Az Árnykirály naplója

A nevelőszüleim kontra a mágiám

Néném megint korán próbált ébreszteni, mint amióta csak az eszemet tudom. Ez a fél éves koromat jelenti, mivel hogy, hogy nem történt, iszonyatos jó memóriával áldottak meg az égiek. Három éves voltam, amikor apámat elégették a máglyán, emlékszem a lángokra, amik a fenyőfáról őrá kúsztak át. Mondanom se kell, egy életre megutáltam a fenyőt. Apám nővére meg sem próbálta megakadályozni apám halálát. A nagybátyám pedig egyszer csak rám talált, egy bokorba bújva, kisírt szemekkel, de nem törődött velem először. Aztán valami megmozdult bennem. Képek és szavak kavarogtak a fejemben, aztán csak azt vettem észre, hogy a máglya zöld lángokkal ég újra, és megégeti az inkvizítor papokat. Nevettem, amikor egyik a vízbe ugrott, és a lángok egyre magasabbra csaptak föl. És a szerencsétlen elégett. Néném is megérkezett, ekkor rángatott ki a bokorból, megmutatott a nagybátyámnak, aztán hazamentünk. Apám és az én kis házunkhoz. Néha megfordul a fejemben az istengyilkosság, megutálom időnként Hüpnoszt. Mert miatta emlékszem apám halálára. Jó ember volt, nem érdemelte ezt. Másrészt úgysem ölöm meg az álomistent, mert egyrészt egy antik isten, másrészt csak az ő áldása miatt emlékszem anyámra. Igen, léteznek istenek, nem, nem vagyok keresztény hívő.
Bácsikám megszorította a kezem, hogy el ne fussak. Nem akartam, tényleg, de a következő pillanatban apám régi szobájának ablakából lógtam félig kifelé. Mire magamhoz tértem, majdnem kizuhantam, aztán elvesztettem az egyensúlyom, és gyorsultam a patak és az erdő felé... És nem tudtam úszni.
- Bácsiká...! - sikoltottam, és a következő pillanatban ahogy a víz felszínének ütköztem, az összes levegő kiszorult a tüdőmből. Egyre csak süllyedtem, és egyre több vizet nyeltem. Kapálóztam, igyekeztem nem megfulladni.
Aztán egy sötét, kékes hajú férfi fogta meg a kezem, csitítgatott, és ahogy végre megnyugodtam, rájöttem, hogy tudok vizet lélegezni. És hogy az imént mentett meg egy szirén.
- Köszönöm. - mondtam bátortalanul. Aztán a férfi mellkasának dőlve sírtam. - Apukám...
- Sss... Csitulj, fiú! - mondta a szirén. - Tudom, láttam. Átérzem, én is átéltem hasonlót.
Halkan szipogtam már csak, és szinte mosolyogtam is.
- Ki vagy te? - kérdeztem.
- Ixivas vagyok. Te pedig Shuan, ha nem tévedek.
- Igen. - mondtam. - Shuan Nirak, Rebecca fia.
- Unokaöccs. - mosolyodott el Ixivas. - Tudhattam volna, a szemed anyukádé. A húgomé. Gyere, Shuan, ússzunk egy kicsit!
- Rendben, Ixivas bácsi! - mondtam izgatottan.
Úsztunk, rengeteget, mire halandó bácsikám kiráncigált a vízből, és napokra, hetekre, hónapokra bezártak egy elsötétített szobába. Aztán egy nap néném korán keltett, a hajnali napfény kegyetlenül belevilágított a sötétséghez szokott szemembe. Morogva a fejemre húztam a takaróm, de néném kipenderített a szobából, a házból, és még visszapillantva láttam, hogy elég az egész. Ökölbe szorítottam a kezem, összeszorítottam a fogam, de nem sikoltottam föl, nem sírtam. Nem akartam, hogy megtörten lássanak. Senki.

Azóta egyre csak gyakoroltam a zöld tűz megidézését. Éreztem, hogy tehetségem van ehhez, de ha a néném vagy a nagybátyám meglátott varázslás közben, mindig leszidtak, és vertek. Ezután csak titokban gyakoroltam, nagyon keveset. Egyszer, egy szép napon pedig kihallgattam a beszélgetésüket.
- Olyan, mint az a marha bátyád volt! - mondta bácsikám. - Kíváncsi, semmirekellő. Bajt fog hozni a fejünkre.
- Igen, hiábavaló volt az a hősi áldozata a máglyán. - mondta néném. - Ráadásul csak egy... fattyú! DE fel kell nevelnünk. Nem tehetjük ki az erdőbe.
- Nem-e? Majd meglátjuk, drágám. Ha betölti a tizenötöt, eldől a sorsa. Addig, ha jól viselkedik, marad. Ha nem, fel is út, le is út!
- Rohadt barmok. - morogtam, zöld lánggömböt idéztem a kezembe, és majdnem felégettem az ajtót. Anyám arcát láttam magam előtt, nem akarná, hogy néhány irigy ember felbosszantson. Csak irigyek az erőmre és a tehetségemre hozzá.