Az Árnykirály naplója

Amikor próbálod levakarni az élőket

- Holtaktól nyüzsög az erdő. - mondtam kicsivel később.
- Ez nem újdonság. - mondta Annabelle.
- Akkor másképp mondom. A Pokolra kívánják az élőket, mint ti ketten. Engem még megtűrnek, de a nekromaták sem a szívük csücske. Szóval el kell tűnnünk innen, mégpedig azonnal.
Saverio egyet értett, Annabelle egy kicsit vonakodott még, aztán rávilágított az alapvető problémánkra.
- Kiszívták a lovainkat. Mármint csak csont és bőr maradt belőlük.
- Hogyan? Nem az lett volna a dolgotok, hogy őrködtök, amíg alszom?!
- De nem aludtál!
- Miből gondolod, hogy nem... Most nem ez a lényeg!
- Hol voltál? - kérdezte Saverio. Ekkor őrült ötletem támadt, elvigyorodtam.
- Szereztem fuvart. - mondtam, majd csettintettem. - Ehny!
Az árnyló megjelent mellettem, zöld lángokat idézem meg, amit ő hússá változtatott, és megette. Ekkor megpaskoltam a fejét, és röviden elmondtam neki, mit is várok tőle.
- Ki tudál minket vinni a kegközelebbi faluig?
Ehny prüszkölve hátrált. Na jó, ez rossz ötlet volt.
- Csak az erdő széléi... Neeem...
Ehny a két kizsigerelt lóra mutatott. Nem csinálok még két zombit, nem és kész!
Végül csak megtettem. Az újjáélesztett, bőr nélküli, hús és csont lovak Ehny reggelije lehettek volna. Milyen íze van egy zombinak? Ezen most nem volt időm gondolkodni.
Zöld lángokból próbáltam bőrt illusztrálni a zombikra, egész jók lettek. Jobb, mint régen. Azok csontgebék voltak.
- Ezek... Halott lovak. - mondta Annabelle.
- Nem! - mondtam. - Félholtak. Izé... Új kísérlet, engedelmesek, de... Csak rám hallgatnak. Figyelj Saverio, ígérem, kárpótollak... Ha a városba érünk, veszek neked lovat. De azonnal el kell tűnnünk.
- Pontosan mit csináltál? - kérdezte Annabelle.
Gyilkos pillantást vetettem rá, amolyan "semmi közöd hozzá, halandó" - többlettartalommal. Annabelle azonban várta a választ.
- Magamra haragítottam egy sereg vámpírt. - mondtam végül. - Nem ízlettem nekik. Ők kezdték.
- Mit kezdtek?
- Bántották a gyere... Háziállataimat.
- Háziállat?
- Hosszú történet.
- Engem érdekel. Hol vannak? Megnézhetem őket? Imádom az állatokat.
- Ők nem kedvelik az élőket. Olyanok, mint Ehny...
- Az a ló? Miféle név egy lónak az, hogy Ehny?
- Árnynév, az Ehnetis becézése.
- Jelent is valamit?
- Most ezzel a kérdéssel egy kisebb tőrt szúrtál a halott szívembe.
Pontosan én sem tudtam, mi az Ehnetis. Kharin mesélt nekem nagy ritkán az életünket adó folyóról, de nem volt túl bőbeszédű.
- Örök életet jelent. - mondtam. - Az életcélom. Örökéltű a kedvesem, szóval nekem az az egyetlen esélyem. Az örök életet adó folyó.
- Ó. Sajnálom. És hol van?
- Messze. Mindkettő messze van.
Annabelle nem szólt semmit, hála az égnek! Ekkor Ehny felkapott a hátára, Saverio és Annabelle a bakra ültek, és elindultunk. A zombilovak kicsit kevésbé voltak ijesztőek, mint a zombivámpír, így kipróbáltam, be tudok-e jutni a tudatukba. Sikerült, és nem igazán tetszett az élmény. Tényleg egy engem szolgáló réteget sikerült létrehoznom, nincsenek is önálló gondolataik a "Ha a gazda elégedett, kapunk szénát" - on kívül. Na jó, ezek a lovak. Amikor ráuntam az elméjük hallgatására, előre-előrevágtattam, nagyon sok volt még az erdőből. Ha éjfélig nem jutok ki, nekem annyi. Talán Annabelle és Saverio megússza egy kevés lélekszipollyal, de nekem a fejemet veszik a vámpírok, ha megtalálnak.
Hacsak ki nem találok valamit.
A Hold egyre magasabbra kúszott az égbolton, kísérteties fénybe vonva a fákat, szinte emberinek tetszett néhány. Néha éreztem egy-egy árnyállat vagy zombinövény jelenlétét, várva, hogy lecsapjanak egy óvatlan vándorra. Ezt a mérsékelt, borzongást keltő környezetet szerettem. Ehny sörényébe fúrtam az arcom, és élveztem a csontig hatolóan hideg szellőt. Én nem fáztam tőle, csak kis borzongás futott végig a gerincemen, mint minden új varázslatomnál. A chi avagy energia áramlása teszi. Minden halott dologból energiát nyertem.
Húsz mérfölddel később pici fényt láttam az erdő szélén, így gyorsan visszavágtáztam Annabelle-hez és Saverióhoz.
- Falu ötven mérföldnyire innen, de találtam egy rövidebb utat, közel huszonöt mérföldet le tudunk vágni. - mondtam. - Csak kicsit veszélyes. Farkasok és más vadak élnek ott.
- Rendben. - mondta Saverio. - Egy farkassal el tudok bánni.
- Mindjárt éjfél. - mondta Annabelle aggódva. - Nem lesz baj?
- A legközelebbi vámpírfészek mérföldekre van innen. Ehny is érzi őket, szóval nem lesz váratlan, ha jönnek. Indulás!
A két zombiló, Ehnyvel és velem az élen megindult, előbb csak lépésben, majd ügettek, végül már a gebe zombik is valósággal vágtáztak.
Amíg egy farkas fel nem falta az egyiket. Mozdulni sem bírtam, amikor a farkas megmarta a zombilovat, a fejemben hallottam a sikolyát.
"Fáj, hagyd abba, kérlek!"
A másik zombiló a farkasra vetette magát, belerúgott, majd bele is harapott. A lovak nagyon durva harcos lények, állapítottam meg. A farkas még beleharapott a sebesült lóba, és éreztem, hogy a zombi éltetőlángja kihuny. Az ájulás kerülgetett, leszédültem Ehnyről, és alig vettem tudomást a külvilágról. Csak azt éreztem, hogy a zsebemben lévő zöld-fekete esszencia kicsúszik a földre.
Mire magamhoz tértem, zombivámpírom kötözte a tenyerem, és sűrűn maga mögé pillantgatott.
- Mester, jól vagy? - kérdezte aggódásszerűen. A hangja azonban még mindig szenvtelen volt, de éreztem a törődését.
- Mi történt? - kérdeztem.
- A farkasfajzat majdnem megtámadott, de csak egy bokor sértette fel a kezed, uram. De az a seb mély, és a tövis mérges volt.
Csak most vettem észre, hogy a vámpír szája sarkáról fekete lé csorog. Nem tett kárt benne a méreg, de azért megsajnáltam szerencsétlent. Az életét adta volna értem, azazhogy a létét.
- Köszönöm. - mondtam. - Legyen jutalmad ezért ez. - nyújtottam felé a csuklóm.
- Uram, nem fogadhatom el. Egy ilyen nagylelkű ajándékot egy csekélységért...
- Ugyan, kérlek! Fájdalmamra volna, ha visszautasítanád ezt az apróságot. Nagyon gyorsan regenerálódok.
- Valóban uram, magam is láthattam csodálatos, gyors felépülésed...
Annabelle-re pillantottam, aki igyekzett nem viszolyogni. Gonoszan elvigyorodtam, és a vámpírzombira pillantottam.
"Botrányt akarok, érted?" - üzentem neki. - "Azt akarom, hogy a halandó viszolyogjon."
A vámpír kísérteties mosolyra húzta a száját, és enyhén meghajtotta magát előttem.
"Óhajod parancs, mesterem!"
Zombim villámgyorsan a csuklómhoz kapott, bő tíz percig szívta a vérem, majd felegyenesedett, és az ingujjába törölte a száját. A maradék véremet magam nyaltam le a csuklómról. Továbbra sem a kedvencem. Annabelle elfordult, hogy gyomortartalmát kiüríthesse. Én elégedetten mosolyogtam. Szociálisan teljesen érzéketlen vagyok, hát, ez van.
Vámpírom leporolta a ruháját, majd megsimogatott egy szőrös valamit, ami a földön kuporgott. A lény felkapta a fejét, az a farkas volt, ami megtámadta az egyik lovat. Most farokcsóválva fogadta a vámpíromtól kapott törődést. Ő kérdőn nézett rám.
- Megtarthatod. - mondtam.
- Olyan, mintha a fiam lenne. - mondta a vámpír izgatottan. - Kötődik hozzám.
"Átváltoztatta." - gondoltam, és a fejemet ráztam. - "Újabb faj. Na remek. Kezdem unni. Vagy... Várjunk csak..."
Elgondolkodtam, mit kezdhetnék ezzel a szolgaszaporítási móddal. A farkas azonban láthatóan rendelkezett egyfajta saját tudattal, még ki kellett kísérleteznem ennek a fajnak a sajátosságait.
Közben újra elindultunk, immár egyetlen lóval, Ehnyvel, a farkassal és a vámpírommal. Síri kíséretem alig volt feltűnő az erdőben.
Éjféltájt már csak pár kilométer választott el minket a legközelebbi falutól, így visszahívtam a holtakat. Ekkor Saverio eltűnt, majd Annabelle sikolyát hallottam. Egyedül maradtam egy tisztásnál, és fura hangokat hallottam. Ezek forrása egy sötét köpenyes alak volt, olyan, mint azokban az álmaimban, amiben a fiolákat szereztem. De nem egy volt azon mágusok közül. Engem meglátva elmosolyodott.
- Tudod, ez rohadtul nem vicces. - mondtam. - A halandók olyan törékenyek. Mellesleg csak a fuvar miatt tartottam meg őket, szóval nem értem, minek fárasztod magad mosolygással.
- Pont úgy reagálsz, ahogy elvártam tőled, Árnykirály. - mondta a jelenés. Határozottan nő volt, erről meg is bizonyosodhattam, amikor hátratolta a csuklyáját, és egy korombeli boszorkány nézett vissza rám. - Ha kell a fuvarod, gyere érte!
A boszorkány eltűnt, én pedig elgondolkodtam, minek is akarom megmenteni Saveriót és Annabelle-t. Nem szólnak bele a sorsomba, hacsak nem az ő utódukban születek újjá. Azért a Risatti-di Grecho utód egy kicsit elriasztott, de hát akkor is ők a releváns jövőm.
Másrészt a boszorkány is különös volt, nem eviláginak tűnt. Bizonyára magiszoni, vagy tudja a fene...
Ez a tévesztés akár az életembe is kerülhetett volna. Követtem a boszorkány nyomait, időnként sötét kavicsokba botlottam, majd egyre tisztább és tisztább obszidiánba.
- Nem mondod komolyan! - sóhajtottam. - Balszerencsés napod van, drágaságom. Az obszidiángyilkossal van dolgod.
- Obszidiángyilkos. Hú, de félek. - súgta a boszorkány a fülembe, és csak kacagott.
Megpillantottam a megkötözött Annabelle-t és Saveriót, elégettem a köteleiket, és igyekeztem feltartani a boszorkányt.
- Engem embergyilkosnak nevez a népem. - mondta, kétszer körbejárt, majd megállt előttem, és elmosolyodott. - De démoni emberhez még nem volt szerencsém. Eddig.
Elővett egy tőrt és lesújtani készült, mire én is elővettem Necrót, és kivédtem a támadást. Igyekeztem nem megszúrni, nehogy egy visszaverő átokkal magamnak ártsak, ő meg a közelembe sem jutott, így húztuk az időt egy ideig. Aztán a boszorkány eldobta a tőrt, és egy álomátkot bocsátott rám.
- Tudom, mit keresel. Segítek megtalálni. - mondta, és azonnal álomba zuhantam.
Egy sötét erdőben voltam, épp esteledett, kellemes szellő fújfogált, de én csak rohantam egyre mélyebbre az erdőben, időnként lángokat lőttem hátra, de rohamosan fogyott az erőm. Valami vagy valaki nagyon kitartóan üldözött, és nem tehettem semmit ellene.
Aztán végre leráztam, úgy hittem. Ekkor kimerülten rogytam a földre, majd egy sikoly hallatszott. A kezemen valami vörös folyadék. Friss vér. Hátrafordultam, Nirrakk mosolygott rám.
- Még egyszer látni akartalak. - mondta, majd a teste eltűnt, épphogy a lelke nem tűnt még el.
Az ég is lassan vérvörössé vált, ahogy közeledett a naplemente. És a kisöcsém alkonya is így jött el.
Sikoltva keltem föl, álmomban szétkarmoltam az alkarom. A rúnám égetett, és a sírás fojtogatott. De egyet tudtam: a fuvarozóim leléptek nélkülem. Na remek. Ennyit az emberi bajtársiasságról.
Elindultam gyalog kifelé az erdőből, és mire egy kisebb városba értem, már hajnalodott. Az ég rózsaszínes volt, undorodva figyeltem inkább az utat, ami tele volt szeméttel. A rózsaszín és a bíbor a két legutálatosabb szín, szóval inkább a higiénia hiányának nyomait tanulmányoztam.
Ahogy ezt megállapítottam, a legközelebbi boltban bíbor színű köpenyt vettem, mivel nagyon úgy tűnt, ez a szín populáris eme kis községben. Megpróbáltam nem kívülállónak tűnni, de a tizedik szembe jövő vörös, bíbor, rózsaszín és narancs szempárnál már gyanús volt, hogy idő kérdése, és baj lesz.
"Ne varázsolj, ne varázsolj, ne varázsolj..." - emlékeztettem magam. Mivel igen, varázsláskor élénkzöld fény csillan amúgy méregzöld szememben, szóval nem lenne szerencsés húzás. Másrészt ezek mágiátlanok is lehetnek. Bár, kezdek kételkedni ebben.
Aztán a város másik határánál leszólított valaki. Gyorsan az arcomba húztam a csuklyám, és mosolyogva köszöntöttem a férfit.
- Jó napot, drága uram! - mondtam.
- Neked is fiam, az Úr áldásával. - mondta a férfi. - Mondja kérem, van esetleg egy kis aprója?
"Koldus." - gondoltam. - "Pont ma kell kifognom egyet."
- Hát persze! - mondtam. "Aztán tűnj a fenébe és hagyj békén!" - gondoltam, és az erszényemet keresgéltem. Ezen művelet közben a csuklyám hátracsúszott, épphogy vissza tudtam húzni, amíg átadtam a kevéske kis pénzem, ami volt. Csak hagyjanak végre békén!
A férfi elvette a pénzt, és bő öt percig fürkészte az arcom. Arra gondoltam, rá fog jönni, mi vagyok. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni.
- Köszönöm, fiatalember. - mondta a férfi végül, majd kicsit elgondolkodott, majd ismét megszólalt. - Magának milyen szép szeme van! Mit meg nem adnék egy zöld szemű gyermekért! Legyen szép napja!
"Na jó, ez bolond." - gondoltam. - Hát... Köszönöm. - motyogtam halkan. - Remélem, tudtam segíteni.
Azzal mentem is tovább, és amint egy kihaltabb területre értem, magamhoz hívtam Claudius vezéremet. Élő alakot öltött, és velem utazott. Két emberbe nehezebb belekötni, mint egybe.