Az Árnykirály naplója

Szürkeség

A fürdőszobába mentem, majd hideg vízben fürödve próbáltam lecsillapodni. Épp csak az nem sikerült. Ahogy az Éjféllel együtt töltött időre gondoltam, egyszerre harag öntött el. Nincs már többé. Életem párja halott.
Mire feleszméltem, az egész medencét jég fedte, de az se tudott érdekelni, ha megfagyok. Ettől rosszabb már úgysem lehet.
Csak az vitt tovább, hogy élnek a gyermekeim és igazgatnom kell a királyságom.
Már három napja bezárkóztam a szobámba, majd egy szerény kopogtatást hallottam. Így még senki nem kopogott korábban.
Ajtót nyitottam, Necro állt ott, és Khatrina kosárkáját cipelte. Letette Khatrinát, a szája sarka lefelé görbült, majd elsírta magát.
- Gyere ide! - mondtam, felvettem Necrót, és ringattam kicsit, hogy megnyugodjon. - Jó helyre ment. Anya jó helyen van.
- Biztos? - kérdezte Necro.
- Biztos.
- Meglátogathatjuk?
- Az egy hónapos szabály. - mondtam, nagyot sóhajtva. - Egy hónappal... Utána látogathatjuk.
- Jó. De ez miért van így?
- Nacral döntött így anno. Az öreg néha teljesen random.
- Aha. - Necro elhúzta a száját, mire elmosolyodtam, és megpusziltam.
- Igen, ő egy furcsa jelenés. Hajj, tudod, mit jelent, hogy már csak hárman maradtunk?
- Mit? - ijedt meg Necro.
- Meg kell tanulnunk pelust cserélni.
- Óh, hát persze, én is épp erre gondoltam... - nevetett Necro zavartan. - Beszervezhetjük Lilith-t is, úgyis bébiszitter akar lenni, ha felnő.
- Akkor, máris nekiláthat a gyakorlásnak. - mondtam.
Végszóra Khatrina felébredt, és sírni kezdett, én pedig elmentem beszédet tartani. Tudnám, minek kínzom magam ilyenekkel pont most...
Először összehívtam a tanácsot, és tisztáztam, mi történt. A mondandóm végén Citrin elsírta magát, majd sietve elrejtette a könnyeit.
- Sajnálom. - szabadkozott. - Éjfél nagyszerű barát volt.
- És királynőnek sem volt rossz. - jegyeztem meg halkan.
- Az a helyzet, hogy tudtuk, hogy nem sok ideje van. - mondta Gránát.
- Te meg miről beszélsz? - kérdezte Straen. - Tökéletes volt az egészsége!
- Nem egészen. - mondtam. - Éjfél sokat gyengélkedett az utóbbi két évben. Elkerülhetetlen volt.
- Volt egy lappangó betegsége, ami folyamatosan gyengítette. - mondta Gránát. Jobb, hogy többet nem mondott. - Jó királynő volt, mint egy gyémánz.
- Pontosan. - mondtam.
Egy ideig néma csendben ültünk, majd egy kis rövid beszédet tanulmányoztam az asztalon.
- "Dalokat írhatnánk népe jólétének egész rendkívüli, legendás gondoskodásáról." - olvastam fel az egyik sort. - Ez komoly? Ez a sor bicskanyitó, instant lázadáshoz vezet. Másrészt...
Elgondolkodva játszottam kicsit a tollal, végül lehúztam a sort.
- Nincs szükségem lázadás kiprovokálására.
Gránát és Straen összenéztek, majd vissza rám. Straen mély levegőt vett, majd belekezdett a mondandójába.
- A helyzet az, felség, hogy ugyan sokan örülnek a jólétnek és biztonságnak, amit hoztál, de sokan hiszik úgy, hogy... Csakis haszonélvezője vagy a dolognak, és a háttérben mások dolgoznak. Félreértés ne essék, nem gondolnak radikálisan rosszat...
A szemöldököm egyre magasabbra szaladt a hallottaktól, majd a homlokom ráncoltam. Tudtam már az elején, hogy lesz, aki csak az emberi énem látja.
- Azt visszahallottam már, hogy úgy hiszik, csak egy báb vagyok a trónon. - mondtam. - Ám legyen. Gondoljanak, amit akarnak, bánom is én!
- Talán Chrystal visszaverésének híre jobb belátásra bírja őket. - mondta Gránát.
- Jobb belátásra egy erőskezű uralkodás fogja bírni őket. Tudok néhányakról, makacsok.
Straen nagyot nyelt, Citrin is aggódva nézett rám.
- Ez mit jelent egészen pontosan?
- Egészen pontosan azt, hogy a halotti beszédből nagy eséllyel népírtás lesz.
Síri csend telepedett a szobára, majd fegyveres nemesek rontottak be.
- Le a hamis királlyal! - mondta egyikük, mire a szemem forgattam.
- Ha szabad megtudnom, mit kerestek itt a tanácsülésen? - kérdeztem ártatlanul pislogva. Citrin már tudta, hogy készülök valamire. Claudius elmondta neki, miféle vagyok valójában.
- Ez egy felszabadító hadjárat! - mondta valaki, és egy kést szegezett a nyakamnak, mire elnevettem magam.
- Éjfélem után engednél? De drága vagy, mon ami!
- Ez bolond. - morogta a lázongás vezére. - Egy elmebeteg ember.
- Elmebeteg ember? - visszhangoztam, lassan felálltam, és megkerültem az asztalt. A vezér nem látta, de azonnal előbújtak a karmaim, amikkel végigkaristoltam az asztalt, és pánikot keltettem a leggyávábbakban. - Szóval, ezt gondoljátok rólam? Egy gyenge, bolond ember vagyok, a hatalom haszonélvezője?
- Igen, ez vagy. - mondta a vezér, és farkasszemet nézett velem.
Én csak csettintettem, mire eleven sötétség kúszott ki a ruhám ujjából, és megragadta a szobában lévő lázadókat. Az egyikük megpróbálta átvágni az árnyat, de a csáp szorosan rátekeredett, és kiszorította belőle a szuszt. A lázadó sikoltott, majd a csáp elengedte, és a férfi összezuhant mellettünk. A vezér ijedten kapta el a tekintetét rólam a férfira, én viszont azonnal a test fölé hajoltam, megvágtam a csuklóját, és egy kis vért szívtam belőle. Straen majdnem infarktust kapott a látottaktól, a vezér úgyszintén, de azonnal pókerarcot vágott.
- Barbár... - forgatta a szemét, mire egy tőrt repítettem felé, ami csak a ruháját találta el, és a szemközti falhoz szögezte. Felálltam, majd lassan a vezérhez sétáltam.
- Próbálj meg tovább sértegetni, és egy olyan élményt okozok, amit biztos megemlegetsz egész... Hátralevő életedben. - mondtam, majd kicsit a fejébe néztem, és elmosolyodtam. - A lányaidnak biztos hiányoznál, ha másnak nem is. Hány évesek, öt és hét?
- Fogd be, különben...
- Különben? - kérdeztem, és kitörtem a csuklóját, és ő felkiáltott. - Milyen ironikus! Nem hallom tőled a csontjaid roppanását. A sikolyod is megteszi.
- Miféle démon vagy te?!
- Démon? Közönséges ember. Némi szirén vérrel és varázshatalommal. - a vezér a fejét rázta, majd pimaszul vigyorgott rám, és elém köpött. - Nem hiszel nekem? Tarthatok egy kis bemutatót.
Megragadtam a vezér még ép csuklóját, belemélyesztettem a körmeim, majd lassan megfagyasztottam, ő pedig kétségbeesetten sikoltott.
- Nem értem, mit mondasz... - mondtam.
- Te... Nem vagy király... - mondta a lázadóvezér. - Te szörnyeteg.
- Csak megmutatom, mire képes a tehetetlen emberi báb. - mondtam, szélesen mosolyogva. - Még mindig gyengének tartasz?
A vezér nagyot nyelt, Citrin pedig óvatosan odajött hozzám, és megkérdezte, hogy ez tényleg szükséges-e, mire a szemem forgattam.
- Példát kell statuálni. - mondtam. - Hányan vagytok még?
- Tessék? - kérdezte a lázadóvezér.
- Akik leváltanának. Hányan vannak az árulók?
- Sokan.
- Itt, körülöttünk?
- Az egész tanácsot leváltanák. Százötvenen vannak. Nem... Nem bírsz el velük...
- Akarsz látni egy kellemes kis vérfürdőt? - kérdeztem, de meg sem vártam a válaszát, megkötöztem, majd előbb őt löktem ki az ajtón, majd kibocsátottam egy újabb adag eleven sötétséget, és csak azután léptem ki az ajtón, miután az egész lázadósereg haldoklott vagy halott volt már.
- Mi a...? - kérdezte a vezér, mire megvető pillantást vetettem rá.
- Nekromancia és feketemágia. Olyasmi hatalom, amit nem érthetsz. Ők... Átérzik az öt százalékát. Ha úgy tetszik, még csak játszom.
Előszedtem a kedvenc tőrömet, majd a vezérbe szúrtam, aki azonnal holtan esett össze a padlón. Kihúztam belőle a tőröm, mire megérkezett a maradék lázadó is, pár kevésbé eltökélt személy.
- Ha most leteszitek a fegyvert, kíméletes leszek. - mondtam, és játszottam kicsit a tőrrel. - Na? Egész fair ajánlat.
Néhányan azonnal letették a fegyvert, valaki azonban megkísérelt megölni.
- Hányszor kell még megismételjem? - kérdeztem, és egy intésemre a támadó holtan esett össze, és egy ideig a teste körül bolyongott az árnya. - Hogy egy nekromatát csak egy másik nekromata ölhet meg?! Kezdetek idegesíteni, ti laikus élőlények.
A többiek megszeppentek, aztán mégis megpróbáltak legalább megsebezni.
- Öngyilkos küldetés. - csóváltam a fejem, majd átléptem az egyik hullán. - Ezt valaki takarítsa föl, legyen szíves!
Már jött is egy szolgáló, így én nyugodt szívvel mehettem megtartani a tervezett beszédem. Illetve, előbb ruhát kellett cserélnem, mivel az előzőt teljesen eláztatta a lázadók vére.
- Apa, te miért vagy vérszagú? - kapta föl a fejét Necro, ahogy beléptem a szobába.
- Levertem egy lázadást. - mondtam, nagyot sóhajtva. - A népnek zsarnok kell.
- Azért azt nem hiszem. Apa, te nagyon jól végzed a munkád, béke van, és biztonság, és a nép sem nyomorog, szóval...
- Azt hiszik, gyenge vagyok. Nem szeretem, ha lenéznek.
- Én felnézek rád. - mondta Necro, és finoman az oldalamhoz dörgölőzött.
- Azt hittem, a bújós kismacska-korszakodon túl vagyunk. - mondtam, és elgondolkodva simogattam meg a kedvenc helyein. - Alig voltál nagyobb, mint egy kölyökmacska. Most meg... Nagyfiú leszel. Óriásira fogsz nőni, és én leszek a kisebb.
- De amíg ilyen kicsi vagyok, még bújhatok az öledbe, ugye?
- Ez csak természetes. Gyere, nézzük meg a húgodat!
- Az normális, hogy még nem beszél?
- Persze... Gondolom én. Nem ugyanúgy fejlődik egy sárkány és egy drakón.
Necro bólintott, gyorsan átöltöztem, majd benéztem az édesen szundító Khatrinához. Megsimogattam az arcát, majd lassan kinyitotta gyönyörű, ibolyaszín szemeit.
- Szia picim! - mondtam, felvettem az ölembe, majd ringattam kicsit. - Hogy aludt az én gyönyörű kis hercegnőm?
Khatrina ásított, majd megpróbált átmászni a vállamon Necro felé.
- Nana, keress valami biztonságosabb utat! Szeretnél odamenni a bátyádhoz?
- Add ideee! - visította Necro, és máris átvette tőlem Khatrinát, aki vidáman kacagott.
- Mindjárt féltékeny leszek. - mondtam mosolyogva, majd mindkettőjüket megpusziltam. Khatrina még a nyakamban lógott egy kis ideig, majd finoman leszedtem magamról, mire sírni és kapálózni kezdett.
- Sajnálom, apának dolga van. - mondtam. - Egy perc, és visszajövök.
Khatrina csak nem hagyta abba a sírást, és nagy szemekkel, kérlelően nézett rám. Aztán Necro is. Nagyot sóhajtottam, majd felvettem Khatrinát, Necro pedig a nyakamba telepedett.
- Jól van, megadom magam, túl imádnivalóak vagytok. - mondtam. - De, moderáljátok magatokat, apának most nagyon fontos dolga van, ami kihat a jövőtökre.
Khatrina vidáman kacagott, ahogy Necro csiklandozta, majd mintha mindketten bólintottak volna. Azért voltak kétségeim, hogy felfogták, miről is van szó.

Kicsivel később a nagyterembe csődült az egész nép, Straen, Gránát és Citrin a pódiumon álltak, és már csak rám vártak
Gyorsan letettem Khatrinát, majd Necróra bíztam, hogy vigyázzon rá. De Khatrina csak nem bírt magával, muszáj volt a beszéd alatt ringassam.
- Elnézést, a kicsi... - mondtam zavartan, mire azonnal érkeztek a "dearanyos" és az "egyemmeg" bekiáltások. - Köszönöm, szóval igen, ő itt Khatrina hercegnő. Remélem, ugyanúgy szeretni fogjátok, mint a fiamat is. Na de, tudjuk jól, hogy nem ezért vagyunk itt. Ámbár az istenek ajándékoztak nekünk egy ilyen csodát, egyúttal egy nemzeti tragédiával állunk szemben. Szeretett királynőnk, Éjfél Obszidián már nincs köztünk. Remek királynő volt, a szerelmem és a jobbkezem. Emlékezzünk meg róla egy öt perces néma csönddel!
Mindenki lehajtott fejjel imádkozott Éjfél túlvilági jóllétéért, majd a szemem sarkából láttam egy tőr villanását. A támadó Citrin felé tartott.
- Citrin, vigyázz! - ugrottunk föl egyszerre Straennel, és míg én biztonságos távolságba vittem Citrint, Straen lefegyverezte a támadót.
- Tudok vigyázni magamra! - csattant föl Citrin.
- Bocs, a reflexeim. - mondtam. - De megelégedtem volna egy sima köszönömmel is.
Citrin a szemét forgatta, majd a fegyvertelen támadó rám ugrott, és próbált megfojtani. Gyorsan lerúgtam magamról, a tömeg pánikolt és üvöltözött. Összeszorítottam a fogam, majd ráugrottam a támadóra, és megkötöztem. A korábbi őrzőkapitány.
- Semmi ok a pánikra! - mondtam, de a hangom elveszett a zűrzavarban. - CSENDET!!! Ti élőlénynek csúfolt alsórendű létfirmák...
Necro halkan kuncogott, majd ő és a tömeg is végre elhallgatott, és kíváncsian várták, mi lesz a továbbiakban.
- Ez az előző őrző! - mondták néhányan. - Lázadás van? Mi történik?
- Ide figyeljetek, tudom rég óta, hogy nem egyszerű történet az uralkodásom. - mondtam. - Bár nem vagyok vér szerint kristály, de a szívemen viselem a sorsotokat, és a lehető legjobbat igyekszem tenni, hogy a százéves alvás után újra egy erős és büszke nemzet legyetek. Egy erős népet erős kéz kell irányítson.
- Le az emberrel! - mondta a lázadó, majd megsemmisítő pillantást vetettem rá, mire elhallgatott.
- Szóval, tisztázzunk pár dolgot! Nem vagyok közönséges ember. Rebecca Sireneis fia vagyok, és a másik dolog... Nos, mondjuk úgy, élőhalott vagyok. Tehát bármiféle fegyveres ellenállás, zendülés csak a próbálkozó fejének elvesztésével jár. Ha bármi problémátok van, jelezzétek finoman, külön tanácsülést tartok a panaszaitok, óhajaitok, sóhajaitok, esetleges kívánságaitok meghallgatására. Van-e bármi kérdésetek most?
Hirtelen csend. Elégedetten bólintottam, majd levittem a pincei börtönbe a lázongót.
- Egy másik csapatot ma már elintéztem. - mondtam. - Rossz napot választottál a lázadásra. Utolsó kívánság?
- Fordulj föl, emberi zsarnok!
- Jaj kérlek... - mondtam a szemem forgatva, majd egy intésemre holtan esett össze.
Felmentem a szobámba, majd mintha mi sem történt volna, önfeledten játszottam a gyerekekkel.