Hamar kitűzik a három elfogott halálfaló tárgyalását — nem csoda, hiszen a roxmortsi merénylet hatalmas port kavar a varázsvilágban. Hermione arra kéri a Reggeli Prófétában a mágusnépet, hogy legyenek nagyon elővigyázatosak. A miniszter asszony semmit nem bíz a véletlenre: bevezeti az óvintézkedéseket, amik legutóbb Voldemort visszatérésének idején voltak érvényben. Egyesek sokallják a lépést, ő azonban kitart amellett, hogy minden eshetőségre fel kell készülnünk.
McGalagony eltiltja Daisyt és Delphit a roxmortsi kimenőktől, hogy az iskolában maradjanak, és Frics által szigorú ellenőrzés alá von minden titkos alagutat (Fred, James és Molly legnagyobb bánatára), hiszen a gyerekek a Roxfort falai közt vannak legnagyobb biztonságban. Biztos, ami biztos, megerősítik a kastély védelmét is — kirendelnek például aurorokat, hogy vigyázzanak az iskolára.
A napokban minisztériumi varázslók érkeznek a birtokra, hogy kihallgassák a támadásról Daisyt, Dominique-ot, Barbarát és engem, és ne kelljen kimozdulnunk miatta a minisztériumba — tekintve, hogy az SVK-tanárnőt megviselte az átok, és még mindig a gyengélkedőn lábadozik, Daisy pedig nem hagyhatja el a kastélyt, ez a legésszerűbb megoldás.
A tárgyalás közeledtével McGalagony — aki napjainkban az egyik legnagyobb elismertségnek és tekintélynek örvendő személy a varázsvilágban, így tagja a Wizengamotnak — felkeres, és megkér, hogy kísérjem el az eseményre. Bár meglep a gesztus, de természetesen azonnal rábólintok, hisz' (mint mindenki mást) érdekelnek a fejlemények, és ami nem elhanyagolható: az ülésezést Draco fogja vezetni. És ki lennék én, ha nem használnék ki minden adandó lehetőséget, hogy találkozzak a férjemmel?
McGalagonnyal viszonylag korán érkezünk a minisztériumba.
— Hát te? — lepődik meg Draco, amikor összetalálkozunk a tárgyalóterem előtt.
— Meglepetés! — nyomok puszit az arcára. — Minervát kísérem — jelentem izgatottan, és fejemmel a nő felé biccentek, akit leszólított beszélgetni Amos Diggory („Nahát, igazgató asszony, magát is látni? Ezer éve nem futottunk össze, meséljen, hogy van?").
— Örülök, hogy itt vagy — ereszt meg felém egy mosolyt Draco. — Nagy nap ez a mai. Apámék is jönnek majd.
— Ó, de jó! — derülök fel. Mindig örülök, ha láthatom Luciust és Narcissát. — Izgulsz? — fürkészem a férjem arcát.
— Kicsit ideges vagyok — vallja be. — Tartok attól, hogy mit fogunk megtudni a merénylőktől...
— Na, igen — dörmögöm sötéten. — Ne aggódj, nem lesz semmi baj — szorítom meg a kezét, de a hangomban bizonytalanság bujkál.
— Megyek, előkészülök — sóhajt gondterhelten. Gyors csókot váltunk, majd a férjem besiet a terembe, hogy elfoglalja a helyét.
Bevárom, Minervát, aki még mindig Mr. Diggoryval beszélget („Különös időket élünk, én mondom magának, Minerva..."). Miközben a közelükben ácsorgok, sorra érkeznek a Wizengamot tagjai. Figyelem őket — egyesek odaintenek nekem, mások annyira a gondolataikba merülnek, hogy köszönés nélkül mennek el mellettem, egyvalami azonban mindegyikükben közös: egytől-egyig nyugtalannak tűnnek.
A terem kezd megtelni, de Amos Diggory meglehetősen bőbeszédűnek bizonyul („És hogy gyerekeket támadjanak... egyszerűen borzalmas. Nem csodálom, hogy az emberek meg vannak ijedve — jómagam is aggódom az unokáimért."). Egyik lábamról a másikra állok, várva, hogy végre befejezze és beülhessünk. Szemlátomást már Minervát is untatja a beszélgetés, és szabadulni akarna, de udvariasan végighallgatja a varázsló mondandóját.
Megkönnyebbülten fellélegzek, amikor a sarkon Narcissa Malfoy jelenik meg, férjébe karolva. Gondterheltnek tűnnek, ám amikor meglátnak, felcsillan a szemük, és kedvesen elmosolyodnak.
— Diana! — ölel át Cissy. — Micsoda meglepetés!
Lucius is estlenül átkarol.
— Hogy vannak az unokáim? — érdeklődik.
— Remekül — kacsintok. — Mindketten nagyon jól teljesítenek a tanórákon.
— Hát, persze, hiszen Malfoyok. Nem is vártam mást — húzza ki magát büszkén a férfi. Narcissa szemforgatással reagál.
— Remélem, téli szünetben láthatjuk őket — fordul felém. — Úgy hiányzik már a kicsi Scorp, meg persze Delphi is... Luciusszal arra gondoltunk, tarthatnánk egy nagy karácsonyi partit a Malfoy-kúriában.
Mr. Malfoy biccent.
— Remek ötlet — nézek rájuk lelkesen.
Ebben a pillanatban befut Hermione. Megütközve néz a társaságra.
— Miniszter asszony, hát megérkezett! — szól emelt hangon McGalagony. — Eszerint kezdődhet végre a tárgyalás?
— Öhm, hogyne... talán fáradjanak be — int az ajtó felé Hermione.
Az igazgatónőnek nem kell kétszer mondani — betessékeli Mr. Diggoryt a terembe, majd odamorogja a mágiaügyi miniszternek.
— Épp ideje volt...
— Szervusz, Hermione — eresztek meg felé egy mosolyt, és követem Minervát a tárgyalóterembe.
Szerencsére még van hely a hátsó sorokban. McGalagony a lehető legtávolabb telepszik le Mr. Diggorytól. Elhelyezkedem mellette, a jobbomra pedig Narcissa ül, másik oldalán Luciusszal.
A miniszter asszony egy pálcaintéssel bezárja maga után a terem ajtaját, és a bírói emelvényhez vonul, hogy helyet foglaljon Percy Weasley és Draco között — előbbi a jegyző szerepét tölti be.
Felfedezem Ellie-t is az első sorok egyikében — sógornőm beizzított magibookkal* várja, hogy történjen valami érdekes, amit legépelhet, és leközölhet majd a Reggeli Prófétának.
Miután Hermione leül, feszült csend telepszik a teremre. A nő Draco felé fordul.
— Kezdhetünk.
A férjem megköszörüli a torkát, és odabiccent az ajtónál álló két őrvarázslónak.
— Hozhatják őket.
Mialatt elmennek a három halálfalóért, Draco felolvassa az esetleírást a jelenlévőknek, és ismerteti velük, hogy mire számíthatnak. Miután a végére ér, bevezetik a három férfit, akik megtámadták Daisyt és Dominique-ot. Most már nem viselnek csuklyát: fenyegető dühöt olvasok le az arcukról. Egy-egy székhez láncolják őket, beadagolják nekik a Veritaserumot, és a férjem megkezdi a kihallgatást. Kifaggatja őket az általános adatokról, hogy kik is ők, és Hermione összeveti az adatlapjukon leírtakkal. Minden stimmel, így rátérhetünk az érdekesebb kérdésekre.
— Mi okból követték el a bűncselekményt, nevezetesen a támadást október 31.-én, a délutáni órákban Daisy Eleanor Dursley és Dominique Gabrielle Weasley ellen? — vallatja őket Draco.
— Megbíztak minket — feleli az egyik férfi.
— Ki bízta meg magukat?
— Xenodermus.
A teremben izgatott susogás támad.
— Ki az a Xenodermus? — Draco feszült figyelemmel előrébb hajol a székében. — Ha jól sejtem, az uruk részéről ez egy álnév.
— Nem tudjuk az igazi nevét — vallja be a középen ülő halálfaló. — Úgy tudjuk, csak Lestrange ismeri.
— Lestrange? Rodolphus Lestrange? — teszi fel a kérdést Draco.
— Igen — biccent a férfi.
Az esküdtszék felmorajlik.
— Csendet a teremben! — kéri Hermione.
— Tehát Lestrange segíti ezt a maguk bizonyos Xenodermusát. Na, és miért? És maguk mi miatt álltak mellé?
— Ő a Sötét Nagyúr fia — hangzik a felelet.
Hermionének ezúttal tűzijátékot kell a pálcájával a levegőbe lőnie, hogy elhallgattassa az esküdteket, ugyanis mindenki felhördül, és egyszerre kezdenek szövegelni. Nem egy ember pánikol — én magam is elsápadok, és remegni kezdek.
Draco szeme megvillan.
— Voldemorté? — teszi fel a kérdést.
A feketemágus nevének említése ugyancsak felborzolja a kedélyeket: az emberek még tizennyolc év után is rettegnek tőle — sokan felsikkantanak, egyeseknek leesik a fejéről a kalap, akkorát ugranak ültő helyükben, egy-két ember pedig le is borul a székéről. McGalagony, Lucius és Narcissa ellenben feszülten figyelnek.
— Igen — feleli az egyik halálfaló.
— Honnan veszik?
— Miután Lestrange kiszabadult Azkabanból, elmondta, mi történt — a feleségének viszonya volt a Sötét Nagyúrral, s az a dicsőség jutott neki osztályrészül, hogy világra hozhassa a gyermeküket. Lestrange hallotta, ahogy megszülte a cellájában és kiszenvedte a lelkét...
— Ismerjük a pletykát — vág a szavába Draco —, Azkaban őrei azonban nem számoltak be semmi szokatlanról. Mi bizonyítja, hogy Lestrange igazat beszél?
— A szökése után felkutatta a fiút — egy árvaházban lelt rá, ahol azt suttogták, szót ért a kígyókkal. Egyből tudta, hogy csak a Sötét Nagyúr sarja lehet.
— Xenodermus párszaszájú? — hitetlenkedik a férjem.
— Úgy van, uram.
A teremben ismét zúgolódás támad. Szaporán ver a szívem. Ugyanolyan jól tudom, mint mindenki: a történelem ismert párszaszájúi mind Mardekár utódai voltak. De hát, hogy lehetséges...?
Draco is egyre idegesebb.
— Szóval, Lestrange felkutatta a fiút — és utána mi történt?
— Felfedte előtte a kilétét, és megismertette vele a sorsát. Elhozta az árvaházból, és onnantól fogva ő nevelte, maga tanította, és segített neki újratoborozni az apja egykori seregét.
— Mikor történt mindez? — kérdezi Draco.
— Négy éve.
— Mennyi idős most a fiú?
— Tizenhét.
— Járt valaha a Roxfortba?
— Igen, uram.
— Melyik házba tartozott?
— Természetesen a Mardekárba.
Összenézek McGalagonnyal. Tudom, hogy ugyanarra gondolunk: eszerint a fiú Delphi osztálytársa kellett, hogy legyen... Draco is végighalad ezen a gondolatmeneten. Hátrafordul az esküdtek felé.
— Szólítom Minerva McGalagonyt. Kérem, mondja meg, igazgatónő: Emlékszik olyan mardekáros fiúra, aki harmadéves kora után otthagyta az iskolát?
— Sajnos nem — ismeri el kelletlenül az igazgatónő. — Sok diákunk van, és mivel személyesen már nem tanítom őket, sajnos nem ismerem mindegyiküket — a vezetői pozíció átka. Ha visszatérek a Roxfortba, kifaggatom az évfolyamra járó diákokat, hátha ők több információval tudnak szolgálni.
— Köszönjük az együttműködését, igazgatónő — biccent Draco, és visszafordul a halálfalók felé. — Pontosan mivel bízta meg magukat Xenodermus? Mi volt a támadás célja?
— Látta a világhálón, hogy Diana Dursley elvesztette a Szarvas Kígyó-képességét, így hát elhatározta, hogy felkutatja az utódját.
— Miért? — húzza össze a szemét Draco. — Miért kell neki a Szarvas Kígyó?
— Azt nem tudjuk, uram — mi csak parancsot teljesítünk.
— Értem... — Draco megdörzsöli az állát — tehát magukat nem avatja be a pontos céljaiba.
— Úgy van: a pontos indítékait csak Lestrange-dzsel és a legbensőbb körével osztja meg.
Akár régen Voldemort... — ötlik az eszembe. Ahogy elnézem, nem én vagyok az egyetlen, aki erre gondol. Ennek a titokzatos Xenodermusnak kétségkívül hasonló a stílusa Voldemortéhoz: ugyanazokat a módszereket használja, még a névváltoztatás ötletét is átvette... de ki lehet ő valójában?
Több érdemi információ nem derül ki, így Draco megszavaztatja az esküdtszékkel a három halálfaló sorsát — természetesen mindenki az elítélésük mellett dönt, így visszakerülnek azkabani fogságukba.
A tömeg viszonylag gyorsan szétszéled. Látom Ellie-t, ahogy a hóna alá csapja a magibookját és elszelel a jegyzeteivel — feltehetően mihamarabb szét akarja kürtölni a hírt a Próféta által. Miközben mi is kifelé indulunk, McGalagony feldúltan suttog Luciusszal és Narcissával. Hamuszín arccal követem őket, és amikor elérjük a kijáratnál várakozó Dracót, olyan szorosan ölelem meg, hogy még a szuszt is kiszorítom belőle.
— Mi lesz most? — nézek rá kétségbeesetten. — Ez az egész képtelenség...
— Nem tudom, Diana — simogatja a hajam. — Tény, hogy az eset bűzlik. De kiderítjük, ki is ez a Xenodermus valójában. Kell, hogy legyen rá magyarázat.
Elengedem a férjem, és kitörlök a szememből egy kósza könnycseppet.
— Meglátjuk, mit tudunk meg Delphitől...
— Xenodermus? — fintorog a hetedéves lányom. Az igazgatóiban ülök vele és McGalagonnyal. — Mégis miféle név ez? Fogalmam sincs, ki lehet az ürge, de nagyon úgy fest, hogy Voldemortot majmolja, szóval az alapján, amit apával meséltetek, lehet, hogy tényleg a fia.
— Miss Malfoy... az lenne a kérdésünk, hogy ismert esetleg az osztályából olyan fiúnövendéket, aki harmadéves kora után elment az iskolából ? — faggatózik McGalagony. — Még nem volt időm átnézni a diákok aktáit...
— Harmadikban? — töpreng Delphi. — Ó! — csillan fel a szeme. — Most, hogy mondja, volt egy lúzer...
— Delphi! — szólok rá.
— De ha egyszer az volt? — tárja szét a karját a lány. — Jó, nem nézett ki rosszul — emlékszem, még kicsik voltunk, de néhány lány sztárolta. Viszont ők is hamar kiábrándultak belőle, mert mindenkit csak kihasznált. Aztán csodálkozott, hogy kiközösítettük... Néha megpróbált erőszakoskodni is — de csak próbált — vigyorodik el. — Mindig seggbe rúgtam, ha valakit bántott.
— Ó, ő volt az a fiú, akivel kölcsönösen utáltátok egymást? — emlékszem vissza. Annak idején Delphi nem egy büntetőmunkát kapott a csetepatéik miatt (állítása szerint a srác mindig őt hozta ki a helyzetből bűnösként, és ez rettentően bosszantotta).
— Aha. Többnyire csöndes volt, nem zavart sok vizet, de engem elég hamar megutált.
— Miért?
— Elsőskorunkban barátkozni akart velem, mert irigykedett, hogy olyan jóban vagyok Teddyvel meg Daerrel... a hülyéje azt állította, hogy biztos rokonok vagyunk, és ő is Mardekár utódja. Megpróbált nekem párszaszóul beszélni, de elég béna volt, úgyhogy kiröhögtem és elküldtem a francba.
— Hogy mit csináltál!? — háborodok fel.
— Mit csináltam volna? — von vállat. — Kamunak hangzott.
— Ez nem volt valami bölcs döntés a maga részéről, Miss Malfoy — masszírozza az orrnyergét McGalagony. — Ha igazak a hírek, ezzel maga ellen hergelte Voldemort fiát.
— Úgy tudtam, árva — tárja szét a karját Delphi. — Egyébként megmondtam, hogy lúzer a srác. Kötve hiszem, hogy bármit is sikerül elérn...
— Hogy hívták? — vágok a szavába izgatottan. — Én már nem emlékszem.
— Eric Empusa — adja meg a választ az ezüst-kék hajú lány.
— Ezt a nevet használta az iskolában? Egész biztos? — faggatózik McGalagony.
— Igen, igazgatónő — biccent Delphi.
— És az árvaházban adták neki ezt a nevet, vagy már így került oda? — kíváncsiskodom.
— Honnan tudjam, anya? Nem voltunk puszipajtások a sráccal...
— Utána fogok nézni az adatlapjának... — mereng Minerva. — Eric Empusa... ismerős név...
— Nekem nem — rázom a fejem tanácstalanul.
Barbara Birdwhister néhány nap után felépül a sérüléséből, és immár újra egészséges. Feltűnik azonban, hogy újabban kerüli Perselust. Mint megtudom, gyógyulása után elnézést kért a férfitől a gyengélkedőn történt őszinte beszélgetésük alatt tanúsított viselkedése miatt — állítása szerint a nyugtató hatása és az átok miatti gyengeség következtében nem volt teljesen beszámítható, és utóbb, józan fejjel úgy érzi, helytelen volt a túlzott közvetlensége, nem lett volna szabad feszegetnie a határokat. A bájitaltantanár furcsa mód, mintha bánná, hogy az SVK-tanárnő újabban kerülgeti, mint a forró kását, de persze a világért se vallaná be, így nem hozom fel neki a témát.
Minerva azonban akcióba lép, így Birdwhister nem menekülhet többé. Pitonnal együtt az irodájába hívatja őt, Neville-lel és velem egyetemben.
— Jó hírem van maguknak — csapja össze a tenyerét. — Úgy döntöttem, iskolánkban újra életre hívjuk a párbajszakkört.
— Tessék? Újra? — képedek el. — De hát, nem volt az elmúlt... huszon-nemtudomhány évben, mióta Lockhart professzor...
— Tisztában vagyok vele — legyint az igazgatónő. — Azonban a jelenlegi körülmények között indokoltnak látom, hogy újra életre hívjuk. Daisy Dursley kis híján meghalt, csak Barbarának köszönheti, hogy még életben van... és mindez itt történt, nem messze, Roxmortsban! Ha valóban Voldemort fia fenyegeti a varázsvilágot, a diákoknak meg kell tanulniuk rendesen párbajozni — és ezúttal nem olyan... vitatható szakmai képességekkel rendelkező személytől, mint Gilderoy Lockhart. — McGalagony nem tud elnyomni egy horkantást.
— Ezt nagyon szépen megfogalmazta, igazgatónő — vigyorog Neville.
— Köszönöm — biccent Minerva. Meg mernék esküdni, hogy a szája sarkában mosoly bujkál. — Tehát, mint mondtam, ezúttal azt szeretném, ha hozzáértő egyének tanítanák a diákokat, hogy legyen is értelme a munkájuknak. Éppen ezért arra gondoltam, hogy mint sötét varázslatok kivédése tanár, a szakkör vezetője Barbara lenne.
— Én? — hökken meg a nő.
— Kifogása van? — kérdezi Minerva. — Mint exauror, úgy vélem, értékes tudással szolgálhatna a gyerekek számára.
— És mi lenne a mi szerepünk? — kíváncsiskodom.
— Maga és Neville segítenék Barbara munkáját, ha szükséges, mind demonstráció tekintetében, mind a diákok útjának egyengetésében. Úgy sejtem, számos érdeklődő lesz, több diák felügyeléséhez pedig több oktató kell. Maguk mindketten részt vettek Voldemort legyőzésében, és egy időben a Dumbledore Serege nevű mozgalom vezetői közé tartoztak, bízom hát benne, hogy hozzá tudnak járulni a diákok tanulásához. Továbbá felhívtam Harry Pottert is, aki biztosított róla, hogy mint a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője, ugyancsak szívesen segít a tanításban.
Neville-lel ragyogó arccal összenézünk.
— Vállaljuk!
Harry is jön? Még szép, hogy benne vagyunk! Alig várom...
— És én hogy kerülök a képbe, Minerva? — kérdezi udvariasan Piton.
— Ó, majd' elfelejtettem — fordul felé McGalagony. Valamiért úgy sejtem, hogy cseppet sem felejtette el, csupán a végére tartogatta ezt az információt. — Maga lesz Barbara jobbkeze.
— Tessék? — kérdezi egyszerre két kollégánk.
— Jól hallották. Barbara felel a párbajszakkör irányításáért, de együtt fogják vezetni a foglalkozást. Maguk a legképzettebbek ezen a téren, ha nem tévedek — néz rájuk szúrós szemmel, felidézve a múlt hónap eseményeit.
— Engedelmével, Minerva, nem hiszem, hogy a legjobb ötlet... — Barbara zavartan a füle mögé tűr egy karamellszín hajtincset, ami kiszabadult a kontyából.
Piton gyilkos tekintettel mered az igazgatónőre.
— Tovább akar büntetni minket a párbajért?
— Mit gondolt, Perselus, hogy a járőrözéssel mindent törlesztettek? — kérdezi gúnyosan McGalagony. — Ha már annyira dúl magukban a küzdelem iránti lelkesedés, jobb szeretném, ha a diákjaink javára kamatoztatnák... vagy talán nem értenek egyet?
Birdwhister hallgat, Piton ellenben nagyon is elemében van.
— Nem, igazgatónő, határozottan nem értek egyet.
— Miért, Perselus? — fürkészi szigorúan McGalagony — Tudomásom szerint maga mindig is örömmel tanított volna sötét varázslatok kivédését — hát, itt az alkalom. Miért hátrálna meg?
— Nem erről van szó...
— Talán Barbara képességeiben nem bízik? Én biztos vagyok benne, hogy megtalálják majd a közös hangot, és gördülékenyen tudnak együtt dolgozni.
— Nem az a...
— Akkor, mi a problémája, Perselus? Harry Potter azt mondta nekem, annak idején, amikor Lockhart professzor tartotta a párbajszakkört, maga tanította meg nekik a lefegyverzést, és ez volt az egyetlen értelmes dolog, amit ott elsajátítottak.
Piton kinyitja a száját, majd becsukja. Én is meg vagyok lepve — Harry elismerte Minervának a bájitaltantanár munkáját? Hűha...
— Ha nem bánja, én is szívesen dolgoznék magával — köszörüli meg a torkát Neville.
— Én is — bólogatok. — Biztos vagyok benne, hogy Barbarával még nekünk is sok újat tudnak tanítani.
Mindenki egy emberként fordul Birdwhister felé. A nő idegesen gyűrögeti ausztrál mintás talárját.
— Én... nem is tudom... — pislog zavartan a bájitaltantanárra.
— Barbara, kérem — nézek rá könyörgően. — Ha ez a Xenodermus, Eric Empusa, vagy ki a nyavalya tényleg szervezkedik a gyerekek ellen, akkor életbevágóan fontos, hogy meg tudják védeni magukat.
Az SVK-tanárnő az utolsó szeplőjéig elsápad, és felém kapja a fejét.
— Empusa? Empusát mondott, Diana?
McGalagony tekintetében felismerés csillan.
— Hát, persze, most már tudom, honnan volt ismerős a név!
— Mi? — kapkodom a fejem a két tanárnő között. — Maguk ismerik ezt az Empusát? Persze, nem biztos, hogy Xenodermusnak ez az igazi neve, lehet, hogy ezt is csak felvette, de...
Mindenki várakozóan néz rájuk.
— Az lesz a legjobb, ha maga meséli el — int az SVK-tanárnő felé McGalagony. — Elvégre, több információval tud szolgálni, tekintve, hogy személyesen érintett.
Birdwhister nagyot nyel.
— Nem ismerek Eric Empusát... — közli végül — azonban ismertem egy nagyon hasonló nevű személyt: Erica Empusa — borzong meg.
— Erica Empusa!? — esik le az állam. — Az majdnem olyan, mint az Eric. Gondolja, hogy rokonok?
— N-nem tudom — rázza a fejét az SVK-tanárnő.
— Miért, ki volt az az Erica Empusa? — kíváncsiskodik Neville.
Barbara borzadva lehajtja a fejét.
— Egy félvámpír nő... — susogja. Szemlátomást a hányingerrel küszköd. — Itt, Nagy-Britanniában talán nem annyira terjedt el a híre, de Közép-Európában és Ausztráliában tudnának róla mesélni. Borzalmas, kegyetlen tetteket vitt véghez, életeket tett tönkre... egészen addig, amíg üldözni nem kezdtem. A szülőföldjén, Erdélyben kaptam el...
— És megölte? — hűlök el.
Az ausztrál nő összerezzen és felkapja a fejét.
— Nem... nem. Mivel az ausztrál mágiaügyi minisztériumhoz tartoztam, visszatoloncoltam a saját országomba, és ott zárták börtönbe. Az a nő őrült volt... — csóválja fejét. — A börtönben csak még jobban elborult az agya, és a vérszomját se tudta csillapítani... valami elmezavar folytán azt hitte, ki tud törni a cellájából. Annyiszor rohant fejjel a falnak, hogy végül egy ízben összezúzta a koponyáját és belehalt.
Elszörnyedek.
— Hogy mi!?
— Így, ahogy mondom — biccent Birdwhister. — Ne sajnálja, Diana... Erica Empusa bűnöző volt — és mint mondtam, elmeháborodott. Megérdemelte a sorsát.
— Talán jobban jár, ha megöli... — dörmögöm.
— Meglehet. — A nő tekintetében különös kifejezés csillan. Nem látok az elméjébe, de ha tippelnem kéne, talán fájdalom.
— Tulajdonképpen hogy lehet valaki félvámpír? — teszi fel a kérdést Neville.
— Ez a példány egy magyar nemesasszony lánya volt... — adja meg a választ Birdwhister — ő se volt éppen épelméjűnek nevezhető. Ha jól emlékszem, a tizenhatodik-tizenhetedik században élt, és valamiféle Bathory Ersebeth-nek hívták**. — A helyzet ellenére is megmosolygom, hogy a nőnek beletörik a nyelve a bonyolult külföldi név kiejtésébe. — Ő boszorkány volt, nem vámpír, de beteges módon vonzódott a vérhez... azt mondják, kegyetlen asszony volt, és miután megözvegyült, együtt hált egy Upier Empusa nevű vámpírférfival — így született meg Erica Empusa.
— De várjunk... — Neville fejébe szöget üt valami — ha ez a nő a tizenhetedik század környékén született, akkor több száz évesnek kellett lennie, mire maga elkapta.
— A félvámpír-vére miatt élt olyan sokáig — adja meg a választ Barbara. — A közhiedelemmel ellentétben a vámpírok se halhatatlanok, pusztán az emberi léptékhez mérve jóval hosszabb életűek. Ez a Bathory asszony természetesen titkolta a lányát, és Erdélybe küldte, hogy ott nevelkedjen. Amikor utána nyomoztam, megtudtam, hogy a Tiszta Lap Mágustanodába járt.
— Tiszta Lap Mágustanoda? — képedek el. — Még sose hallottam róla.
— Ha nem tévedek, a magyarok mágusiskolája — közli McGalagony.
— Így van — biccent Barbara. — Amikor ott jártam, meséltek nekem a helyről. Nagyjából ezer évvel ezelőtt alapította Imre herceg, az első magyar király fia — a nevét ne kérdezzék, csak arra emlékszem, hogy valami bonyolult... A herceg mugli születésű varázsló volt, és trónörökösnek szánták, viszont kiskorától kezdve csinált furcsa dolgokat. A muglik persze nem tudták, hogy varázslat van a dologban, de amikor egy püspök... ha jól emlékszem, Gellert volt a neve...
— Gellert? — kapok a mellkasomhoz. A szívinfarktus kerülget. — Mint Gellert Grindelwald?
— Olyasmi, de ők kicsit máshogy mondták... nem tudom kiejteni. — Birdwhister zavartan játszik egy elszabadult karamellszín hajtincsével. — A lényeg, hogy ez a Gellert püspök is mágus volt, és az egyik útja során a magyar király udvarába tévedt. Egyből felismerte, hogy a gyermek varázsló, és mivel fennállt a veszélye, hogy a mágikus képességei miatt boszorkányságnak titulálják a fiú furcsaságait, úgy döntött, mellette marad, mint nevelője — és a mugli tudományok mellett titokban varázslatra is oktatta, hogy megtanulja kezelni az erejét. Amikor azonban Imre betöltötte a tizenhetedik életévét, Gellert visszavonult, hiszen már mindent megtanított a fiúnak, amit tudott, az pedig elérte a nagykorúságot. Innentől magának kellett boldogulnia, a püspök lerótta lekiismeretbeli kötelességét, és továbbállt. A herceget ezután még évekig uralkodásra nevelte az apja, de őt nyomasztotta a feladat. A bölcs Gellert püspök lett a példaképe, és olyannyira felnézett mentorára, hogy a tanítás kezdte érdekelni. Úgy döntött, inkább ezt szeretné csinálni, így aztán rendezett egy vadászatot, és eljátszotta a saját halálát...
— Eljátszotta a saját halálát!? — hüledezek.
— Ezt mesélték — bólogat Barbara. — Állítólag régi nevelője segítségét kérte hozzá. Módosították a vadászaton jelenlévő emberek emlékezetét, szereztek egy holttestet, amit varázslattal átalakítottak olyanra, mintha a hercegé lenne... Így mindenki azt hitte, végzett vele egy vadkan — ezért lett ez a Tiszta Lap Mágustanoda címerállata. Imre a „halála" után Erdélybe ment, itt kezdett új életet és alapította meg az iskolát. Állítólag sámánok leszármazottjai is jártak ide, felvettek mindenféle szerzetet — még vámpírokat is.
— Tehát ez az Erica Empusa egykor ott nevelkedett, ez világos — közli Neville. — De hogy került utána Ausztráliába?
— Sok száz év alatt olyan sok szörnyűséget követett el Közép-Európában, annyi helyen indítottak utána hajtóvadászatot, hogy nem volt maradása — meséli Barbara. — Így hát Ausztráliába ment, és ott próbált szövetségeseket szerezni magának. Egy idő után a minisztérium felfigyelt rá, hogy feketemágiát űz, és ráállítottak az ügyre engem, így többé az én országomban sem volt biztonságban. Közel egy évembe telt, mire felkutattam és elfogtam Erdélyben. Mielőtt visszamenekült volna a szülőföldjére, Nagy-Britanniában is járt: úgy tudom, szövetségre akart lépni Voldemorttal — annak ellenére, hogy körözés alatt állt, voltak követői (vámpírok is), így felteszem, ő és a maguk Sötét Nagyura is jól járt volna egymás kölcsönös segítésével.
— Egy vérszomjas félvámpír kétségkívül értékes szövetséges lehetett volna Voldemortnak — bólogat McGalagony.
— Mi az oka, hogy az egyezség mégsem köttetett meg? — kérdezem.
— Empusa elkésett — rántja meg a vállát Barbara. — Mire Nagy-Britanniába ért, már lezajlott a roxforti csata, és hála maguknak meg Harry Potternek — pillant rám és Neville-re — Voldemort elbukott. Kihasználhatta volna ugyan a Nagy-Britanniában uralkodó zűrzavart, hogy hatalomra törhessen, de ekkor már vadásztam rá, menekülnie kellett.
— Hű... — emésztgetem az információkat. A hallottak nem kicsit sokkolnak. — Mikor történt mindez?
— Még fiatalon kaptam az ügyet, közel tizenhét éve. Tulajdonképpen Empusa kézre kerítésével szereztem magamnak elismertséget mind Ausztráliában, mind nemzetközileg — ez alapozta meg a karrieremet.
— Érdekes történet... — Piton eddig az egész beszélgetés alatt meg sem szólalt, csak mélázva figyelte, ahogy Birdwhister mesél. A nő most összerezzen a hangjától, és a szemébe néz. — Mit gondol, ha ezt a Xenodermust valójában tényleg Eric Empusának hívják, lehet köze Erica Empusához? Mert ha van, akkor...
— ...nem lehet Voldemort fia — fejezi be a mondatát Barbara. — Illetve, ha esetleg korábban is járt már Nagy Brittanniában, és találkoztak, akkor mégis lehetséges... A vámpírok — mivel hosszabb ideig élnek — lassabban öregszenek, mint az emberek. Hogyha valaki negyedrészt vámpír, nem tudom, mennyiben befolyásolja... és arról sem tudok, hogy Erica Empusának lett volna gyermeke.
Nyomott hangulat telepedik az igazgatói irodára. Az ausztrál nő meséjétől csak még jobban összekuszálódik minden: most már végképp mindenkinek hatalmas kérdőjelek vannak a fejében.
— Ki lehet valójában Xenodermus? — tűnődik Neville. — Ha a félvámpír nő rokona, nem lehet Bellatrix fia, ahogy Rodolphus Lestrange állítja... persze, ez nem zárja ki, hogy ne lehetne Voldemorté, főleg, hogy párszaszájú, de...
— Elképzelhető... elképzelhető, hogy Rodolphus Lestrange mindenkinek hazudott, és Bellatrix egyáltalán nem szült? — teszem fel az óvatos kérdést. — Végül is, nem lenne hülyeség: Azkaban őrei nem észleltek semmit, csak a halálfalók állítják... Rodolphus Lestrange-nek meg mi oka lett volna segíteni egy olyan gyereket, akinek az apjával gyakorlatilag a felesége házasságtörést követett el?
— A halálfalók máshogy gondolkodnak, mint mi — mondja csöndesen Piton. — Nekik a Nagyúr mindenek felett.
Mindenki hallgat — a hosszúra nyúló csöndet végül Birdwhister töri meg.
— Akárhogy is... — sóhajt — mindenképp aggodalomra ad okot, hogy ennyi év után újra felbukkant az Empusa név. — A sötét varázslatok kivédése tanárnő felszegi a fejét, és elszántan McgGalagony szemei közé néz. — Vállalom a párbajszakkör vezetését, Minerva.
￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: A magibook tulajdonképpen a macbook mágikus változata.
**Megjegyzés: Barbara meséjében Báthory Erzsébet legendájáról van szó, ezt használtam fel Erica Empusa eredettörténetéhez. Báthory Erzsébet úgy híresült el a történelemben, mint „Csejtei rém", „Vérgrófnő", de „Női Drakula", illetve „Vámpírkirálynő" jelzőkkel is illették, mivel azzal vádolták, hogy kegyetlen módon kínozza a szolgálóit, és szüzek vérében fürdik, hogy fiatalon tartsa magát. A valóságban ilyesmiről szó se volt, csupán azért vádolták boszorkánysággal és hasonlókkal, mert miután megözvegyült, néhány más nemes a földjeire pályázott — magyarán szegény Báthory Erzsébet koncepciós perek áldozata lett. Maga a letartóztatása is szabálytalanul zajlott, és végül ítélet se született az ügyben, viszont a kor embere és a jövő generációja kiszínezte a történetet, ebből kerekedett a legenda. Innen merítettem én is ihletet (elvégre, a varázsvilágban bármi megtörténhet, amiről mi, hétköznapi muglik nem tudunk) — bár ebben a fanfictionben nálam Báthory Erzsébet csak boszorkány, a lánya az, akiben csörgedezik vámpírvér (egyébként a valóságban is voltak gyerekei, de természetesen egyikük se Erica volt, és nem vámpírférfitól születtek).