Az Árnykirály naplója

Szörnyeteg vagy csak élőholt?

Egy hétig valóban csak véren és árnyételeken éltem, vezéreim kezdtek aggódni, mert még mindig nem tudtam mást enni, egy hónap után sem. Sejtettem, hogy valami átok van a dolog mögött.
- Na jó, ötleteket várok tőletek. - mondtam, ahogy már huszadjára tárgyaltunk. - Mi a fészkes fenét kezdjek magammal?!
- Nem biztos, hogy ez nem jó... - mondta Abyss. - Lehet, hogy ez csak egy új kezdet.
- Egy új kezdet? - visszhangoztam sziszegésszerű hangon. - Azt mondod, ez egy új kezdet?!
Lassan átváltoztam valami sárkány-ember hibriddé, bőröm szaggatott, zöld pikkelyessé vált, az arcom kivételével, ami szürkés koponyaarc volt, tele démonfoltokkal. Kinyújtóztam kicsit, majd körbepillantottam. Az elmémnek még szoknia kellett az új látásmódot, aurákat láttam, testhőt, és minden mást élesebben. Éreztem, hogy Abyss picit megremeg, Ionas zavartan ráncolta a homlokát, leginkább kíváncsian.
- Szóval, ez csak... egy új kezdet. - sziszegtem halkan, idegesen dobolva az asztalon karmos ujjaimmal. - Csakhogy éppen átváltoztam valamivé, aminek az erejét nem tudom irányítani!
Levertem az asztalról néhány fiolát, köztük egy vérrel telit. A kezem remegett, elrejtettem a köpenyem alá, és fel-alá járkáltam. Megoldást kellett találnom, méghozzá sürgősen...
- Uram, és ha nem ellenállnál tovább? - kérdezte Ionas.
Gyilkos pillantást vetettem rá, majd megenyhültek a vonásaim, és nagyot sóhajtottam.
- Szóval, engedjek az átoknak?
- Uram, ne haragudj, hogy ezt mondom, de... Megvizsgáltalak, és úgy fest, ez a... Teremtmény az elfojtott halott feled egyik kivetítése. - kezdte Lucian. - Bevallom, lenyűgözött, amit láttam, és... Igazat adok Ionasnak. Nem kéne elfojtani.
Elgondolkodtam egy pillanatra, lassan végighúztam a karmom az asztal peremén, ami lángba borult, majd még hamu sem maradt belőle. Elmosolyodtam, és vidáman átkaroltam Ionas vállát.
- Jól van. Megpróbálom megszeretni az élőholtat. Végül is, ez is csak egy újfajta út, amit türelmesen végig kell járnom.
Claudius némán bólintott, azonnal megéreztem, hogy valami emészti.
- Claudius, mi a gond? - kérdeztem.
- Én? Semmi, uram. - motyogta zavartan Claudius, és hisztérikusan felnevetett. - Nem is fontos, csak apróság...
- Pedig nagyon megijesztesz. Komolyan. Ha valami így kiborít téged, az komoly.
Claudius a fejét rázta, mire az arca szőrös farkasarc lett. Lassan átváltozott aranybarna szőrű farkasemberré, és karba fonta két mellső mancsát.
- Tudod uram, régen azért nyertem megannyi csatát, mert ebben az alakban semmi nem ölhet meg. - mondta Claudius. - Az ezüst sem.
- Lenyűgöző! - mondta Abyss. - Én erről miért nem tudtam?
- Pont amiatt, amiért téged Afrikába száműztek.
Abyss kicsit elgondolkodott, és nagyot nyelt. Szóval nem egészen ártatlan férfiú.
- Az egy szerencsétlen baleset volt! - kezdte Abyss. - Én nem gondoltam, hogy baja eshet bárkinek...
- Aha, csak tűzesőt zúdítottál Pompeire. - mondta Lucian.
- Az te voltál? - kérdeztem meglepetten.
- Nem egészen. Tűzdémont akartam idézni, hogy amíg lemegyek a Pokolba, ne ragadjak lent, mivel lelket lélekért, de a démon elszabadult, és...
- Leromboltad Pompeit. - mondta Ionas vigyorogva.
- Te meg levadásztad Gábrielt! - fakadt ki Abyss.
- Hé, nem tudtam, hogy ő az, szóval hagyj békén, jó?!
- Azt mondtad Lucifernek, hogy Jézushoz vezeted, hogy megkísérthesse, egy örök életre elég tevetejért cserébe!
- Jó, elismerem, az hülyeség volt... De amikor Lucian másodjára megölte Baldrt?
- POFA BE, VAGY LEMETSZEM A FEJED!!! - kiabálta Lucian.
- Elég legyen! - förmedtem rájuk, mire abbahagyták a marakodást. - Nem érdekel, ki milyen gonosztettet hajtott végre! Hát nem a sötétségbe követtek talán? Szerintetek véletlenül találtam rátok?! Nem, ez a négy elszánt sötétmágus kellett nekem a seregeim élére. Pompei, Jézus, Baldr, a szörnység... plusz pontok a gonoszsági listámon! Szóval, azt akarom, hogy hagyjátok abba a marakodást végre!
- Igen, urunk. - mondta Abyss lesütött szemmel.
- Úgy lesz. - mondták a többiek is.
- Helyes. Na jó, felteszem a kérdést újból...
- Nem! - visította Abyss, kupán vágott egy még ép üveggel, mire összeestem a padlón.
Mire fölkeltem, Abyss már rántottát sütögetett Ionassal, míg Claudius az ajtónál őrködött, Lucian pedig a jeges borogatást cserélgette a fejemen. Amint a homlokomhoz ért jéghideg kezével, felszisszentem.
- Felébredt. - mondta Lucian, mire Abyss ijedtében fejbe vágta Ionast egy serpenyővel. - Aú. Ez nekem fájt.
- Abyss, tűnj a közelemből, de sürgősen! - mordult rá Ionas.
- Én... Nem akartam! - sipította Abyss. - Nagyon fáj? Van rá egy kenőcsöm... 
- Nem kell. - forgatta a szemét Ionas. - Druidák, a hócipőm és az Etna tele velük... Uram, hogy érzed magad?
- Röviden? Mint akit az imént vágtak kupán. - mondtam.
- Nem akartam, tényleg, sajnálom, csak nem bírom a stresszt... - szabadkozott Abyss.
- Vettük észre. - morogta Claudius, felszántott alkarjára pillantva.
- Aby, közveszélyes vagy. - mondta Lucian nevetve.
- És ez jó?
- Hát, nekem tetszik.
- Csak mert nem támadott meg, az istenit! - mondta Ionas, az orrát tapogatva, mire Lucian megköszörülte a torkát. - Ugye nem tört el... Persze, urunk állapota most fontosabb...
- Megvagyok, csak ennék végre valami normálisat... Rántottát érzek?
- Igen. - mosolyodott el Abyss, és balesetmentesen kihozta a rántottámat. - Még lehet forró...
Amilyen az én formám, sikerült megégetnem a nyelvem, de csak visszamosolyogtam Abyssra.
- Kösz, hogy szólsz. - mondtam, egy kis jeget fújtam az ételre, ami így épp langyos lett.
Talán a tojás majd segít. Mint később rájöttem, annyira nem volt jó ötlet Nacral szolgáival tojást hozatni, mert mindenre rákerül a rontás. És szegény tojás csak épphohmgy nem vitt így sírba.
Amíg ettem, próbáltam váltogatni a halandó és a halott alakomat, majd az étkezés befejeztével írtam Nacralnak. Egy ideje keresett.
"Na, mi lett veled, barátom? Ha nem lennék a Holtak Ura, azt hihettem volna, hogy meghaltál."
"Csak egy kis betegség, tudod... A halandók igen könnyen és hamar megbetegszenek, bizonyára csak elkaptam valamit."
"Értem. Szóval semmi köze ahhoz, hogy halomra jönnek az általad megölt lények le a Zexabarán a kertembe? Már torkig vagyok."
"Neeem..."
- Szerintem azt húzd le, mielőtt Nacral gyanakodni kezd! - mondta Lucian.
- Hogy Hél vigyen el, de megijesztettél! - mondtam, de lehúztam a sort. - Mit keresel itt?
- Unatkoztam. Sofia drága elment gyakorolni, a többiek etyepetyén, szóval egyedül maradtam.
- Jól van, akkor... Ülj csak le! Mikor mentek el a többiek?
- Abyss amint tehette, Ionas egy kicsivel utána, Claudius pedig nemrég.
- Értem.
- Ügyesen bánsz a szörnnyel. Akartam is kérdezni, mit akarsz kezdeni az új hatalommal? Csak mert gondolkodtam az újabb hadjáratokon, megnézhetnénk az érceket. Ha a szép szóra nem hallgatnak, kipróbálhatnád a halotti erőd.
- Ezen én is gondolkodtam, de előbb muszáj megkeresnem a nagybátyám. Minél több támogató, annál jobb.
- Ahogy gondolod, uram. Viszont van egy aprócska bökkenő. Még ha a szirének és az energoszok melléd állnak, az érceket elintézzük, mit kezdünk a tündérekkel? Amíg nem kapnak királyi szirénvért...
- Dolgozom rajta. Azon gondolkodtam, egy ügyes kis vérszerződést kötnék... Titánia hercegnő híresen büszke, és még csak tizenhárom. De hamarosan utódja lesz, ahogy tervezi, lány. Tehát egy fiúgyermekemet fogom hozzáadni Titánia lányához, addig is megpróbálok a közelébe férkőzni.
- Az egyetlen fiad egy sárkány.
- Nem sokáig. Szükségem van egy emberalkatú gyermekre, és Éjfél is arra áhítozik. Szóval...
- Egyszerre akarsz kristályt és szirént házasítani egy tündérrel, zseniális! Én viszont azon gondolkodtam, Aurum bizonyára nem idióta. Nemsokára fiúgyermeke születik, és talán a kristály-érc konfliktusnak véget vethet egy ravasz házassági szerződés, szóval ha lenne egy lányod, nem lenne gondod az ércekkel.
- Zseni vagy! Ha ikreim születnének, ó, adná úgy az összes égi, az energoszok zokszó nélkül követnének, mint az öt nép nagykirályát. Az istenek áldjanak, Lucian!
Örömömben homlokon csókoltam vezérem, akit először láttam teljesen összezavartnak, így inkább visszafordultam a dolgozóasztalomhoz.
"Na, itt vagyok."
"Remek hír. Szóval, miért kezdtél el öldökölni nagy hirtelen?"
"Stressz."
"Szóval ideges voltál, és csak úgy gyilkolásba fogtál? Ez tetszik."
"Nem egészen, volt egy kisebb lázongás."
"Mivel is foglalkozol?"
"Kristályok királya vagyok."
"Csak? Hányé?"
"Több százezreké."
"Az ősödet máris űberelted. Na de mennem kell, a meggyilkoltak nem másznak maguktól a helyükre... :/"
"Kár, mi?"
"Szeretek rendezgetni, csak monoton."
Vártam, jön-e üzenet, majd amikor megbizonyosodtam róla, hogy Nacral elment, Lucianhoz fordultam.
- Most pedig mehetsz dolgodra. - mondtam. - Sofia épp végzett, már vár téged. Én kísérletezgetek még idelent kicsit.
- Ahogy kívánod, uram. - mondta Lucian, és eltűnt.
Vártam egy kicsit, míg teljesen egyedül maradtam, aztán egy ideig lángokat gyújtogattam a kezemben. Mivel is kéne kezdeni, elemekkel, lángokkal, sötétséggel, vagy esetleg halottidézéssel?
Végül az alakváltás mellett döntöttem, először csak kis színpöttyökkel próbálkoztam, majd haj és szemszínnel, bőrrel, aztán amire csak gondoltam, át tudtam változni külsőleg. A képességátvételhez egy külön új rúnát kellett használnom, de sikerült.
Ekkor egy halk sikolyt hallottam a fejemben, és egy megérzésem azt súgta, van valami, amit még nem láttam a pincében. A börtön felé osontam, kihalt volt az egész, mégis elfogott egy kis szorongás, hogy talán nem egyedül én járok errefelé.
Benyitottam az első cellába, sehol senki, mindenféle papírok a padlón. A falakról penész málladozott lefelé, a kristálypolcok félig letöredeztek. Minden arra utalt, hogy itt csata dúlt, az árnyak a levegőben, kristálykupacok, égésnyomok, karcolások, karmolások, a penész haldoklása a falon. Letéptem és elégettem őket, hogy ne idegesítsenek tovább, és nekiláttam egybegyűjteni a lapokat. A tíz népről szóló mesék voltak, ezeket elrejtettem a köpenyem belső zsebébe, majd a törmeléket egy kis dobozba gyűjtöttem, és eltettem. Miután rendet raktam, mentem csak át a következő cellába. Itt több törmelék és kevesebb jegyzet volt. A törmelék mágiától lüktetett, egy nagyobb kupac alatt egy leltárkönyv volt. Lesöpörtem a törmeléket, és ahogy a könyvet lapozgattam, az porrá hullott a kezemben. Mindenesetre eltettem a por állagú törmelék mellé, mire az egész szikrázni kezdett, majd szétrobbant. Így készül a manakút Shuan módra. Csak gratulálni tudok magamnak. Elégettem a köpenyem 67%-át.
Mielőtt bárki észrevenné, álcázó varázst olvastam a kútra, újraalkottam a köpenyem, majd a következő cellába mentem. Ez egy dolgozószoba lehetett valamikor, tele volt térképekkel, rajzokkal a falon, és íróasztalok sorakoztak végig körbe. Egy emlékidéző varázs segítségével megállapíthattam, hogy ez egy magántanár terme volt.
Tovább menve találtam menzát, szobákat, tanulóhelyiségeket, majd egy sötét folyosón mentem lefelé, egyre mélyebb sötétségbe.
Amikor már szörnyalakban is alig láttam, lángot gyújtottam, és a folyosó falára kapart rúnákat, rajzokat és írásokat figyeltem. Egyre gonoszabb üzenetek, segélykérés, könyörgés, és egyre mélyebb halálszag. Akaratlanul is elmosolyodtam, és felpezsdült a vérem. Szinte futottam egy kisebb térig.
Körben a falakon kiégett fáklyák voltak, alattuk festmények, köztük alagutak, amiket függönyök zártak el a kör alakú tértől. A falfestmények a régi uralkodókat és tisztviselőket ábrázolta, rendszerint kezükben könyvvel. A magasmennyezetről egy csillár lógott le. Ahogy a gyertyákat meggyújtottam, az egész teremben világosság lett, így eloltottam a lángomat. Ámulva pillantottam körbe, öt folyosóról azonnal megállapítottam, hogy az Alapító Öt szállása, vagy ilyesmi lehet. Először Gyémánt Diána gyémántfolyosóját néztem meg: a legelső terem egy sírkamra volt. Azonban teljesen üres, és a következő teremig végig pici gyémántok vezettek.
Ez Diána hálóterme volt, szépen berendezve, csak egy megtépázott napló árulkodott arról, hogy itt nincs minden rendben. Ezt eltettem, és továbbmentem a dolgozószobába. Diána ott ült, és talán rám is mosolygott.
"Légy üdvözölve, Jövendölt!" - hallottam a hangját a fejemben.
- Te halott vagy. - mondtam. - Ugye?
"Ez eléggé relatív..."
- A tudatod megmaradt a testedben. A lelked a naplóban. Fel tudnálak támasztani?
"Természetesen nem. Senki nem képes újra összerakni. Az a másik emberkirály mindent tönkretett. A halandók sosem tudják, milyen erőkkel játszanak."
- Öröm volt veled beszélni. - mondtam, és sarkon fordultam. Diána teste ekkor hatalmas csörömpöléssel széttört, mire összerezzentem. A halott fülem túl érzékeny volt az ilyen zajokra.
Gyorsan eltűntem a helyszínről, és egy hatodik, még lejjebb menő folyosó felől sikolyt hallottam.
- Mi a fene? - kérdeztem, és lecsúsztam a folyosón, közben emberi alakot öltöttem. Meglepetésemre világos volt, túlságosan is, még az emberi szememet is bántotta. Embereket pillantottam meg, köztük sokan félig kristállyá változtak, de voltak köztük teljes kristályok is. Szóval ide lettek a kísérletek.
- Oda nézzetek, ember! - mondta egyikük, mire csak a szemem forgattam. Te jó ég, ez rosszabbul veszi ki magát, mint gondoltam.
- Ide, ide! - mondták, olaszul. Annyira szokatlan volt számomra. Mit volt mit tenni, tettettem az ártatlant, és odaosontam hozzájuk.
- Hát ti itt? - kérdeztem meglepettséget színlelve. - Azt hittem, itt már nincs senki.
- Kérlek, szabadíts ki! - mondta egy francia lényegre törően.
- Bár tehetném, mon ami... - mondtam, és ahogy előléptem a fénybe, levettem a talárom, láncokat vettem magamra, és megcsörgettem őket. - De a kezem meg van... Tudjátok, kötve.
Sokan sajnálkozni kezdtek, egy félkristály letörte rólam a láncot, majd ijedten húzta vissza a kezét. Láttam, hogy ismeri a legendát, és tudja, hogy kristálykirály vagyok. De reméltem, hogy nem bukom le.
A férfi megrázta a fejét, alig láthatóan. Szóval nem bukom le egy ideig.
- Mióta vagytok itt? - kérdeztem.
- Mi már itt születtünk, immár a legidősebbek száz évesek is. A felmenőink rég halottak.
- Ó, sajnálom! - mondtam, és azonnal megéreztem a halálszagot a levegőben. Alig bírtam ki, hogy ne mosolyogjak. Ha itt vannak holtak, abból energiát nyerhetek a későbbiekben. - Őszintén, együtt érzek veletek. Engem annak idején a családomtól szakítottak el, egészen kicsiként.
- Jaj, szegény! - jajongtak az asszonyok.
A férfiak közt azonban voltak, akik furcsán méregettek. Aztán megakadt a tekintetük a ruházatomon. Sejthettem volna.
- A kristályok téged nem kínoztak meg? - kérdezte egyikük, ép, sőt, makulátlan ruhámra mutatva.
- De, az első években, csakhogy hamar engedelmessé váltam. Tudom, mikor nem éber az őrség, kivezetlek innen titeket.
A csőcselék ennek nagyon megörült. Felvezettem őket a körterembe, majd onnan felfelé a pince felé. Sokakban rossz emlékeket idézett föl egy-egy terem, egyikük kifejezetten rosszul viselte a termek közelségét.
- Nem akarom! - visította, és eluralkodott rajta a téboly. Ezt kihasználva felküldtem a felszín felé, hátha észreveszi valaki.
Vagy a többiek utána mennek.
A nők és a gyengébbek el is mentek, és az első kétségbeesett kiáltás hallatán megengedtem magamnak egy elégedett félmosolyt.
- Jaj, ne! - mondtam. - Remélem, nem futnak bele kristályokba! Miket is tennének velük...!
- Valami nem tetszik nekem benned, fiú. - szólalt meg az egyik valahai harcos. Nagyot nyeltem.
- I... Igen?
- Egy ilyen erős fiatal miért nem segít a nőknek?
- Jaj, az! Nem tudok mit csinálni tébolyultakkal... Pedig segítenék.
A férfi ekkor elindult, de megragadtam a csuklóját.
- Ne csinálj ostobaságot, csak megöleted magad! - mondtam.
- Eressz, tökmag! - rázott le a férfi, és így a kristályosodó vállához ért az ujjam. A férfi felszisszent, és kiabálva elrohant.
Mínusz egy.
Csakhogy a kristályoknak gyanús lettem. Az egyik megragadta a vállam, és a falhoz lökött.
- Mit is mondtál, ki vagy? - kérdezte.
- Eressz el! - kiáltottam kétségbeesettnek tűnő hangon. De már ezzel nem vertem át senkit.
- Választ akarok.
Megmakacsoltam magam, mire egy kés szegeződött a nyakamnak és egy metsző pillantást kaptam.
- Ki vagy te, fiú?
- Fiú? Kikérem magamnak, tizennyolc vagyok!
- Ne beszélj mellé, vagy nem kíméllek meg!
Picit elgondolkodtam, egyre több gyilkos pillantás. Félretoltam picit a pengét, és elkiáltottam magam.
- ŐRSÉG!!! Idelent!
A fogvatartóm félredobta a kést, és fojtogatni kezdett, hogy ne tudjak kiabálni. Próbálkozásnak megtette, de csak kiabáltam. A többiek egyre idegesebbek lettek. Amikor a férfi majdnem elszorította a légcsövem, lehunytam a szemem.
A következő pillanatban a fickó holtan zuhant össze a padlón. Ó igen, és azonnal félelem szaga csapta meg az orromat. Ezt már szeretem.
- Egy kém! - kiáltották, és nekem ugrottak. Mindet félrelöktem egy-egy átokkal, majd visszatűz érkezett rám. Gyorsan elhajoltam, arrébb húztam az első hullát, és felvágtam a csuklója ütőerét, egy kis serlegbe töltve. Lassan kortyoltam a friss vért, a társai elborzadására. A saját vérem felpezsdült. Kell még a fattyak véréből.
- Miféle szörny ez?! - kérdezték.
- Nekromata. - mondtam, letettem a kelyhet, és az ingujjamba töröltem a szám. - Ezt a finomságot... Kár lett volna kihagyni. Na, ki mer rám támadni először? Illetve, a desszert után?
Mind egyszerre estek nekem, levettem az álcám, és a kristálykoronát a fejemre tettem, mielőtt rám támadtak volna. Előszedtem az árnypengém, és mindenkit elintéztem. A vérszag a levegőben mámorító volt, egy jó nagy kehellyel szedtem is magamnak, ekkor ért le az őrség.
- Hívott, urunk? - kérdezték.
- Igen, de azt hiszem, nem sok dolgotok maradt... - mondtam elgondolkodva, karmos ujjaimmal a pohár szélén kopogtatva. - Mégis lenne! Azt ott takarítsátok föl! Megtisztítva kérem őket a tányéromon úgy... Fél óra múlvára. Ne késsetek még egyszer, vagy úgy jártok, mint ezek a szerencsétlen halandók!
Az őrök megszeppentek, én kacagva vonultam föl a szobámba a kehely véremmel. Félelem, halál és vér. Egyszer bele fogok bolondulni ezek hiányába. Talán legbelül tényleg szörnyeteg vagyok.