A december beköszöntével a házvezetőtanárok begyűjtik azoknak a tanulóknak a listáját, akik a kastélyban maradnak a téli szünetre. A legtöbben haza szeretnének menni, és Lucius meg Narcissa is felvetik az ötletet, hogy partit tartsanak a Malfoy-kúriában, de a baljós eseményeket tekintve, McGalagonnyal nem tartjuk jó ötletnek, hogy Mardekár utódai bármilyen módon elmozduljanak a kastélyból, odakint ugyanis szabad prédái a rejtélyes Xenodermusnak. Még mindig a Roxfort a legbiztonságosabb hely, így hát, „Ha a hegy nem megy Mohamedhez..." alapon úgy döntünk, hogy annak érdekében, hogy mégis együtt legyen az egész család karácsonykor, meghívjuk a rokonokat az ünnepi lakomára és az utána következő mulatságra — a gyerekek ugyanis belelkesednek, és elhatározzák, hogyha már ennyien leszünk, bulit tartanak. McGalagony engedélyt ad nekik a szervezkedésre, de kiköti, hogy kulturált keretek között tegyék, és az esemény nem mehet át holmi ízléstelen duhajkodásba, így a megnevezése szigorúan „bál".
Egyre többet nosztalgiázok mostanában, ugyanis harmadéves korom óta nem vettem részt karácsonyi bálon — jóságos Merlin, akkor még a Trimágus Tusa keretein belül rendezték meg! Lyonel Alisonnal ment, és emlékszem, Harryvel végighallgatóztuk a kinti sétánkat a Piton-Karkarov, illetve a Hagrid-Madam Maxime duók után. Élénken él még bennem, ahogy Perselus bokrokat robbantgatott, elrontva ezzel a bennük megbúvó szerelmespárok pillanatait, és hogy Dracóval mennyire jót mulattunk rajta. Kaján vigyorra húzom a számat a gondolatra, hogy a bájitaltantanár akkor bizonyára még távolról sem sejtette, hogy bizony egyszer még neki is belép az életébe egy bizonyos ausztrál nő, aki tornádó módjára felkavarja az érzelmeit.
Arra is emlékszem, hogy már a Trimágus Tusa karácsonyi bálján is játszottam a kerítőt, méghozzá kétszeresen: Ron és Hermione összeboronálásán kívül az én közreműködésemnek köszönhetően ismerkedett meg Trixie Viktor Krummal. Mára mindkét páros boldog házasságban él, gyerekekkel, úgyhogy azt hiszem, büszke lehetek a teljesítményemre.
Draco pedig megmentett Cormac McLaggentől, és táncolt velem, majd összebunyózott az unokabátyámmal, végül az este végén megöleltem őt. Akárhányszor eszembe jut a szituáció, megmosolygom egykori önmagunkat.
Talán Blaise-nek igaza van, és tényleg egyre érzelgősebb vagyok, ahogy öregszem — de mit csináljak, ha jólesik néha elmerülni a régi szép idők emlékeiben?
Annál is inkább, mert a jelenkor eseményei egyre ijesztőbb fordulatokat vetnek. Egyik otthon töltött éjszaka után reggel szokás szerint Draco mellett ébredek, és úgy döntök, otthon reggelizek a férjemmel, mivel ma szerencsére később kell bemennie a hivatalba, én pedig szeretnék kihasználni minden vele töltött időt.
Miközben nutellába mártogatom a tányéromon pihenő, frissen sült croissant-ot, Dracóval mindketten átfutjuk a magifonjainkon az e-Próféta híreit (rossz szokás, de az elektronika sajnos minket is beszippant). Épp beleiszom a feketeteámba, amikor meglátom a legfelkapottabb cikk szalagcímét, és a hirtelen sokkhatástól a képernyőre prüszkölöm az italt.
Felpattanok és cifrát káromkodok, majd megtörlöm a ruhám ujjával a kijelzőt.
— Mi történt? — Draco aggódva pillant fel rám.
— Még nem láttad? Ezt nézd — lépek hozzá, és az orra alá tolom a magifont.
A férjem szemei pillanatok alatt akkorára kerekednek, hogy egy pápaszemes maki is megirigyelné. Holtsápadtan olvassa a cikket.
GYILKOSSÁG — ABSZOL ÚTI BOLTJÁBAN TÖRTEK RÁ A 109 ESZTENDŐS GARRICK OLLIVANDERRE
Ma hajnalban szörnyű tragédia történt: betörtek a köztiszteletben álló idős pálcakészítő, Garrick Ollivander varázspálcaüzletébe. Az elkövetők minden jel szerint halálfalók voltak, dolguk végeztével ugyanis felküldték a bolt fölé a Sötét Jegyet — előtte viszont feldúlták a kereskedést, majd mikor az üzlet felett lakó idős pálcakészítő felfigyelt a zajra, és minden bizonnyal kérdőre vonta a betolakodókat a garázdaság miértjéről, végeztek vele.
A támadókat nem sikerült elfogni, a Varázsbűn-üldözési Főosztály jelenleg is vizsgálja az ügyet — a nyomozás eddigi adatai szerint nem loptak el semmit, azonban feltételezhető, hogy Ollivander urat a halála előtt kegyetlen módon megkínozták.
Hermione Granger miniszter asszony ekképpen nyilatkozott az esetről: „Mélységesen lesújt és fájdalommal tölt el, hogy ilyesmi megtörténhetett — annál is inkább, hisz' Ollivander úr volt napjaink egyik legrangosabb varázspálcakészítője. Nagy-Britannia büszke lehetett munkásságára, s nemzedékeknek adott lehetőséget mágiagyakorlásra — jómagamnak is Ollivander-pálcája van. Mindig is csodáltam őt, amiért minden egyes darabra emlékezett, amit valaha eladott életében, és maró kínt ébreszt bennem, ha arra gondolok, hogy többé már nem lehet köztünk. A varázslótársadalom nevében vérző szívvel búcsúzom hát Garrick Ollivandertől, és minden részvétem a családjáé. Természetesen azon leszünk, hogy minél hamarabb elfogjuk és bíróság elé állítsuk az elkövetőket — nem maradhat megtorlatlanul, hogy egy ilyen hatalmas koponyát, egy ennyire rendkívüli embert ragadtak el tőlünk idő előtt."
— Ez... ez... — Draco a tenyerébe temeti az arcát — képtelenség...
Együttérzően megsimogatom a vállát. Engem is mélyzuhanásba taszít a hír, teljesen magam alatt vagyok. Szaporán pislogok felfelé, ám a könnyeim így is utat törnek maguknak. Ollivander... édes Merlinem, mi jön még?
Leroskadok a Draco melletti székre. Hosszú percekig egyikünk sem képes megszólalni — hisz' erre nincsenek szavak. Végül a férjem töri meg a csöndet.
— Mit gondolsz, miért tehetették?
Megsemmisülten rázom a fejem.
— Ötletem sincs... talán megfélemlítésből. Ollivander volt a legjobb... — csuklik el a hangom — a legjobb pálcakészítő. Nem ilyen véget érdemelt — eresztek ki magamból egy rezignált sóhajt. — Egyszerűen nem tudom elhinni...
Dracóval búskomoran válunk el egymástól, és úgy érkezem meg a Roxfortba, mint valami élő roncs. Az óráimon sem tudok rendesen koncentrálni, és a gyerekek is levertek, így úgy döntök, a tananyag helyett ma arról beszélgetek velük, hogy kinek mi volt az első pálcavásárlási élménye.
Eszembe jut a kígyószarv-maggal rendelkező varázspálcám. Ollivander kiváltságos volt, az a megtiszteltetés érte, hogy a Szarvas Kígyó megmutatkozott előtte, és ajándékként adott neki egy darabot a szarvából — emlékszem, az öreg mágus mennyire büszkén mesélte a történetet, ahogyan arra is, hogy amikor nála jártam, a párszaszó pálca sajátos módon választott engem: a kezembe repült.
Miért pont Ollivander? Látszólag semmi értelme, hogy ő volt a merénylet célpontja, ráadásul semmit sem vittek el az üzletéből... Xenodermus talán olvasta a történetem, és azt remélte, hogyha a Szarvas Kígyó egyszer már megmutatkozott az idős varázslónak, talán képes lenne elvezetni hozzá? Összeugrik a gyomrom a gondolatra.
Ha ezt hitte, ostobán cselekedett... A Szarvas Kígyó eltűnt, és őszintén, kezdek elbizonytalanodni. Lehet, hogy vissza se tér? Elvégre, már eddig is jól jött volna a képessége. Ha valóban valamelyik Utód-gyereket választotta, ideje lenne megmutatkoznia végre... de alapos faggatás után kiderítem, hogy eddig egyiküknek se volt látomása. Vagy talán valóban csak akkor aktiválódhat az erejük, amikor ők maguk kerülnek közvetlen életveszélybe, életükben először?
Elvégre, nekem is csak akkor indult be a ragyogásom és a látomásaim, amikor a baziliszkusztámadás fenyegetett... de az egyetlen, aki átélte velem az esetet, és teóriázhatnék vele arról, hogy mi is történt pontosan akkor régen, szintén halott — szegény Colin Creevey oly' sok más remek emberhez hasonlóan életét vesztette a roxforti csatában.
Ollivander meggyilkolása rányomja a bélyeget a varázsvilág hangulatára, s ez alól a roxfortiak sem kivételek — az esetet követő napokban még a mindig mosolygós Flitwick és Birdwhister professzorok is komorak. Utóbbi minden eddiginél nagyobb intenzitással vezeti a párbajszakkört, és amikor a gyakorló diákok szemébe nézek, ugyancsak egytől-egyig elszánt csillogást látok bennük.
A téli szünet közeledtével azért javul az emberek kedélyállapota, és habár még mindig vészjósló fekete fellegként lebeg az emberek tudatában a pálcakészítő elvesztése nyomán érzett gyász, a konyhából szálló narancs- és mézeskalácsillat megteszi hatását, ahogy az ünnepi dekoráció és a nagyteremből kiszűrődő kóruspróba dallamai is. Lehullik az első hó is, és a Potter-, Weasley-, Dursley- és Malfoy-gyerekek hatalmas hócsatát vívnak. Lázasan készülődnek már a karácsonyi lakomára és az azt követő bálra is, mindenki kiveszi a részét az előkészületekből.
Persze Ollivander meggyilkolása után egyre több az aggódó szülő, akik szeretnék otthon, maguk mellett tudniuk a gyermekeiket, így nagyon úgy néz ki, hogy csak a mi rokoni körünk és a tanári kar egy része marad az iskolában — a körülmények ellenére bizakodok, hogy jól fog telni a karácsony. Ahol egy ilyen nagy család összecsődül, ott unatkozni nem lehet — a Roxfortban meg pláne.
A szünet előtti utolsó párbajszakkör végére Birdwhister (aki immár szokásos, ausztrál talárjában pompázik) meglepetéssel készül: a közelgő ünnep alkalmából süt olyan mangós Pavlova-tortát, amihez nekem már volt szerencsém a tanári avatóbulimon. Most is ugyanolyan remeknek bizonyul, és annak ellenére, hogy bőséges adagot készít, hogy mindenkinek jusson, még így is viszonylag hamar elfogy. Süteményezés közben egy diák kérdéssel rukkol elő a tanárnőnek:
— Birdwhister professzor... — kezd bele félénken — mondja, Mr. Potterrel és Mr. Lupinnal mesélnének nekünk arról, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki auror lehessen? Néhányan gondolkodunk ezen a pályán, és ismerjük a szükséges kompetenciákat, de jó lenne hallani szakmabeliektől, hogy... szóval, hogy miért érdemes vagy miért nem érdemes ezt a hivatást választani.
Egy csapásra izgatott hangulat kerekedik — többen is kíváncsiak a válaszra, elvégre, az aurorszakma izgalmas foglalkozás. Az SVK-tanárnő, aki eddig odalent osztotta a sütiket, most átadja a tálcát a kérdést feltevő lánynak, megigazítja karamellbarna kontya hátulján húzódó bumeráng-hajdíszét, és tűnődve visszasétál a pódiumra. A diákok feszült figyelemmel várják, hogy mit fog mondani (csak halk csámcsogásuk töri meg a csöndet).
— Igen érdekes kérdés hangzott el az előbb — fordul felénk, oktatók felé Birdwhister. — Maguk mit gondolnak? Mr. Potter, mi a véleménye — maga személy szerint miért lett auror?
Harry megdörzsöli az állát, majd vállat von.
— Ezt láttam a számomra egyetlen lehetséges útnak. Világéletemben megtalált a baj, és harcolnom kellett a gonosz ellen... idővel pedig megszerettem a küldetésem, és úgy éreztem, ez a sorsom.
— Remek válasz. — Barbara megereszt az unokabátyám felé egy ragyogó mosolyt. — És maga, Mr. Lupin?
A fiú megzavarodva néz rá.
— É-én?
Az SVK-tanárnő jóságosan bólint.
— Miért döntött úgy, hogy aurornak tanul tovább?
— Hát... mindig jó voltam sötét varázslatok kivédéséből — kezdi bizonytalanul Teddy, ám amikor látja, hogy Birdwhister bátorítóan biccent, egészen megered a nyelve —, az iskolában ez érdekelt a legjobban. Apám egy évig tanította a tárgyat itt, a Roxfortban, anyám pedig auror volt. Mindketten az életüket adták a roxforti csatában, hogy én egy jobb világban nőhessek fel, és bár nem ismerhettem őket, remélem... — csuklik el a hangja — remélem, örököltem valamit a tehetségükből. Az ő példájukból merítettem erőt, és elhatároztam, hogy én is harcolni fogok. Metamorfmágusként pedig egész jól megy az álcázás — mosolyodik el szerényen.
— Ehhez kétség sem fér — bólint kedvesen Barbara.
— És maga miért lett auror? — kíváncsiskodik Harry.
Birdwhister felnevet, de nem kerüli el a figyelmemet a benne bujkáló keserűség.
— Világéletemben rosszfiúkat hajkurásztam... Akárcsak Mr. Lupin szülei, fontosnak tartottam, hogy megvédjem az ártatlanokat, és jobbá tegyem a világot a jövő generációja számára. Később rájöttem, hogy az is boldogságot okoz, ha átadhatom a tudásomat, így hát örömmel oktattam az ausztrál Aurorképzőn.
Az egyik diák buzgón jelentkezik.
— Igen? — szólítja fel az SVK-tanárnő.
— És mit tanácsolnának azoknak, akik aurorok akarnak lenni?
— Hmm... ismét remek kérdés — töpreng Barbara. — Azt mondanám, hogy elsősorban találják meg az erősségeiket, és használják ki... de talán ennél is fontosabb, hogy ismerjék a gyenge pontjaikat, és fejlesszék azt is, amiben kevésbé jók. Pályám kezdetén nekem például mindig kihívást okozott, hogy harc közben az ellenfelem szemébe nézzek... pedig a szem sok mindent elárul. Persze, az sem jó, ha valaki túlságosan elmerül a másik tekintetében, hisz' akkor elsiklik a figyelme a test többi jelzése felett — márpedig a testbeszéd ugyancsak árulkodó. Tehát, tegyék fel maguknak a kérdést: valóban ismerik magukat? Tisztában vannak a gyengeségeikkel?
Csönd telepszik a helyiségre, mindenki a hallottakon agyal. Birdwhisternek felcsillan a szeme, mint akinek remek ötlete támadt.
— Talán jobban megértitek, ha nem csak a saját példámon keresztül látjátok a helyzetet. Maga például, Mr. Potter — sétál Harryhez —, mint auror, bizonyára pontosan tisztában van a gyengeségeivel.
— Így van — mosolyodik el Harry. — Túlzottan előzékeny és kíméletes vagyok — ez örökös hibám volt, és nem egyszer sodorta veszélybe az életem. De persze, kegyetlennek sem szabad lenni, így igyekszem mindig mérlegelni, mielőtt cselekszem, és törekedni az egyensúlyra.
— Remek példa — dicséri meg Birdwhister. — Mr. Lupin — lépdel az éppen paradicsompiros hajú fiúhoz —, maga még tanul, de mint gyakornok, mit tudna mondani?
— Hát... nem is tudom...
— Épp most válaszolta meg a kérdést — neveti el magát a nő.
— A... a habozás?
— Pontosan — hunyorog derűsen Barbara. — És a túlzott szerénység — egészíti ki. — Ne becsülje le magát — teszi a fiú vállára a kezét, és azzal a mozdulattal tovább is halad, hogy aztán Neville-nél cövekeljen le. — És maga mennyire van tisztában a képességeivel, Longbottom professzor?
— Hmm... ha belegondolok, régebben önbizalomhiányos voltam, de azóta fejlődtem ebben a tekintetben — vakarja a tarkóját a férfi. — Talán a hirtelen hév... néha nem gondolkodom, csak cselekszem...
— Magyarán az érzelmei vezérlik — állapítja meg a nő. — De ez előny is lehet, ha ügyesen használja. Látjátok? — fordul a diákokhoz. — Többnyire a tulajdonságok is kétoldalúak — a hangsúly azon van, hogy mit hozunk ki belőlük. — Hozzám sétál. — Maga, Dursley professzor, hogy áll az önismerettel?
— Hú... hát... — Tanácstalanul nézek az ausztrál nőre. Hirtelen nem jut eszembe semmi értelmes. Lehetséges volna, hogy harmincöt éves létemre még mindig nem sikerült volna teljesen kiigazodnom saját magamon? Hűha... — Azt hiszem, talán... talán az igazságérzetem és a küldetéstudatom az, ami az eddigi életem során belerántott a kalamajkákba — nyögöm ki végül. — Ha valami történik, úgy érzem, nekem intézkednem kell, és ott lennem, hogy segítsek...
— Vagyis mindenre kíváncsi, és mindent meg akar oldani — bólogat Barbara. — Ez persze nem feltétlen baj, a segítőkészség eredendően jó tulajdonság — egyedül arra vigyázzon, nehogy túl sokat vállaljon — tanácsolja.
Már csak Piton marad hátra. A bájitaltantanár felvonja a szemöldökét, amikor az ausztrál nő elé lép.
— Ó, szóval én is kapok elemzést? — zengi gúnyosan. — Megtisztelő...
Birdwhister játékos vigyorra húzza a száját.
— Csak nem gondolta, hogy megússza?
— Nem fogok a hibáimról beszélni — szögezi le a férfi.
— Szerencsére itt vagyok magának, hogy levegyem a válláról ezt a súlyos terhet — mosolyog édesen az SVK-tanárnő. Mélázva sétál a férfi körül, aki rezzenéstelenül áll a helyén, bár szemlátomást feszélyezi, hogy úgy méregetik, akár egy versenylovat. Barbara végül befejezi a szemlét, és megáll a kiindulási helyén, Perselusszal szemben. — Volt alkalmam megfigyelni magát, amikor októberben párbajoztunk, és arra jutottam, hogy nagyon jó... Egyetlen apró hibája van csupán — szegi fel a fejét, és aranyló tekintetét a férfi fekete szemeibe fúrja. — Az egója. Nem gondolja, hogy bárki tudása felérhet a maga szintjére, ezért hajlamos... — hogy is szokás fogalmazni? — tökkelütött fajankónak nézni másokat, és lebecsülni az ellenfeleit — fogalmazza meg az őszinte véleményét. — Ezzel a hozzáállással pedig esetenként túl nagy fába vághatja a fejszéjét, és könnyen bajba keveredhet.
Piton udvariasan biccent, de nem tud megállni egy epés megjegyzést.
— Ennyi volt, vagy esetleg kívánja bővebben kivesézni a küzdőstílusomat?
Birdwhister kedvesen mosolyog rá.
— Ez a másik hibája: nehezen viseli a kritikát — márpedig jobb, ha tudomásul veszi, hogy abból is sokat lehet tanulni.
— Nos, ez esetben, ha további belekötnivalót szándékozik találni rajtam, állok rendelkezésére. — Talán csak képzelődöm, de mintha Perselus szája sarka enyhén megrándulna.
— Ez igazán kedves — teszi a szívére a kezét a nő, meghatottságot mímelve. — Ne aggódjon, bármikor találok — hunyorog szemtelenül.
— Ez a nők specialitása... — súgja oda nekem Neville, amikor Barbara elfordul a bájitaltantanártól. Elkuncogom magam.
Az SVK-tanárnő beszél még egy kicsit a gyerekekhez, majd kellemes szünetet kíván nekik, és — akár egy aggódó anyuka — a lelkükre köti, hogy nagyon vigyázzanak magukra.
Amint beköszönt a téli szünet, a kastély elcsendeseik. No, persze, mivel a nyakunkon marad a Potter-Weasley-Dursley-Malfoy-kompánia, azért zajlik az élet — bár nem olyan ütemben, mint tanítási időben. A külsős felnőttek még nem érkeznek meg — ők csak karácsonyra hivatalosak, hiszen a legtöbbekkel nem áll meg az élet, az ünnepekig dolgoznak —, így egyelőre a tanároké és a tizenkét rokongyereké a Roxfort. Mivel számuk még mindig elenyésző az átlagos gyerekarzenálhoz képest, így kisebb a nyüzsgés. Persze, ez a létszám még mindig több, mint amennyi a Roxfortban szokott lenni egy átlagos téli szünetben, de itt maradt kollégáinkon (mert hogy közülük is jó páran hazautaznak a családjukhoz, Adam Graham például egyenesen Amerikába) azt látom, hogy nem bánják a jelenlétüket — ahogy én sem.
Időnként Neville-lel az oldalamon felkeresem őket, és beállunk hozzájuk robbantós snapszlit játszani — amiben szégyenszemre kikapok (hiába, sok-sok év alatt sem sikerült fejlődnöm ebben a játékban) —, vagy éppen sakkozni — amiben az elsőéves Rose földbe döngöl mindenkit (tagadhatatlanul Ron lánya), és együtt énekeljük a gyerekekkel a „Jó hippogriffem, szállj az égbe..." kezdetű nótát. A hóemberépítésből is kivesszük a részünket, és Hagridhoz is elkísérjük a bagázst. Alig férünk be mind a tizenöten a vadőr házába — tekintve, hogy a szünetnek köszönhetően lazább a munkarendje, a csapat kiegészül Daeronnal.
Hagrid majd' kicsattan az örömtől, hogy ennyi embert láthat vendégül, és nagyüzemben megy a teafőzés — bár a híresen kősziklaállagú kekszekből szokás szerint nem nagyon akar fogyni. Hogy ne legyen túl gyanús a dolog, James, Fred és Molly elvonják Hagrid figyelmét azzal, hogy mindenféle hülyeséget kérdeznek tőle („Honnan szerezted ezeket a szép pávatollakat? Azok ott kentaursonkák, amik a plafonról lógnak? Nem, azt mondod, vaddisznó? És ha thesztrálokból csinálnánk sonkát, lehetne látni a húsukat?"). Ezalatt Albus és Scorpius megpróbálnak megetetni néhány süteményt a legendás lények gondozása tanár jelenlegi ebével, Akelával — ám a farkaskutya a földre köpi a nyálas darabokat. Az elsős fiúk kétségbeesnek, és Albus még a kutya torkán is megpróbálja letuszkolni a falatokat.
A hollóhátas Victoire megforgatja a szemét, és mielőtt még az egyébként jámbor természetű Akela esetleg úgy döntene, hogy leharapja a kisebbik Potter-fiú karját, suttogva közli velük, hogy ezt varázslattal is meg lehetne oldani. Pálcája néhány intésével feltakarítja a padlót, és a sütemények mennyiségét is csökkenti a tálban.
Figyelem Delphi és Daeron viselkedését, de sajnos a hetedéves lányom gyengéd érzelmei a Davis-fiú irányában továbbra is egyoldalúnak látszanak. Daer vidáman elbeszélget vele, de ez semmit sem jelent, hiszen mindenkivel ilyen barátságos. Delphi bezzeg ügyetlenkedik egy sort, és miközben vadul gesztikulálva magyaráz valamit a fiúnak, felborítja az asztalon álló bögréjét, és a benne lévő tea elárasztja a terítőt és a ruháját.
— A rohadt életbe! — káromkodja el magát, és felpattan az asztaltól.
Félig rosszallóan, félig szánakozva nézek rá. Daeron kedvesen nyugtatja, hogy nincs semmi baj, és egy ügyes bűbájjal megszárítja a terítőt és a lány ruháját.
— Kösz, Daer — huppan vissza a székére az ezüst-kék hajú, és kifújja a levegőt.
— Imádom, hogy veled mindig történik valami — nevetgél a Davis-fiú.
Miközben a hetedéves lány fülig pirul, arra gondolok, hogy talán mégsem olyan reménytelen a helyzet — ebből még akár idővel lehet is valami.