Az Árnykirály naplója

Mindenkinek kell egy szerető szülő

Nem tudom, mikor kerültem haza, vagy hogy, de már vasárnap dél volt. De kár, hogy megint lemaradtam a miséről. Haha!
Felkeltem, és Khatrinát kerestem, aztán láttam egy üzenetet a pulton.
"Szia apa! Nem tudom, mikor ébredsz föl, de ha nem találnál otthon, elmentem Lucas-szal. Valószínű estig ott leszek. Tea a pulton. Khatrina"
Eltettem az üzenetet, megittam egy csésze teát, majd nekiláttam ebédet főzni. Amikor leültem enni, a villa kirepült a kezemből, egyenesen a virágágyásba. Fene.
Elmostam a villát, újra próbálkoztam az evéssel, ezúttal sikeresebben, majd elmosogattam. Borzasztó meleg volt, jól esett egy kis pancsolás a vízzel.
Hirtelen egy érintést éreztem a vállamon, én pedig ijedtemben elejtettem a tányért. Szitkozódva felvettem a porceláncserepeket, majd a pultnak dőlve várakoztam.
- Tudom, hogy itt vagy valahol. - mondtam. - Ne félj, nem harapok! De azért jól rám ijesztettél.
- Ne haragudj. - mondta anya, és előlépett az ajtó takarásából. - Nem akartam rád hozni a frászt.
- Anya, te hogy...
- Az ősök megengedték. - vont vállat anya, és megpuszilt. - Úgyhogy pár napig veled maradok, Gyöngyszem.
- Anya, kiskoromban hívtál utoljára Gyöngyszemnek. Azóta felnőttem.
- Nekem akkor is a kisfiam maradsz, Shuan. Emlékszel még Polippajtira?
- Anya, légy szíves! - sipítottam Abyss-szerű szopránban. Az oké, hogy visszajön az anyám, mert megteheti, és az ősök is megengedik. Szuper. De az már rém kínos, hogy előhozakodik az összes kiskori emlékemmel. - Polippajti nem való ide. Nem érezné jól magát egy akváriumban.
- Te tudod, kincsem. Na és mesélj, miért épp Velence?
- Nem is tudom, nem akartam Firenzébe visszaköltözni. Túl sok emlék fűzött oda, pár jó, és sok rossz. Új életet akartam kezdeni Khatrinával.
- Értem. Na és, mivel foglalkozol itt?
- Tanítok, teológiát és mágiatant a papneveldében. Időnként teljesen kikészülök a csoportjaimtól.
- Azt el tudom hinni. - nevetett anya. - Néha sok az ostobaságból, igaz?
- Igen. De hogy vetted rá az ősöket, hogy maradhass?
- Mind voltak már szülők. - forgatta a szemét anya. - Könnyű átejteni őket, csak tudni kell a módját, kivel hogyan.
- Lehet, jobb, ha nem tudok többet. - mondtam, nagyot nyelve. Közben végig egy dolog járt a fejemben. Az anyám bármire hajlandó értem, ami egyszerre nagyon kedves és ijesztő.
- Azt hitted, minden mágiára való hajlamod Kharintól jött? Ugyan már. Ha én nem lennék, nem menne ilyen jól a manipuláció.
- Ez igaz, mondjuk...
- Annyi mindenről lemaradtam az életedből. Attól tartok, nem fogom tudni ezt bepótolni.
- Nem kell. Örülök, hogy most itt vagy.
Anya elmosolyodott, megpuszilt, majd egy dobozban matatott. Aztán diadalmas mosollyal előhúzta gyerekkori legjobb barátom, egy kis polipot belőle.
- Anyaaa!
- Jól van, tudom, hogy mindig is egy krakenre vágytál, de most ezt találtam...
- Anya, légy szíves, nincs itt jó helye. Egész nap dolgozom, nem tudok gondoskodni róla. Vidd vissza Polippajtit!
- Pedig Khatrinának biztos tetszett volna. - mondta anya, és szomorúan visszatette a polipot a dobozba.
- Elhiszem, csak...
- Na nem baj, több jut nekem, igaz, kispajtás?
Anya vidáman játszott a polippal, én pedig egy ideig csak megbabonázva figyeltem őket, majd elmentem olvasni. A Poklok könyvének megvétele a valaha volt legjobb ötletem, órákon át lekötött, és elterelte arról a nyilvánvaló tényről a figyelmem, hogy kedvenc kiskori állatom meg sem próbált küzdeni azért, hogy velem maradhasson. Az áruló mindenit. Na mindegy.
Khatrina hazajött, futtában elkaptam és megpörgettem a levegőben, majd letettem, és megpusziltam.
- Szervusz, kicsim. - mondtam. - Na, jót játszottatok?
- Ó, igen! - mondta Khatrina lelkesen. - Mi a vacsi?
- Uramég... Azt hiszem, amit találsz. Kicsit szét vagyok esve.
- Látom. Na sebaj, akkor csinálok egy kis körözöttet a kenyér mellé.
- Az egy nagyon jó ötlet.
Khatrina elindult a konyhába, én pedig utána, aztán megpillantottunk egy jó nagy tál gyrost az asztalon.
- Azt hiszem, itt a vacsoraidő. - mondta anya szélesen mosolyogva.
- Az illata nagyon jó. - mondta Khatrina.
- Reméljük, a főzőtudásom még megvan. - mondta anya elgondolkodva.
- Úgy érted, mi vagyunk a kísérleti alanyok? - kérdeztem, és leültem az asztalhoz.
- Hát, lehet...
Khatrina már ki is szedte magának a vacsoráját, majd elégedetten hümmögött, így bátorkodtam én is megkóstolni anya főztjét. Tényleg nagyon jó volt.
- Na? - kérdezte anya. - Milyen?
- Jobb lesz, ha te magad is megkóstolod. - mondtam, és már másodjára szedtem. - Ha még marad.
- Azt hiszed, nem marad? - kérdezte anya mosolyogva.
- Én nagyon éhes vagyok, jobb, ha sietsz, nagyi. - mondta Khatrina, már a harmadik adag után.
- Van étvágya. - jegyezte meg anya.
- Van bizony.
Mielőtt minden elfogy, anya is szedett a gyrosból, aztán egy idő után csak tologattuk egymásnak a maradékot.
- Tele vagyok. - mondta Khatrina, és ásított. - Nem árt egy kis esti szieszta, azt hiszem.
- Shuan, még egy kicsit? - kérdezte anya.
- Hú, nagyon finom volt, de nagyon tele vagyok. - mondtam. - Mégis mekkora adagot főztél?
- Hm, nem tudom, elég sokat... Ti ketten legalább tíz főre elég adagot megettetek. De végül is, legalább nem éheztek.
- Az biztos. - mondta Khatrina, és a vállamnak dőlve elaludt.
- Biztos nem vagy éhes? - kérdezte anya halkan, nehogy felébressze Khatrinát.
- Nem... - mondtam, a fejem rázva. - Egy hétre eleget ettem. Komolyan, edd meg nyugodtan!
- Hm, belém se fér már sok...
Felálltam az asztaltól, az ölembe vettem Khatrinát, majd lefektettem. Pont, mint a bátyja, gondoltam, és azonnal eszembe jutott, hogy megígértem Necrónak, hogy meglátogatom. Ehhez képest még mindig nem történt semmi. Nagyot sóhajtottam, egy teli boroskupát idéztem meg, és elgondolkodva bámultam kifelé az ablakon.
Biztos, hogy jól döntöttem?
Nagyot sóhajtottam, majd hátrapillantottam az édesen alvó Khatrinára. Pont úgy kuporodott össze a párnáján, mint ahogy Necro szokta, és még morgott is kicsit álmában. Megpusziltam, majd leültem az ágy szélére, és a hajával babráltam. Vajon mit gondolna, ha elmondanék neki mindent? Hogy ott hagytam a bátyját az erdőben, hogy neki lehetőséget biztosítsak normális életre?
Anya leült mellém, és megszorította kezem, közben végig engem figyelt. A tekintetében feltétlen szeretet és anyai aggódás.
- Minden rendben? - kérdezte anya, és kisimította a hajam az arcom elől.
- Necrón gondolkodtam. Lehet, hiba volt ott hagynom egyedül az Árnyerdőben.
- Nincs egyedül. Ott van neki a két dracovesper testvére és az árnyaid. Illetve, a kis zöld méregköpő barátnője.
- Mindez nem pótolhat egy szülőt. Sőt, kettőt. Amíg a lányom biztonságban felnő, az emberek közt, a fiam megárvult. Nem tudok ezzel együtt élni.
- Nos, akkor talán legfőbb ideje megkeresned őt.
- De... Mi lesz Khatrinával?
- Vigyázok rá, ne aggódj! Menj!
Bólintottam, megöleltem anyát, majd árnnyá válva máris elmentem megkeresni Necrót.
Egyre beljebb mentem az Árnyerdőben, de egy árva lélekkel nem találkoztam. Kezdtem egyre jobban aggódni, hogy talán már nincsenek itt. Minden jel arra utalt.
Belerúgtam az egyik fába, majd letérdeltem a földre, és vártam egy égi jelre, akármire. De az csak a mesékben van, ez meg a valóság.
- Fenébe. - morogtam. - Sajnálom Necro, elkéstem.
Hirtelen zajt hallottam egy közeli bokorból, mire azonnal a tőrömhöz kaptam, és vártam. Hátulról rám ugrott egy férfi, leráztam magamról, majd sújtásra emeltem a fegyverem.
- Még egy lépés, és lemetszem a fejed a nyakadról! - mondtam fenyegetően.
- Nyugalom! - mondta a férfi kimérten. - Mondd meg, hol van a sárkány, és nem lesz balhé, jó?
- Azt hiszem, csak akkor lesz balhé.
- Na jó, akkor én fogom kiszedni belőled.
A férfi a nyakamnak szegezte a kést, mire a képébe nevettem, félreugrottam, majd a hátának szegeztem az árnypengém.
- Te fogsz beszélni. - mondtam. - Ki vagy, honnan tudsz a sárkányról és minek kell neked?
- Különleges lényekben utazom. Már befogtam pár ritka dravest és kígyót, úgyhogy a sárkány jön.
- Csak a holttestemen át!
A sárba löktem a férfit, a zsebeiben keresgéltem, majd elvettem egy kulcscsomót.
- Ezt kölcsönveszem. - mondtam, leütöttem, majd a kulcsokhoz tartozó zárakat kerestem.
Rögtön egy tisztással arrébb egy kocsi volt, tele ritka mágikus állatokkal, többek közt a draveseimmel. Mindent kiszabadítottam, aztán magamhoz vettem egy árnylepkét, és figyeltem az elvonuló állatokat.
- Necro, hol lehetsz most? - kérdeztem, majd valaki kiütött, és összeestem.
Mire fölkeltem, már az avarba voltam taposva, és egy farkas rágcsálta a kezem. A legmegsemmisítőbb pillantásom vetettem rá, mire elengedett, és hátrálni kezdett.
- Úgy, jó messzire kerülj el, helyes, okos farkas. - mondtam. - Fenébe, hol vagyok?
Körbepillantva láttam, hogy valahova egészen máshova kerültem. Minden világos volt, és gyógyító energiát árasztott. Nem épp azt, amihez hozzászoktam.
- A Forest Natura. - mondtam. - Remek. A lehető legtávolabb Necrótól. Fenébe.
Megpróbáltam kijutni az erdőből, de egyszerűen eltévedtem, így csak leültem egy bokor tövébe, és már épp feladni készültem, mikor egy földsün jött hozzám.
- Jé, szia, te biztos az Elementálerdőből jössz. - mondtam. - Elviszel odáig, kispajtás?
A földsün elindult az egyik irányba, majd az erdő szélén valami felkapta, és megette. Ilyen az élet.
Visszanyeltem egy sor szitkozódást, majd átléptem az erdő határán a harmadszurdoki területekre. Amilyen gyorsan csak tudtam, elrohantam onnan, és csak az Árnyerdő szélén álltam meg. Nem kockáztathattam.
Aztán valami hátulról rám ugrott, és a ruhámat cincálta, közben alaposan megforgatva az avarban, majd hirtelen ledermedt, és leült a mellkasomra.
- Apa?
Hirtelen meg sem tudtam szólalni. Egy nagy, fejtől farokig két méter hosszú sárkány csücsült rajtam, sötétzöld pikkelyei megcsillantak a holdfényben, és megvilágították az arcát. Az én kis Necróm.
A fejem lehanyatlott a földre, Necro leszállt rólam, és aggódva fürkészte az arcom.
- Apa...? - kérdezte újra, és az orrával böködte a kezem, mire nagyjából felocsúdtam a kezdeti döbbenetemből.
- Necro, te vagy az? - kérdeztem, és hirtelen az se tudott érdekelni, hogy az egyik bordám eltört, a kezem kissé meg volt csócsálva és a fejem se éreztem valami könnyűnek. Szóval megeshetett, hogy csak képzelődöm. Vagy tényleg itt van az én nagy fiam.
- Igen, apa, én vagyok. - mondta Necro, és finoman körülölelt. A teste melege sokat javított a közérzetemen. Megvakartam a füle tövét, mire felmordult, és hagyta, hogy kényeztessem kicsit.
Nem szóltunk egymáshoz egy ideig, majd Necro felállt, és felhúzott engem is, majd a szárnyaival körülölelt, mire én felágaskodtam a homlokáig, és megpusziltam.
- Hogy vagy, apa? - kérdezte Necro.
- Jól. - mondtam. - Sajnálom, hogy nem jöttem korábban. Nagyon elfoglalt voltam.
- Megértem. Khatrina...?
- Khatrinát nem hoztam magammal. Alszik éppen...
- Egyedül hagytad?!
- Dehogy, anyám vigyáz rá... Ne aggódj, mindenesetre bezártam az összes ajtót és ablakot, minden rendben van Khatrinával... Inkább arról mesélj, veled mi történt!
- Hát, nemrég megszaporodtak a sárkányok, szóval jött pár vadász is, és... Elvitték az egész dravesklánt, vannak, akiket már el is vittek, és bizonyára eladtak, aztán egyre többen jöttek. Az Árnyerdő veszélyes lett, sok állat elment vagy befogták őket, aztán az árnyakat is elkezdték begyűjteni, meg minden emberfeletti lényt, aztán szétszéledt a csapat. Ugyan a vezéreid elvittek egy másik helyre, ahol biztonságosabb lehet, de amint megéreztem a halott rezgéseid, idejöttem, mert nem akartam, hogy még több halott lénynek ártsanak...
- Jobb, ha utánanézünk ennek a vadászósdinak. - mondtam elgondolkodva. - Végre történik valami érdekes.
- Érdekes?
- Gyere!
Necro vonakodva követett egy tisztáshoz, ahol korábban a kocsi volt. Most szürke egyenruhás férfiak álltak egy körben, majd felbukkant egy újabb. A többiek meghajoltak előtte, valószínű valami vezérféle lehetett.
Szórakozottan letekert egy bőrszalagot a csuklójáról, felfedve rengeteg rúnát és mágia okozta sebeket, többek közt egy Falánk harapását, ami közvetlenül a nekromata rúna és egy pentagram mellett volt a bal csuklóján.
A vezér arcát megvilágította a holdfény, kísérteties színekbe festve az arcát. A vonásai kísértetiesen hasonlítottak Jonakhiméira.
Necro lekuporodott a földre, és aggódva nézett rám, míg én megpróbáltam lyukat égetni a vezér koponyájába a pillantásommal. Nos, van ezen még mit gyakorolni.
- Barátaim, végre, eljött a nap. - mondta a vezér. - Végre kiírthatjuk a mágiát ebből a világból, hogy jobb és biztonságosabb hellyé tegyük Isten bárányai számára!
"Hülye manipulatív, kétszínű, sátánista inkvizítor." - morogta Necro. - "Nincs az az idióta, aki beveszi ezeket a sületlenségeket!"
A tömeg éljenezni kezdett, és vezérük nevét skandálták.
- Vezess minket a fénybe, Jonah mester!
"Egy frászt." - gondolta Necro bosszúsan, és végigsimítottam a gerincén.
"Sss! Ne hagyd, hogy felbosszantson egy ilyen alak!"
- Igen, igen. - mondta Jonah mosolyogva. - Most, hogy az Úr áldásával rátaláltunk erre a titkos erdőre, egyszer és mindenkorra igazságot tehetünk, és a Tisztítótűzzel felszenteljük a helyet, és minden ocsmány élőholt lakóját! Nem evilágra valók! Ki velük!
"Magaddal kezd, Falánkfattyú!" - gondoltam.
- Éljen! - mondták többen is, majd megérkezett pár kocsi.
Jonah levette róluk a leplet, majd elhűlve nézte az üres, összetört ketreceket.
- Eltűntek. - suttogták elhűlve többen. Naná, hogy. Micsoda felfedezés.
- Itt voltak, esküszöm! - mondták a kocsisok, Jonah pedig csak egy hajszálra volt attól, hogy mindennel és mindenkivel helyben végezzen.
- Akkor sürgősen kerítsétek elő őket! - sziszegte Jonah. - Még egy ilyen hiba, és lerohonnak minket a következő alkalommal. Semmit se kíméljetek!
Mindenki szétszéledt, csak Jonah maradt a tisztás közepén, majd belerúgott az egyik fába, tőlünk nem messze. Ezt újra és újra megismételte, egyre közelibb találatokkal, majd egy kis sötétséget idéztem meg, és a bokorba húztam. Amikor kiáltani akart, a földhöz vágtam, majd kiléptem a tisztásra, és elengedtem. Egy ideig nem mozdult.
- Na, mi van? - kérdeztem. - Ennyi volt a nagy magiángyilkos? Kár. Még bele sem melegedtem.
- Tűnj a közelemből, átkozott lény, az Úr szentsége...
Jonah előszedett egy keresztet, amit mosolyogva kettétörtem, majd szentelt vizet, fokhagymát és ezüstöt dobált felém.
- Ez kezd fájni. - mondtam, mikor kínjában már krumplival és tökkel dobált. Nagyot sóhajtottam, visszadobtam a zöldségeket, és nekidőltem az egyik fának. - Tökkelütött kölyök.
Necro halkan kuncogott, Jonah pedig dühösen felpattant, pajzsot vontam magam köré és mikor erőből nekifutott, visszapattant róla, és csúnyán egy tüskés bokorban landolt.
- Ajjaj, kicsit forrófejű. Hűtsd le magad!
Jonah felpattant, én pedig jeget fújtam rá, míg gyönyörű hóemberré nem változtattam.
- Ez aztán a hűvös fogadtatás. - mondta Necro mosolyogva, és kilépett a tisztásra.
- Te...? - kérdezte Jonah. - Mi folyik itt?!
- Az, hogy behatoltál a felségterületemre, Hajnalcsillag Jonah. - mondtam, és hátravetettem a csuklyám. Egyből felismert. A döbbenet a szemében mindent megért.
- Te?! Te...
- Jaj, gyerünk, mondd ki! A kor legnagyobb nekromatája, és apád gyilkosa. Jobb, ha tudod, inkvizítornak lenni egyet jelent azzal, hogy a listára kerültél.
- Miféle lista?
- Az ellenségeim listája. Most, ha megbocsátasz, nem érek rá. Későre jár, haza kéne mennem. Necro, jössz?
Necro lelkesen bólogatott, emberi alakot öltött, majd ott hagytuk Jonah-t. Hadd fagyjon meg, felőlem...