabban fogom a teáscsészémet.
— De hát... csak kevesen tudták, hogy a Pálcák Ura Ollivanderhez került a roxforti csata után — csóválom a fejem. — Honnan értesülhetett róla Xenodermus? A maga kifejezett kívánsága volt, Dumbledore professzor, hogy adják el újra, akár egy átlagos varázspálcát...
— És ahogy látom, el is kelt — állapítja meg McGalagony. — Ezért nem volt már az üzletben, nem igaz?
Dumbledore elégedetten bólint.
— Minden jel szerint új, méltó gazdát választott magának — épp, ahogy szerettem volna.
— De ki lehet az, Albus?
— Felteszem, a halálfalók mostanra kiszedték Ollivanderből. Bárki is a Pálcák Ura új birtokosa, fogalma sincs, mit tart a kezében, és hogy mekkora veszélyben forog az élete...
Karácsony napján mindenki izgatottan készülődik a bálra — még jobban lázba hozza az embereket, mint az ajándékok. Habár, az utóbbiak is jól sülnek el — reggelinél éppen tanúja vagyok, amint Piton megköszöni a krimikönyvet Birdwhisternek.
Én magam kissé frusztrált vagyok — folyvást csak az jár a fejemben, amit Dumbledore mondott. Így, hogy ez a titokzatos Xenodermus a Szarvas Kígyón kívül még a bodzapálcát is keresi, még jobban örülök, hogy Mardekár utódai biztonságban vannak az iskolában.
A gyerekek fel-alá rohangálnak a kastélyban, hogy intézzék a bállal kapcsolatos utolsó pillanatos simításokat, és ahogy közeleg az este, folyamatosan érkeznek a vendégek — s ennek végre sikerül elterelnie a figyelmem.
Mr. Weasley és Mrs. Weasley kicsattanó örömmel üdvözölnek mindenkit. Velük jön Dudley, Ellie és kicsi Mad is — boldogan ölelgetem meg őket. Mosolyogva nézem, ahogy a bátyám mindenre rácsodálkozik — hisz' még sohasem járt a Roxfortban.
— Már értem, miért szeretsz annyira itt lenni, Di — jegyzi meg álmélkodva.
Lucius és Narcissa szokásuk szerint elegánsan vonulnak be, akár egy királyi pár, és tüstént a karjaikba zárják Delphit meg Scorpiust. Velük érkezik Andromeda, Teddy és Draco is — utóbbi csókkal üdvözöl engem, majd a szüleihez hasonló lelkesedéssel köszönti a gyerekeinket. Delphi nevetve nézi, ahogy Scorpiusnak be nem áll a szája, és mindenféle érdektelen információval traktálja édesapját („Képzeld, tegnap sakkoztam Rose ellen, és kikaptam, de azt mondta, hogyha nem az A4-esre, hanem a D6-osra lépek a bástyával, akkor akár meg is nyerhettem volna!").
Bill és Fleur mosolyogva köszöntik gyermekeiket, legkisebb fiuk, Louis pedig csillogó szemmel nézelődik a feldíszített teremben. Meg is értem — a gyerekek csodálatos munkát végeztek a dekorációval. A Hagrid által szerzett hatalmas karácsonyfák a négy ház színeiben pompáznak, mindenhol fenyőágak és girlandok lógnak, de még fagyöngycsokrok és jégszobrok is vannak. A hosszú asztalok helyett több kerek van szétszórva a teremben, szép karácsonyi terítőkkel borítva. Az ételt természetesen a házimanók biztosítják, ám ezúttal svédasztalos megoldással.
Percy és Audrey kisebbik lányuk, Lucy kezét szorongatva lépnek a nagyterembe, aki, amint meglátja hugrabugos nővérét, Mollyt, lerohanja és a nyakába ugrik. Beth és George szokás szerint csodásan festenek együtt, és arcukon ülő boldog mosolyuk még szélesebbre húzódik, amikor megpillantják gyermekeiket, Fredet és Roxyt. Előbbi rögtön felfigyel rájuk, míg utóbbi álmodozva ücsörög egy körasztalnál — csak akkor tűnik fel neki szülei jelenléte, amikor az apja tréfából a fülébe trombitál.
Mindenki felkapja a fejét a mágiaügyi miniszter, Hermione érkezésére, aki természetesen férjével, Ronnal karöltve lép a terembe, és őket kíséri vörös hajú kisfiuk, Hugo is. A Ginnyvel és Harryvel betoppanó Lilynek azonnal felragyog az arca, amikor meglátja unokatesóját — hát még, amikor felfedezi kicsi Madet és Alice-t! Merthogy természetesen Neville lánya és a felesége, Hannah is tiszteletüket teszik, ahogy Alison is eljön a fiához, Daeronhoz.
Blaise és Kirst, bár még nincs roxfortoskorú gyerekük, úgy döntenek, velünk szeretnék ünnepelni a karácsonyt, úgyhogy ők is részt vesznek a bálon, és magukkal hozzák nyolcéves fiukat, Christiant is. A kis Chris egyből talál társaságot — remekül eljátszik Louis-vel és a többiekkel.
Kicsit sajnálom, hogy Luna és Rolf most Amerikában töltik az ünnepeket, de megbeszéljük, hogy majd újévkor mindenképp kell találkoznunk valamikor. A házaspár állítása szerint az ikerfiaiknak, Lorcasnak és Lysandernek is hiányoznak már a többiek.
Szinte mindenkinek megjelenik valamilyen hozzátartozója, csak a tanárok egy része ücsörög magányosan — de ahogy látom, McGalagony és Hagrid például remekül érzik magukat a tömegben. Nekik a Roxfort az otthonuk, mi vagyunk a családjuk.
Birdwhister mosolyogva nézi a nyüzsgést, habár, eléggé elveszettnek tűnik a felfordulásban. Szemlátomást feleslegesnek érzi magát — holott báli öltözéke valósággal vonzza a tekinteteket. Vörös szaténruhája, amely csupaszon hagyja szépen ívelt vállait, remekül áll neki, akárcsak keresztpántos magassarkúja, ami színben tökéletesen passzol hozzá. A haján nem változtatott: hullámos fürtjeit szokás szerint kontyba rendezi (bár néhány rakoncátlan tincs kiszabadul belőle), és az azt összetartó bumeráng-dísze sem maradhat el.
Merengő tekintettel ücsörög az egyik asztalnál, ám hirtelen felkapja a fejét, amikor is az ajtón egy szemüveges nő lép be. Haja hasonlóan karamellbarna, mint az SVK-tanárnőé, bár sötétebb árnyalat — valamint ő frufrut hord, s tincsei szögegyenesek. Egyszerű fehér blúzt és fekete szövetnadrágot visel lakkcipővel.
Barbarának elkerekednek a szemei. Mint akit áramütés ér, felpattan a helyéről, és elé siet, hogy szorosan a karjaiba zárja.
— Szent Merlin, Bridge, hogy kerülsz te ide? — Az ausztrál nő örömében kis híján könnyeket ejt.
— Meglepetés! — nevet rá a másik.
Ekkor Piton lép melléjük, és pókerarccal kezet nyújt az újonnan érkezőnek.
— Szóval maga Perselus Piton — méri végig okulárja mögül a nő, miközben kezet ráznak. A férfi kimérten biccent, mire a frufrus tűnődve vállat von. — Lehetne jobb is, de lehetne rosszabb is... — fürkészi félrebillentett fejjel.
Perselus persze visszaszól neki.
— Maga pedig Bridget Birdwhister, ha nem tévedek — Barbara húga.
— Személyesen — bólint a nő.
— Lehetne jobb is, de lehetne rosszabb is — zengi vontatottan a férfi.
Bridget Birdwhister elneveti magát, és már-már elismerően néz a bájitaltantanárra.
— Nahát, van humora! Ki gondolta volna? Kezdem érteni, miért kedveli magát a nővérem... — sandít az SVK-tanárnőre. — Ő is élvezi, ha szócsatát vívhat.
— Nem mondja... — dörmögi Piton.
— Várjunk csak...! — Barbara tekintetében felismerés csillan — Maga hívta meg Bridgetet? — fordul hitetlenkedve a férfihez.
— Mintha azt mondta volna, hiányzik magának a társasága — feleli szenvtelen hangon a bájitalmester.
A karamellszín kontyos nő a meglepetéstől csak tátogni tud.
— De hát... hogyan? — nyögi ki végül.
— Felvette velem a kapcsolatot a neten keresztül — adja meg a választ a húga. — Írta, hogy hiányolsz, hát, jöttem — vigyorog. — Legalább látom végre a titokzatos herceged is, akiről nem vagy hajlandó beszélni.
— Nem a „hercegem", világos? — sziszegi a testvérének Barbara. — Figyelj, Bridge, mi lenne, ha innál valamit? Bizonyára kifárasztott az utazás...
— Vettem a lapot, nélkülem akarsz beszélni vele — állapítja meg a testvére. — De aztán ne turbékoljatok sokáig! — szól hátra szemtelen vigyorral, miközben az italpult felé indul. — Azért jöttem, hogy veled legyek.
Barbara a homlokára szorítja a kezét. Arca valósággal lángol.
— Ne haragudjon — szabadkozik Pitonnak. — Bridget mindig is meglehetősen... szókimondó volt.
— Nem hittem volna, hogy a húga még magánál is bosszantóbb tud lenni — jegyzi meg a férfi. — Ha sokban nem is hasonlítanak, úgy fest, ez családi vonás.
Perselus nem beszél mellé. A Birdwhister-nővérek valóban nem sokban egyeznek — míg Barbara gyönyörű, és maga a megtestesült nőiesség, addig Bridget inkább átlagos. Utóbbinak a szeme sem aranyló, mint a nővéréé, hanem sötétbarna, és szeplői is csak mutatóban vannak.
— Én... — hebegi zavartan Barbara. — Köszönöm — mondja végül megfejthetetlen tekintettel a férfinek, és a húga után siet. Piton merengve néz utána.
— Szép volt — lépek mellé vigyorogva. Ő nem szól semmit, csak felvonja a szemöldökét, és faképnél hagy, hogy megnézze a svédasztal kínálatát. Tehát még mindig meg van sértődve a múltkori miatt. Szuper... — Na, kösz... csak úgy itt hagysz? Megjegyeztem ám, Perselus! — durcázok karba tett kézzel, de pillanatnyi felháborodásom azonnal elszáll, amikor Draco jelenik meg a színen, hogy felkérjen táncolni.
A zenét Neville szolgáltatja, aki úgy látszik, már bevett DJ-vé avanzsál a bulikon. Alice folyvást körülötte lebzsel, és néha megkéri az apját, hogy ő indíthasson egy-egy számot. Draco alaposan megtáncoltat — kipirult arccal huppanunk le ahhoz az asztalhoz enni, ahol Harry, Ginny, Ron és Hermione is ülnek.
Étkezés közben vidám csevegésbe bonyolódunk, és nevetve figyeljük, ahogy Fred és Molly addig heccelik Jamest, hogy nem meri, amíg végül a harmadéves Potter-fiú felkéri táncolni az igazgatónőt.
McGalagony gyanakodva néz a tizenhárom évesre.
— Ha rálép a lábamra, Potter, vagy bármi egyéb tréfa áldozata leszek, kéthavi büntetőmunkára számítson — közli szigorúan. A fiú nagyot nyel — azt hiszem, most jön rá, hogy talán mégsem volt ez olyan jó ötlet. — Nos, mire vár? Tegye a kezét a derekamra. És egy-két-há, egy-két-há... látja, megy ez!
Molly és Fred kétrét görnyednek a nevetéstől, és mindenki más is remekül szórakozik — meg kell hagyni, nem utolsó látvány, ahogy az igazgatónő táncolni tanítja a saját vermébe esett csínytevőt. Azt hiszem, remek lecke lesz ez neki... Az eset után erősen gyanítom, hogy titkon maga Minerva a Roxfort legnagyobb tréfamestere. Apropó, tréfa...
— Tényleg, Gin, már sokszor akartam kérdezni, csak mindig kiment a fejemből — fordulok a legjobb barátnőmhöz. — Hogyhogy James folyvást szekálja Albust, de Lilyt sose?
Ginny elkuncogja magát.
— Nem meri.
— Hogyhogy? — csodálkozok, és megkeresem a tekintetemmel a szende, ártatlannak tűnő tízéves kislányt. Épp Hugóval és kicsi Maddel ugrándoznak a táncparketten.
— Egyszer hívta sütőtökhajúnak, amikor épp azt készítettem nekik uzsonnára... — meséli vigyorogva a barátnőm. — Lily válaszul megdobálta sütőtökkel... James azóta se heverte ki a traumát.
Elnevetem magam. Hiába, mégiscsak Ginny lánya... Mi mást vártam?
— Hé, Di! — szólít meg Ron. Szemlátomást nagyon töpreng valamin. — Ki az a fullos bige, aki elcsavarta Piton fejét? — int Barbara felé, aki az egyik körasztalnál ül egy pohár pezsgővel, és vidáman beszélget a húgával.
Hermione a férje karjára csap.
— Au! — méltatlankodik Ron. — Miféle erőszakos miniszter vagy te, Hermione? Ez nem valami méltó cselekedet a társadalmunk vezetőjéhez, nem gondolod?
— Idióta vagy! — közli nemes egyszerűséggel a felesége. — Az a nő Barbara Birdwhister, akiről Harryvel már meséltünk neked! Egyébként, honnan veszed, hogy elcsavarta Piton fejét?
— Te nem látod, hogy egyfolytában őt bámulja? Te jó ég! Mintha fel akarná falni a tekintetével. Csodálom a nőt, hogy ilyen nyugodt tud maradni, és diszkréten úgy tesz, mintha nem venné észre — csóválja a fejét Ron. — Ha rám nézne így Piton, én sikítva kirohannék a világból.
Prüszkölve felnevetek, Hermione pedig rosszallóan néz a férjére, de nem tud elfojtani egy aprócska vigyort.
— Hát, nagyon úgy tűnik, hogy a mi Perselusunk szerelmeees — vigyorgok. — Persze, be nem vallaná, még magának se... ez bonyolult — magyarázom, azzal megpróbálom ecsetelni a helyzetet barátaimnak.
— És szerinted a nőnek is bejön Piton? — fintorog Ron. — Pedig nem néztem ízlésficamosnak...
— Perselus karizmatikus férfi — vonok vállat. — Magas, karakteres az arca, zseniális elme, és van valami különleges a hangjában, ami megragadhatta Barbarát — na, meg a rendszeres hajmosás is kétségkívül jót tesz neki.
— Jó, de pont Piton? Tudom, hogy háborús hős, meg minden, de akkor is... Biztos nem defektes egy kicsit a nő? — Ron szemlátomást nem tudja túltenni magát a dolgon.
— Te még mindig csak annyit látsz belőle, amennyit diákkorunkban — csóválom a fejem. — De soha ne feledd, hogy az éremnek két oldala van.
Miután Dracóval megint táncolunk egyet, épp a parkett széléről figyelem a forgatagot, amíg a férjem italért megy, amikor is Beth oldalaz mellém.
— Tudtam én, hogy remek munkát végeztem azzal a ruhával — jegyzi meg kajánul, és a bájitaltantanárra sandít. — Piton le se veszi a szemét Birdwhisterről.
— Te mindig remek munkát végzel — kacsintok rá.
George hamarosan táncba hívja a feleségét, de nem ácsorgok sokáig egyedül — nemsokára Minerva jelenik meg mellettem.
— Ideje lenne, hogy Perselus végre megemberelje magát, és felkérje táncolni Barbarát — jegyzi meg.
— Biztos nem akarja zavarni, még a húgával beszé... — harapom el a mondatot, ugyanis amikor a Birdwhister-nővérek felé pillantok, azt látom, hogy Bridget elaludt az asztalra borulva, és Barbara immár magában iszogatja a pohár pezsgőjét. — Vele meg mi történt?
— Felteszem, kimerítette az utazás és az alkoholmennyiség, amit legurított — von vállat az igazgatónő —, nem is beszélve az időeltolódásról. Nos, mint mondtam, itt az alkalom...
— Gondolja, hogy szükséges rásegíteni kicsit? — teszem fel a kérdést.
— Nem árthat... már van is tervem. Csak figyelj. — Mire észbe kapok, McGalagony már el is szelel. Piton asztalánál cövekel le, és a férfi legnagyobb döbbenetére táncba hívja őt. Miközben a parketten forognak, az igazgatónő folyamatosan magyaráz valamit, a bájitaltantanár pedig egyre felháborodottabbnak tűnik. Amikor lecseng a szám, bosszankodva lép mellém.
— Na, mi van, most már méltatsz a társaságodra? — szúrok oda neki. — És ha szabad kérdeznem, mégis mikor kéred már fel Barbarát?
— Igazad van, rossz helyre álltam — zengi gúnyosan. — Épp olyan vagy, mint Minerva... nem értem, honnan veszitek, hogy fel akarom kérni.
— Rossz nézni, ahogy szenvedsz, gondoltuk, adunk egy kis segítőlöketet. Olyan nagy bűn ez? — tárom szét a karjaimat. — Szóval, mikor?
— Merlinre... Ha felkérem, leszálltok rólam végre?
Vigyorogva bólogatok. Perselus megfordul, hogy megkeresse az SVK-tanárnőt, de nincs rá szükség — az mostanra megitta a pezsgőjét, hozzánk sétált, és jelenleg épp a férfival szemez.
— Mi lesz, Perselus, táncol velem vagy sem?
Hű, ez a nő aztán nem teketóriázik... úgy fest, máris kivetette a hálóját. Piton elképedve néz rá, és pillanatnyi bosszúság suhan át az arcán, de nem tud ellenállni az ausztrál nő hamiskás mosolyának és a tekintetében csillogó játékos, hívogató aranypöttyöknek. Közelebb lép hozzá, és egyik kezét a vörös szaténruha derékrészére csúsztatja, a másikat pedig finoman összefűzi az SVK-tanárnőével. Barbarán most nyoma sem látszik bizonytalanságnak — bár oldottsága valószínűleg a pohár pezsgőnek is köszönhető (gyanítom, kicsit a fejébe szállt).
Látom, hogy a terem másik végében McGalagony mond valamit Neville-nek, mire a gyógynövénytantanár beindít egy lassú számot.
— Itt vagyok, miről maradtam le? — jelenik meg mellettem Draco, két pohár punccsal. — Bocs, még elugrottam mosdóba is, aztán dumáltunk egy kicsit Blasie-zel... Nahát! — kerekedik el a szeme, amikor meglátja Pitont és Birdwhistert, amint egymáshoz simulva keringenek a táncparketten.
— Kösz — veszem el tőle a saját puncsomat, és beleiszom.
— Nem gondoltam volna, hogy Piton ilyen jól nyomja — füttyent elismerően Draco.
A két tanár valóban nem amatőr — öröm nézni a táncukat. Felveszik a zene és a másik ritmusát, teljes harmóniában mozognak együtt.
Az egyik kiforgatás után Barbara mégis kizökken a ritmusból, s elneveti magát saját kis bakiján. Amikor visszatér a férfi karjai közé, az mond neki valamit. Az ausztrál nő aranyló tekintetében különös kifejezés tükröződik, amikor a fekete szempárba néz, és tánc közben hirtelen megtorpan. Vészesen kevés távolság választja el őket egymástól.
Az SVK-tanárnő egyik keze, ami eddig Perselus vállán pihent, a tarkójára vándorol, és a dús ébenfürtökbe túr. Másik tenyerét, amit a férfi markában nyugtatott, most gyengéden az arcára fekteti, s ujjbegyeivel a bőrét cirógatja. Miközben lassan közelebb húzódik hozzá, lehunyja a szemét. Lágyan, érzéki átéléssel érinti ajkait a bájitaltantanáréhoz, aki nem hátrál el — mi több, az ő szemhéjai is lecsukódnak, mintegy belefeledkezve a pillanatba.
Csókjuk hosszúra nyúlik, ám amint vége, Barbara magához tér a mámorból, és riadtan elhátrál a férfitól. Csak annyit látok, hogy a fejéhez kap, és hebeg valamit, majd — figyelemre méltó sebességgel, ahhoz képest, hogy magassarkúban van — kirohan a nagyteremből.
Perselus dermedten áll a táncparkett közepén, akár egy kőszobor. Dracóval odasietünk hozzá.
— Mi volt ez? — lengetem meg a kezem a bájitaltantanár arca előtt, mire végre magához tér.
— N-nem tudom... — Perselus teljességgel meg van zavarodva (nem csodálom). — Csak annyit mondtam neki, hogy olyan édesen nevet, mire ő...
— Azt mondtad neki, hogy édesen nevet? — vigyorodok el. — Ez aranyos.
— Kicsúszott a számon — susogja a férfi. Nocsak, őszinteségi roham tört rá? Plusz egy árulkodó jel...
— És miért rohant el? Annyira rossz volt a csók? — kajánkodik Draco.
Piton merengve bámul maga elé.
— Nem... nagyon is... kellemes volt — nyögi ki.
— Akkor? — nézek rá kérdőn.
— Azt mondta... azt mondta, ne haragudjak, túl messzire ment, ezt nem szabadott volna.
— Ó! — esik le a tantusz. — Biztos még mindig fél.
A férfi értetlenül néz rám.
— Tudoood, a volt férje után elhatározta, hogy nem lesz újra szerelmes — forgatom a szemem. — Most pedig, ahogy látom, nem tudta megállni, hogy átlépjen veled egy bizonyos határt... Gondolom, olyan érzelmeket váltottál ki belőle, amik megijesztették, mert így növekszik a kockázata, hogy végzetesen beléd zúg. Érted — magyarázom.
Perselus színtelen arccal bólint. Sejtem, hogy hasonló érzelmek kavaroghatnak most benne, mint Barbarában, hisz' ahogy az ausztrál nő sokáig szentül hitte, hogy Troy Whitford neki az egyetlen, hozzá hasonlóan a bájitalmesterben is szilárdan élt a tudat, hogy soha nem fog tudni mást szeretni, csak Lily Evanst — most azonban tisztán látszik, hogy nagyon is hatással van rá az SVK-tanárnő csókja. Ráadásul, amíg a Lily iránti érzései plátóiak voltak, és a nagynéném mindig csak barátként tekintett rá, Barbara épp az imént adta egyértelmű jelét, hogy kölcsönös a vonzalma...
Mindezek után nem meglepő, hogy a továbbiakban Perselus már csak testileg van jelen a bálon — ködös tekintettel mered maga elé, és nem is marad sokáig. Miután felhajt egy kevéske brandyt, megrázza magát, és lobogó talárral távozik. Meg tudom érteni — ha ilyen zaklatott lennék, bizonyára én sem akarnék emberek között lenni.
— Hát, Ron — közlöm jó barátommal, amikor újfent egymás mellé kerülünk —, igen... Barbarának is bejön Perselus — efelől most már semmi kétség.
— Most már én is rájöttem — feleli. — Miután olyan szenvedéllyel lekapta, nem volt nehéz... nem kispályás a nő. Amúgy igazad volt, Pitonnak is tetszhet, mert nem úgy nézett ki, mint aki bánja a dolgot.
— Hát, valóban nem tiltakozott — vigyorgok. — Én megmondtam...
— Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy valaha is smárolni látom — grimaszol a vörös hajú férfi. — Elég hihetetlen... Én mondom neked, Di: ez egy karácsonyi csoda.