Az Árnykirály naplója

Ősök nélkül is megvolnék...

Tertilius továbbra is hisz a jóságomban. Már egy órája ülök egyedül a sötétben. Sosem féltem még ennyire, bizonyára a képességeim hiánya miatt.
Éheztem és fáztam, ami kísértetiesen hasonlított arra, amikor még öt-tíz éves voltam, és a nagynénéméknél laktam. Vártam, órákon át, mire először Energia és Unius jelent meg. Még javában vitatkoztak, majd látva, hogy figyelem őket, elhallgattak.
- Mi lesz a sorsom? - kérdeztem.
- Életben maradsz, egyelőre. - mondta Energia, bár láthatóan nem örült a döntésnek. Ha kiprovokálhatnék egy kivégzést, talán esélyem lenne megszökni.
- És mégis minek? - kérdeztem nagy sokára.
- Jelenlegi állapotodban ez a legrosszabb büntetés. - mondta Unius. Igaza volt. Az erőm használhatatlan, de a Falánk ösztöneim kínoznak. Minél kevesebb a varázserőm, annál inkább.
- Legalább bedobhatnátok egy patkányt ide. Unatkozom és éhezem is. Ugyan már, mindjárt megöngyilkolom magam, ha semmi nem történik!
A két őserő szó nélkül ott hagyott. Visszaültem a sarokba, és vártam. Időnként megpróbáltam rúnákat kaparni a padlóba, ekkor a semmiből egy kötél felhúzott a plafonig, ahol sokkoló energiagömbök vártak arra, hogy beléjük rohanjak. Elismerem, bevált, mert többet nem próbálkoztam.
Nagy sokára léptek zaját hallottam, felpattantam, az elektromos rácsokhoz rohantam, majd óvatosan kidugtam rajta a fejem. Fernon és Methalia. Mindketten elszörnyedve nézték, hogy csak lazán kinézek rájuk, és vállat vontam.
- Légyszi, csak egy pohár vizet! - könyörögt, és össze is tettem a két kezem. - Vagy egy áldozókést? Kicsi fémtűt? Ne már, légyszi!
Ez a két őserő is eltűnt. Ideje aludni a szúrós kavicságyon. Lehajtottam a fejem, és rögtön elaludtam.
Két nap eltelt, mire felkeltettek. Aerin én Feyrie bedobott egy kis vizes halat, majd eltűntek. A hal csapkodott kicsit, szétfröcskölte a vizét, majd a falhoz csaptam, hogy ne szenvedjen tovább. Mohón kiszívtam az összes testnedvét, majd megettem a száraz húst, és a szálkákból próbáltam valamit alkotni. Nem mintha sikerült volna. A hal üres koponyáját nézegettem, megpróbáltam hegyesre csiszolni az ágyamon, egyelőre kevés sikerrel.
- Kösz. - mondtam csak úgy a semmibe.
A falakon színes kristályok voltak, megpróbáltam a szálkák végére kaparni egy kicsit, hátha tudok vele rajzolni. Volt egy-két puhább, színes kő, aztán kezdődött a nonstop festés. Hogy ezt eddig miért nem csináltam korábban? Nem is értem...
Lassan kifogytam a szálkából, túl gyorsan kopnak. Nagyot sóhajtottam, majd körbenéztem a művemen. Nem annyira siralmas, de nem tudnék megélni belőle. Megpróbáltam aludni, de a gondolataim Éjfél és Necro körül jártak. Vajon hogy viselik a távollétem?
Alig egy óra múlva ébredtem. Nem is tudom, mikor aludtam el, de éles napfény ébresztett. A szemem elé kaptam a kezem, morogtam egy kicsit, majd behúzódtam egy félárnyékos sarokba.
- Mi van? - kérdeztem nem túl barátságosan. Az ajtóban Irene és Aquarios állt. Valahogy nem volt kedvem velük csevegni.
- Egy kis ennivaló. - mondta Irene, és a fejemhez vágott egy kókuszt. Szerencse, hogy csak a szarvam törte le, különben odamennék, és megfojtanám.
- Kösz. - motyogtam. - Van már döntés? Mármint azon túl, hogy életben hagytok.
- Nem kell tudnod. - vetette oda Aquarios, majd a két ős eltűnt.
Mi a fenét kezdjek egy darab kókusszal? Ahogy ezen gondolkodtam, végignéztem a festményemen. A nyárvégi bál legszebb pillanatai. Ugyan mit követtem el, hogy így gyűlöl minden őserő? Ennyire súlyos büntetést érdemel a kapunyitás?

Hónapokkal később kinyílt az ajtó. Ez csak egy rossz vicc lehet, vagy próba, gondoltam, így inkább magamra csuktam az ajtót, és visszahúzódtam kedvenc árnyas sarkom menedékébe.
Körülbelül fél nap után bejött hozzám Tertilius és Unius. Valószínű ők bíztak bennem leginkább, és meglepetten tapasztalták, hogy még itt vagyok.
- Helló! - mondtam, mondhatni barátságosan.
- Azt hittem, már rég elmentél. - mondta Tertilius.
- Varázserő nélkül nincs mit csinálnom. Szóval, mi a végleges döntés a sorsom felől?
- Újra megtanítunk varázsolni.
- Ez az egyetlen dolog, amire nem számítottam. Mi okotok erre?
- Csupán annyi a helyzet, hogy összenőttél Kharinnausszal, a kapu felrobbanása pedig mindkettőtök erejét... Kiégette.
- És ezt vissza tudom szerezni?
- Rengeteg kharinaid esszenciánk van a könyvtárban. Ha nem tévedek, neked is maradt.
Bólintottam, majd követtem a két őst egy kisebb terembe. Egy kisebb esszenciatár volt, rögtön az elsők az enyém és Khariné.
- Hálás lennék, ha a közeljövőben nem tennél semmit, ami a Szerződésben foglaltakat megszegi. - mondta Unius, a fiolámat veszélyesen pörgette egy ujján. Ha az leesik, nekem annyi. Kharin biztos felnégyel.
- Jó, de gyilkolhatok inkvizítorokat, ugye? - kérdeztem félve, de nem válaszoltak. - Nem? Na jól van, tudom, hogy tilos az orvvadászat, de ez csak a ti javatokat szolgálja...
- Javíthatatlan. - forgatta a szemét Tertilius.
- Aki Falánk, nem tagadhatja meg vérét és ösztöneit...
A két ős nem szólt semmit, Unius átadta a két fiola esszenciát, de kicsit haboztam. Ez ilyen egyszerű lenne?
- Hogy tudom kiszakítani magamból Kharint? - kérdeztem.
- Egyszerű, amint aktiválod a rúnád, kiszökik. Jelenleg hibernál.
- De jó, hogy ennyire ismertek... - motyogtam, majd felhajtottam a két fiola tartalmát.
Egy ideig nem történt semmi, majd hirtelen megjelent Kharin. Első dolga volt, hogy megnézze, épségben vagyok-e, majd... Megölelt? Valami olyasminek tűnt.
- Istenem, azt hittem, elpusztulsz éhhalálban! - ezek voltak az első szavai hozzám. Az ősök meg csak néztek.
- Engedj el, kérlek! - mondtam ingerülten. - Társaságunk van. De nehogy nekik ess, mert egy rossz mozdulat, és meglincselnek.
Kharin végre elengedett, kicsit megmozgatta magát, majd színpadiasan meghajolt az ősök előtt. Már az egész csapat ott állt, és figyelte a történéseket.
- Nem akarok újabb balhét! - emelte fel a kezét védekezően Kharin. - Értékelem a gesztust, hogy szabadon engedtek. Hagy háláljam meg valahogy!
Az ősök összenéztek, majd egy pergament adtak át Kharinnak. Kharin gyorsan végigfutotta, grimaszolt, és elégette. Kíváncsi lettem, vajon mi állt benne.
- Ilyen feltétekeket nehezemre esik elfogadnom. - mondta, a száját húzogatva.
- És ha védelmet adnánk a még élő gyermekeidnek? - kérdezte Unius.
- Felejtsd el! - toporzékolt Kharin, és a kezébe temette az arcát.
A vállára tettem a kezem, de lerázott, és az ősökre pillantott. - Na jó, nem támadok, úgy húsz évig, de kérem vissza a valaha volt összes hatalmam. Az az esszencia édeskevés.
- Legyen. - mondta Tertilius. Sokan előbb hevesen rázták a fejüket, majd mégis rábólintottak az alkura.
- Örömömre szolgál, hogy lehet veletek így is tárgyalni. - mondta Kharin mosolyogva, kezet csókolt a jui ősöknek, és kezet rázott a kiszekkel.
Egy pillanatra el is felejtettem, hogy még arra is képes volt, hogy kést szegezzen a nyakamnak. Mintha nem ugyanaz az ember lenne.
Az ősök is így látták, Kharin gonoszan mosolyogva pillantott hátra rám. Már megint készül valamire.
Irene behozta az ereje maradékát, Kharin gondosan eltette, majd elmentünk. Egy ideig csak csendben sétálgattunk, aztán Christina utánunk jött.
- Na, mi a helyzet? - kérdezte Kharin lazán, és egy fának dőlve várt, a kezében egy pohár bor. Csak a szemem forgattam erre, és figyeltem, mi sül ki ebből.
- Khm, nos... - kezdte az úrnő. - Úgy látjuk, képes vagy a javulásra és kiengesztelnénk, jobban megismernénk ezt az oldalad... Ha szabad vagy a délutánra.
Kharin félrenyelte az italát, és alig bírta elfojtani a nevetését, majd komoran bólintott.
- Örömömre szolgál, hogy egy ilyen bájos hölgy társaságában lehessek. - mondta végül, és kezet csókolt Christina úrnőnek.
Csak a szemem forgattam, ismét egy ősbuli. Remélem, rólam megfeledkeztek.
Épp hazafelé indultam, amikor Tertilius utánam jött, hogy szóljon, hivatalos vagyok az ősbulira. A szám húztam egy kicsit, de elfogadtam a meghívást.
- Csak szólok, kezd élőiszonyom lenni megint. - mondtam.
- Nyugodj meg, csak egy óráról lenne szó. Methalia így is toporzékol. Megnyugtathatnád őket, hogy nem is vagy annyira közveszélyes.
- Legyen. - adtam meg magam.
Tertilius vállon veregetett, majd a délelőttre elengedett.
Első dolgom volt hazamenni, és csak remélni tudtam, hogy a népem még nem gyűlölt meg.
Csendben belopóztam a szobámba, valaki máris letepert hátulról, és boldogan a fülembe visított.
- Apaaa! - kiáltotta, és máris a fülemet nyúzta.
Csak némán tűrtem, majd egy idő után leráztam magamról. Valahogy kicsit nagyobbnak tűnik, mint mikor utoljára láttam.
- Szervusz, Necro! - mondtam, és megsimogattam a fejét. Tényleg nagyobb, állapítottam meg.
- Örülök, hogy végre itt vagy. - mondta, és hozzám dörgölőzött. Hiányzott az érzés, mikor a kis babapikkelyei végigsúrolják a bőröm.
- Hát, itt vagyok. - vontam vállat.
- Tíz hónap után.
- Tíz hónap?! Jóval kevesebbnek tűnt. Hol van anyád?
Necro vigyorogva vállat vont, aztán valaki megint letepert az ágyra. Éjfél az arcomba vigyorgott, majd ott csókolt, ahol ért, nekem pedig eszem ágában sem volt ellenkezni.
- Hiányoztál. - mondta Éjfél, és felállt volna, de nem hagytam neki, visszahúztam még egy hosszú csókra. - Te kis sunyi...
- Csak az érdekeimet képviselem, drágám. - mondtam, és végre elengedtem Éjfélt.
- Nagyon megkínoztak?
- Nem, jól vagyok. Mondhatni...
- Mondhatni? Lehet egy tippem? Ősbuli, a jóságod bizonyítására?
- Gondolatolvasó. - forgattam a szemem. - Komolyan tíz hónapot voltam távol? Mit szólt a nép?
- Azt a mesét adták be az ősök, hogy "pihensz".
- Egy örökkévalóságig? Ennyire senki nem bolond.
Éjfél a száját húzogatta, majd vállat vont. Necro épp egy nagy, beazonosíthatatlan madárral jött vissza, majd ledobta elém. Már meg volt sütve, és egy bazsalikomszív díszítette.
- Nem vagy éhes? - kérdezte Éjfél aggódva. - Csont és bőr vagy.
- Mániád, hogy sovány vagyok. - mondtam mosolyogva. - De most igazad van. Tíz hónap alatt nem sok mindent ettem. Főleg nem normális húst. Köszönöm.
Necro végig engem bámult, míg ettem, majd rám ugrott, és a mellkasomon tapicskolt. Kicsit játszottam vele, majd elindultam az egyórás ősbulira. Nagyon reméltem, hogy tényleg csak egy órás lesz...
Ősszálláshoz érve kopogtattam a sziklafalon, majd vártam kicsit. Nagy sokára Methalia nyitott ajtót, összepréselte az ajkát, majd egy jó ideig némán figyeltük egymást.
- Jöjjek vissza később, úrnő? - kérdeztem.
- Nem, gyere be! - mondta, és majdnem rám csapta az ajtót, mikor bementem.
- Ennyire nem kell örülnie... - motyogtam. De épp meghallotta.
- Szokj hozzá, hogy nem kedvelem a sötétmágusokat. - vetette oda, majd eltűnt.
- Megmentettem a népét a teljes kihalástól! - kiáltottam utána.
Nem érkezett válasz, így vállat vontam, és beljebb engedtem magam. Egy nagyobb szobába értem, Kharin közben már vidáman csevegett az ősökkel. Mivel semmi kedvem nem volt végighallgatni a bájolgást, odébb álltam, kerestem egy csendes sarkot, és olvastam, jobb híján Necro fura, szellemekkel barátkozós, papgyűlölő, lefejezős vagy megégetős meséit. Remekül fogalmaz, meg kell hagyni...
Úgy a harmadik történet után Tertilius megállt mögöttem, de csak sokára vettem észre.
- Ez micsoda? - kérdezte kíváncsian, én pedig ijedtemben felugrottam, és a mellkasának ütköztem.
- Semmi fontos! - mondtam gyorsan, és eltettem a könyvet.
- Pedig nagyon rejtegeted.
- Necro agyszüleményei. Épp olyan nagy amagángyűlölő, mint én.
- Végül is, ki szereti őket? Ez normális. Mennyi idős?
- Alig öt éves. Nem is látott még embert sem rajtam kívül. Valószínű nem is engedem a közelükbe. Túlságosan féltem a kis szemem fényét.
- Örülök, hogy nem igazak a pletykák, miszerint szívtelen vagy.
- Az ember nem utálhatja a saját gyermekét. - vontam vállat. - Miért is vagyok itt?
- Egyrészt mert a többiek még felügyelni akartak. Másrészt... Unatkoztam.
- Te. Unatkoztál. És először én jutottam eszedbe?!
- Talán baj?
Tertilius ártatlanul nézett rám, így inkább nem mondtam ki, mire gondolok, és mosolyogva ráztam a fejem. Egy ideig csendben ültünk egymás mellett, mindketten a jui ősökkel vidáman csevegő Kharint figyeltük. Folyamatos bókolása már lassan az idegeimre ment. Tertilius élesen beszívta a levegőt és a keze ökölbe szorult, mikor Kharin épp Christinát fűzte. Hoppá, az ősök is csak érző lények, gondoltam.
- Téged is idegesít? - kérdeztem.
- A húgomról van szó. - mondta Tertilius. - Persze, hogy idegesít. Szerinted...?
- Nem. Elég esélytelen mindkét fél részéről. Kharin csak nagyon úriember.
- Ha szabad megjegyeznem, tökéletesen különböztök.
- Tudom. Ő hátulról támad.
- Most a társasági viszonyokról beszéltem.
- Vagy úgy! Én csak gyűlölöm a nagy tömeget. Meg a déli viselkedést. Távol áll tőlem.
- Megértem. Én is jobban szeretem a csendes helyeket. Eljött a teaidő.
Azaz közös összejövetel. Nagyot sóhajtottam, átmentem a társalgóba, majd Aerin behozott egy nagy tálcán négyféle teát és különböző ízesítőket, gyümölcsaszalványokat, fűszereket, tejet, mézet, illetve csészéket. Egy ideig csak néztem, majd összekavartam magamnak egy fahéjas-almás piros teát mézzel. A többiek egyelőre még csak beszélgettek magiszoni dolgokról, én addig csendben megittam a teám. Úgysem tudtam volna hozzászólni a témához, bár, Irene rákérdezett, miért vagyok ilyen csendben. Na, vajon?
- Még nem jártam Magiszonon. - mondtam. - De ez a tea finom.
- Örülök, hogy elnyeri a tetszésed. - mondta Unius kedvesen, mire biccentettem felé.
- Hogyhogy még nem voltál Odaát? - kérdezte Fernon.
- Itt a Földön születtem. - vontam vállat. - Nem nagyon jártam Itálián kívül se.
- Necrogard? - kérdezte Kharin.
- Az más.
- Nacralis?
- Jó, de az már az istenek területe.
Erre az ősök felkapták a fejüket, és jött a kérdészápor.
- Jártál Nacralisban? Na és, milyen? Tényleg olyan szörnyű, mint mondják? Nacrallal is találkoztál? Ettél helyi ételeket?
- Igen, nem rossz, nem minden része, igen, fogjuk rá. - mondtam, majd megittam a maradék teám, és vártam a további kérdéseket.
Ezután kicsit az istenekről beszélgettünk. Végre egy téma, amitől nem érzem magam kirekesztettnek, sőt. A nekromancia előtt teológiát akartam tanulni, még három évesen. A nénémék, mondanom se kell, imádtak érte, mint hithű római keresztények.
Két órán át beszéltünk, aztán elmentünk. Valahogy az ősökkel máshogy telik az idő, és csak reméltem, hogy amit húsz percnek érzékeltem, valóban két óra volt.