Az Árnykirály naplója

Halott gyűlés

Csak rájöttem, hogy nem álmodom, mert Jonakhim is megjelent hamarosan, és nem örült annyira a viszontlátásnak. Szerencsére tovább is haladt, mit sem törődve velem. A gyilkos pillantásába azonban egy pillanatra beleborzongtam.
Ahogy sétálgattam tovább, hirtelen egy furcsán ismerős férfit pillantottam meg az egyik szökőkútnál. Sötét haja az arcába hullt, úgy olvasgatott, hogy tűnődő arcát senki ne lássa. A karja meg volt égve, de nem tűnt úgy, mintha fájna neki. Csak ült, élvezte a halott fák simogatását, aztán mikor az utca kihalt, megpillantott engem, és nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy nevessen. A vonásai mindig is ilyenek voltak, egyik pillanatról a másikra változó, sejtelmes.
- Gyere, ülj ide mellém! - mondta, és mutatta a helyet maga mellett.
- Te nem lehetsz itt. - mondtam ridegen, de azért leültem mellé.
Egy ideig csendben ültünk egymás mellett, aztán nagy sokára én törtem meg a csendet.
- Elégtél a máglyán. - mondtam. - Tisztán emlékszem rá, az egészre, ahogy a fenyőmáglyán égtél, és a néném végignézte. Pedig neked nem is volt varázserőd. Most mit keresel itt, apám?
- Úgy érted, a nekromaták közt? A Nirakok a kezdetektől fogva nekromaták. Az elsőt maga Luca és Charon tanította. Aztán valahogy kikopott a családi képesség. Jonakhim azonban tudta, hogy született nekromata Nirak ebben a században. Azt hitte, mindenki meglepetésére, hogy én vagyok. Nos, végsősoron nem lőtt bakot.
Apám felhúzta az ingét, így láthatóvá vált a Falánk rúna a jobb csuklóján. Elhűlve néztem, és nem értettem semmit. Mindenki úgy tartotta számon Roberto Nirakot, mint az egyetlent a családból, aki mágiátlan, de érzékeli a mágiát maga körül, és szenvedélyes követője. Egy tipikus álmodozó. Aztán egyszer csak kiderül, hogy egy nagy frászt. Született Falánk.
- Mindenki azt hitte, nincs képességem. Én tudtam, hogy van, csak nem tudtam használni. De mindig éreztem, ha valaki varázsolt, vonzott a mágia, mint egy mágnest. Volt, hogy majd' megbolondultam a nagyobb varázslatoktól. Ellenben minden mágiatípust, olyat is, amiről fogalmam se volt addig, hogy létezik, tudtam használni. Apró szikrák, poridézés, egy falevél, lélekdarabkák... Ilyen apróságok. De a másik Falánk megérezte. A máglya csak az ő lángjától gyulladt meg, ekkor mutatkozott meg teljes valójában az erőm. Nekromatát csak nekromata ölhet meg.
- Nem neked kellett volna égned. - mondtam, az ujjaimmal malmozva. - Jó ember voltál. Senkinek sem ártottál. Mindig erre tanítottál engem is.
- Ért bármit? A nénédék rosszabbat faragtak belőled. Úgy értem, amit tőlük kaptál, jobb lett volna, ha apácák nevelnek.
- Tudták, mi vagyok. És ők nem akartak egy légtéren osztozni velem. Mert túl spéci voltam.
- Pedig értékes vagy. Amikor megtudtam, hogy... Van benned egy másik ember, reinkarnációja vagy valakinek, először nem is tudtam, mit gondoljak. Ő és te? Az én fiam és az a másik? Félig örökké él, félig pedig halott.
- Ismerted Kharint? - lepődtem meg.
- Hát persze. - forgatta a szemét apám. Esküszöm, mint a tükörképem, néhány gesztusom abszolút az övé. - Tett nálam egy bemutatkozó látogatást. Elhiheted, repestem az örömtől.
- Szerintem elviselhető, ha csendben van. - mondtam.
- Ha te mondod. - mondta apám, és kissé elkalandoztak a gondolatai.
Két kezét összekulcsolta, azon támasztotta a fejét, tiszta, mogyoróbarna szemében hirtelen a boldogság és a szomorúság keveredése, elrévedő tekintettel bámulja a semmit. Ilyenkor mindig anyára gondol, az összesen öt év együtt töltött idejükre. Bár, ő sosem beszélt azokról az évekről, anya elmesélte egy-két kalandjukat. Mindegyik történet szívet melengető, az ellentéteket is túlélő szerelmük. Ami végül mégis tragédiába torkollott.
- Úgy hallom, egész tűrhető életed van. - mondta végül apa.
- Fogjuk rá. - mondtam. - Van egy kis birodalmam és családom, aki osztozik velem. Eléldegélek.
- Remek. Nos, örülök, hogy találkoztunk, Shuan.
Apa elindult volna, de még megszorítottam a kezét, és könyörgő pillantást vetettem rá, maradásra kényszerítve.
- A szemed. - mondta apa, a fejét csóválva. - Biztos sokan mondják, mindenki szerette és tisztelte édesanyádat. Most téged követnek majd, a tetteid zengik, és éltetik a neved. Ég veled, Shuan Nirrakk!
- Apa, várj egy kicsit! - kértem. - A nevemmel nem téged tagadtalak meg. Az öcsémnek kellett ezzel adóznom.
- Őszintén, nem zavar. Az első is, Nirrakk Nirak volt. Remélem, majd találkozunk egy másik életben.
- Miért kerülsz?
- Nem kerüllek. Te akarsz a múltba kapaszkodni, menekülni. Viszont várnak téged otthon, a fiad, Necro, és az anyja, Éjfél. Akartam is, mondani, grarulálok. Anyád büszke rád. Hiányzol neki.
- Majd megkeresem. - ígértem.
- Ó, csak még egy jó tanács, amígel nem felejtem: a nők szeretik, ha törődsz a lelki világukkal, és az érzéki oldalad mutatod feléjük. Különösen a szezonálok nagyon érzékenyek.
- Rendben, kösz apa. - motyogtam zavartan. - Amúgy, kedvelnéd Éjfélt. Nagyon kedves és törődő. A legnagyobb kincs a világon.
- Ahogy beszélsz róla... Annyira aranyos. A nagy fiam felnőtt, és szerelmes.
- Ahogy látom, még te is. Lassan vissza kellene térnem... De van egy őrült ötletem.
Apa kíváncsian oldalra billentette a fejét, és várta, hogy elmondjam, mi jár a fejemben. Csak sejtelmesen mosolyogtam, csettintettem, de egyelőre nem történt semmi.
- Mire készülsz? - kérdezte apa.
- Meglepetés. - mosolyodtam el.
Egy kis ideig vártunk csupán, aztán egy zöld-fekete villanást láttunk, apa leesett a padról, és egy boldog kissárkány visított az arcába.
- Nagyapaaa! - kiáltotta Necro vidáman, és jó szokásához híven a koszos mancsával tapicskolt apa mellkasán.
- Szóval, ez volt a nagy terved. - mondta apa, és végigsimított Necro gerincén, mire ő megállt és dorombolni kezdett. - Meglepetés unokás roham!
- A kis családom. - mutattam körbe. Éjfél a vállam mögül kukucskált éppen Necróra és apára, aztán kérdő pillantást vetett rám. - Éjfél és Necro. Család, ő itt az apám.
- Éjfél Obszidián, örülök a találkozásnak. - mondta Éjfél, kilépett a takarásomból, és talpra segítette apát.
- Roberto Nirak. - mutatkozott be apa, és megszorította Éjfél kezét, majd felém fordult. - Elbűvölő.
- Tudom... - mondtam, kicsit el is kalandoztak a gondolataim.
Felvettem Necrót, aki most félkómásan pillantott rám, így megcsiklandoztam kicsit, mire ő morogni kezdett.
- Apa, megígérted, hogy nem csinálod... - mondta Necro.
- Bocsáss meg, nem tudok ellenállni egy ilyen édes kis csöppségnek. - mondtam, gonoszan vigyorogva.
Necro erre csak a szemét forgatta, és körbepillantott. A hely azonnal lenyűgözte, aztán az épphogy leült apám nyakába fészkelte magát, és kedvenc fülrágós játékát próbálta ki rajta. Apa egy ideig fel sem figyelt rá, annyira jól elbeszélgettek Éjféllel, csak miután én is leültem, és Éjfél kiszúrta Necrót.
- Jaj, te! - mondta Éjfél.
Erre apa már felfigyelt, de csak egy Nirakos, sejtelmes félmosollyal nyugtázta a jelenséget.
- Szóval, mind nekromaták. - mondta végül apa, letéve a nyakából Necrót. - Remek.
- Necro, ne nyüstöld szegény öreg nagyapádat! - mondtam vigyorogva. - Ahogy idősödik, egyre inkább csak szeretetre és gyengéd törődésre vágyik.
- Ezt ugye te sem gondoltad komolyan? - kérdezte apa, majd elnevette magát. - De attól még lehet benne valami.
- Én törődöm vele. - mondta Necro vigyorogva, megráncigálta apa fülét, majd egy puszit adott a homlokára.
- Eleven kis rosszcsont, annyira imádnivaló. Ezt tőled örökölte.
- Én szerinted kitől?
- Semmit nem tagadok. Na és, mik a terveitek a jövőre nézve?
- Lehetőleg életben tartom az én egyetlenemet. - mondta Éjfél, és megcirógatta az arcom. - Folyton bajba sodorja magát.
- Szörnyű vagy. - nevetett apa.
- Ez van. - vontam vállat. - Bennem van a Nirak-vér.
- Igen. Azt hiszem, mennem kell. - mondta apa, majd felállt, és mint kiskoromban megannyiszor, mélyen a szemembe nézett, és homlokon csókolt. - Ég veled, fiam! Sose feledd, ki vagy!
- Szeretlek, apa! - mondtam, és megöleltem még utoljára.
Necro finoman a vállunkra telepedett, és adott egy rendes puszit apának. Apának úgy kellett lefejtenie magáról, elbúcsúzott Éjféltől, majd eltűnt a sírkövek és a kopasz fák közt.
Éjfél épp azt ellenőrizte, jól vagyok-e, amikor Necro leugrott a vállamról, és áttelepedett a padra. Megsimogattam a fejét, aztán vettem egy nagy levegőt, és Éjfélhez fordultam.
- Menjünk haza! - mondta Éjfél.
- Azzal lehet, lesz egy kis probléma, mivelhogy... Átváltoztattak. - mondtam, nagyot nyelve. - És... A kard a farkasnál van. Azazhogy az előző halandó királyotoknál...
- Azt hittem, ő meghalt. - mondta Éjfél, majd belerúgott egy kavicsba, ami jó húsz méter után állt meg. - Rá kellett volna omoljon a barlang. Láttam, hogy ráomlott. Eltüntettem a nyomait.
- Hát, akkor nem tudom, az a farkas ki vagy mi, de zavaróan nagy a hatalma.
- Vérfarkas? - kérdezte Necro unottan.
- Tessék?
- Vérfarkas, vagy sem? - kérdezte Necro újból.
Hirtelen egy sikolyt hallottam, és csak akkor vettem észre, hogy a farkasember Necro alatt fekszik. Necro pikkelyei zöldes fénnyel derengtek, aztán egy lánggömb csapódott a földbe, épphogy nem súrolva a farkasembert.
- Te meg milyen istentelen féreg vagy?! - kérdezte.
- A herceg. - mondta Necro, majd a farkasember oldalába mart, és előhúzta a kristálykardot. - Apa?
- Köszönöm, Necro. - mondtam mosolyogva, elvettem a kardot, és a farkasember nyakának szegeztem. - Te pedig, ne sértegesd a fiamat!
- A fiad? Ez?! Fészekrablás?
- Génmágia. Ugyan milyen sárkányfészket találsz Itália környékén? Jesszus, de idióta...
- Felszánthatom a bőrét?
- Látod a jeleket a karján? Ott kezd el.
- Ne merészeld...!
- Alacsony rendű. - sóhajtott Necro, és a karmait a farkasember rúnás karjába mélyesztette, felsértve az összeset, csuklótól vállig.
A farkasember felüvöltött, de Necrót ez nem különösen zavarta a folytatásban. Egy idő után az összes rúnát megérezte, és inaktívvá tette. Hirtelen elöntött a büszkeség, így észre sem vettem, hogy Necro már csak játszadozik a farkasemberrel.
- Hoppácska, ez rúna...? Nem, csak egy friss seb. Ó, és ez itt? Ez már majdnem beforrt...
- Hagyd abba! - kiáltotta a farkas.
- Nem fogom tudni rávenni. - mondtam. - Túl jól szórakozik. Hogy akarsz meghalni? Akasztás, kard, átok vagy sárkány által?
- Akasztás.
- Azt hiszed, akkor jobb lesz?
- Nem kapod meg a hatalmam.
- Tartsunk egy kis bemutatót! Ja, mellesleg  mindenképp megkapom a hatalmad.
Árnyakból fontam egy kötelet, Necro áthúzta a farkasembert egy magányos fához, aztán utat engedtünk Éjfélnek.
Ekkor a farkasember már az életéért könyörgött, de Éjfél gyorsan elrendezte őt, és egy ideig még hallgattuk az utolsó könyörgést, vagy szitkot.
- Dögöljetek meg! - kiáltotta.
- Kérlek, félig halott vagyok. - mondtam. - Másrészt halhatatlan. Átkozd nevem, hátha könnyít a lelkeden! Bár, nem hiszem.
A farkasember ekkor elhalkult, és eltűnt. Az energiája még köztünk szállt, ezt gyorsan elzártam, majd kis családomra pillantottam.
- Máskor is csinálhatnánk ilyet. - mondta Necro. - Hárman a gonoszok ellen, mindenkire ítéletet hozunk, és védelmezzük a népünket! Annyira klassz volt!!!
- Örülök. - mosolyodtam el.
- Imádom, amikor ilyen lelkes. - mondta Éjfél mosolyogva.
- Látszik, hogy lovagregényeken nőtt fel, az utóbbi pár héten igen sokat olvasott. - mondtam, sokat sejtető pillantást vetve Éjfélre.
- Á, dehogy! - mondta nevetve. - Mostanában át szokta írni a sárkányölős meséket.
- És akkor jött a bájgúnár lovag, hogy kimentse Szuka hercegnőt a sárkány karmaiból, de amaz csak rácsapta az ajtót... - hallottuk Necro random meséjét.
- Honnan ismeri ezt a szót? Nem értem, hol rontottuk el...
- Modern irodalom. Nekem ez a verzió jobban tetszik.
- Necro fővezér, királyi atyád visszahívat a bájgúnár elleni csatádból. - mondtam nevetve.
- Máris, apa! - fordult hátra Necro, majd a vállamra repült, és egy, a fogaival tartott valamit mutatott felém. - Nézd, gyíkot fogtam! Majdnem meglógott, de nálam nem gyorsabb.
- De ügyes vagy, Apróárny! - mosolyodtam el. - Jó étvágyat!
Amíg Necro evett, eszembe jutott, hogy körbevezethetném a többieket is Necrogardon. Jött is rögtön Charon, a kaszáján támasztotta a fejét.
- Luca már vár titeket. - mondta, megpörgette a kaszáját a levegőben, felkavarva néhány árnyat. Necro ámulva figyelte.
- Azta. - mondta végül, félredobta a gyíkja csontjait, és megpihent a fejemen. - Alvilági kalauz?
- Csak necrogardi. - mondta Charon. - Mehetünk?
- Hova? - kérdezte Éjfél.
- Oda. - mutatott Charon a kaszával a kastély 666. emeletére. Éjfélnek a hosszú lépcsősor gondolatától borsódzott a háta, és ezt Charon is kiszúrta. - Van lift, ennyire barbárnak nézel?
- Akkor jó. - mondta Éjfél.
- De, ugye a lépcsőzést is megérné? - kérdezte Necro.
- Meg, abszolút. - mondtam.
Elindultunk a könyvtárhoz, Necro a liftezést is nagyon élvezte. Vajon mit fog szólni, ha a könyvtárba érünk...
- Ez hatalmas. - mondta Necro, leugrott a fejemről, és két lábon sétált a bejáraton túlra.
Egy kis időre eltűnt szem elől, majd visszarepült hozzám, és a rúnámat vizsgálgatta. Ezek szerint rájött, mi a polclabirintus mintázata.
- Hm, ühüm, jól sejtettem. Apa?
- Tessék Necro, mit szeretnél?
- Nekem mikor lesz ilyenem?
- Hamarosan.
Charon körbevezette Éjfélt is a polcok rengetegében, aztán az egyik pihenősaroknál összefutottunk Lucával. Necrót megpillantva elmosolyodott.
- A kis újonc. - mondta. - Nagyon hasonlít a két szülőjére.
- Ó, izé, köszönjük. - mondtam. - Éjfél, ő Luca Dark, Luca, ő Éjfél Obszidián.
- Nagyon örülök. - mondta Luca.
- Részemről az öröm. - mondta Éjfél, és megszorította Luca kezét.
- És te vagy Necro, ugyebár. - emelte föl Luca a meglepett kissárkányt, és átültette az asztalra. - Látom, még nincs jeled.
- Felavatod? - kérdezte Charon.
- Fel bizony. Gyertek!
Luca felvette Necrót, és a könyvtár legvégébe vitte. Ez egy kis kápolnaszerű helyiség volt, ahol az új nekromatákat avatták föl, faltól falig polcokkal, középen egy oltárral.
- Ebbe pont beleférsz. - mondta Luca elgondolkodva, majd elővett egy kis fiolát és fekete port.
- De ugye nem fáj? - kérdezte aggódva Necro.
- Nem tudon, én már rúnákkal születtem. - vontam vállat.
- Nem fog fájni, és már neked is van rúnatöredéked, csak ki kell egészíteni. Hova szeretnéd?
Ezen mind elgondolkodtunk, aztán végül Necro előrenyújtotta a nyakát, és a homloka közepére bökött.
- Érdekes döntés, a homloki pikkelyek. - mondta Luca. - Ám legyen. Biztos a döntésed?
- Halálbiztos. - vigyorgott Necro.
- Úgy tudtam, hogy Ionas a nevelője! - ujjongott Luca.
A vizet kiötötte a kezére, aztán felrajzolta a rúnát Necro homlokára, majd ráfújta a port. Ezután egy kis csepp vérét kérte, majd azzal újrarajzolta a rúnát.
Necro zöld-fekete fénnyel ragyogott, majd egy élénkzöld rúna jelent meg a homlokán. Necro körbe-körbe sétált az oltár szélén, és a rúnáját csodálta.
- Oké, ezzel meg is volnánk, most pedig... Ide kérek egy nevet, egy születési helyet, időt, aláírást és rúnapecsétet... Csak fejeld le a lapot!
Necrónak több se kellett, boldogan kihasználta a lehetőséget a rúna kipróbálására.