Az Árnykirály naplója

Árnypaci vagy csikóhal?

Végig erdőkön keresztül haladtunk, és viszonylag vidáman beszélgettem négy vezéremmel egész úton. Egy kicsit meséltek az életükről is. Kezdtem egyre jobban megismerni őket, és ők is engem. Úgy tűnt, megszerettek, mint barátjukat. Nagyon jól esett.
- Aztán ott volt az asszony, jaj, istenem! - mondta Ionas. - Az olyan zsugori volt, eladta volna a varázserőm, hogy lemehessen a bazárba! Az ifjú Krisztus Úr azonban megszabadított tőle. Jaj, mennyit imádkoztam pedig, hogy ő patkoljon el hamarabb! De mindegy, Jézus csak friss Megváltó volt akkoriban. Végül is, jó volt így.
- Ismerős. - mondta Lucian elgondolkodva. - Az én egyik asszonyom egy igazi hárpia volt. Le is fejeztettem. Azok voltak a jó idők, amíg lehetett ilyet csinálni Germániában!
- Hát, nem is tudom. - mondta Claudius. - Kérlek, ne neheztelj rám ezért, hogy ezt mondom, de nagyon fejletlenek voltak a germánok a mi időnkben.
- Ti rómaiak pedig istentelen barmok... Ne nézz rám így Claudius, kérlek, nem akartalak megbántani...
- Örülök, hogy ilyen őszinte ember a barátom. Nem haragszom.
- Ó, rendben...
- Nézzétek, denevérraj! - mutatott a fák közé Abyss. - De rég láttam repülő emlőst!
- Ezek az én kicsikéim! - mondtam izgatottan, mire egy tucatos denevérsárkányraj telepedett a két karomra. - Jaj, mi ez... csiklandoznak! Na, elég legyen! Emelje a szárnyát, aki az én unokám! De csak egyet!
Huszonnégy szárnyacska emelkedett a magasba. Ezek szerint valamit nagyon rosszul számoltam. Két tucatnyian voltak. Elmosolyodtam, majd megráztam a karom, hogy most már hagyjanak. A kis lények elrepültek, és nyolc alvezéremet kezdték zaklatni, hozzám pedig Valyr és Derlaq jött elégedetten.
- Pater, pater, láttad őket? - kérdezték egyszerre. - A mieink! Egészséges dravesek! Fajt alkottunk, el tudod hinni? Csípj meg, mert mi nem hiszünk a saját szemünknek!
- Látom. - mondtam nevetve. - Eleven kis csöppségek. A tieitek.
- Gondjukat viselem, ha kell. - mondta Abyss gyorsan. - Nagyon szívesen, uram.
- Én is, én is! - mondta Lucian.
- Belőlük is kaptok. Melyik a négy elsőszülött?
Derlaq és Valyr összenéztek, füttyentettek, és négy idősebb, már majdhogynem felnőtt draves repült felénk, egy-egy kicsinyükkel.
- Mélységes pokol! - visította Abyss, és hagyta, hogy az egyik draves elsőszülött az ujjára csimpaszkodjon. - Helló!
- Helló, a nevem Abraxas. - mondta a draves.
- Tartsd meg! - mondtam. - Mindenki kap egy ilyen társat.
Négy vezérem lelkesen válogatott a négy draves közül. Abraxas, Baal, Augustus és Hel nem is kellette magát túlságosan, így azonnal összebarátkoztak a vezérek és a dravesek. Baal időnként Belzebubot piszkálta, ekkor Ionas tett rendet köztük, míg Augustus, Caesar és Claudius néma eszmecserét folytattak valamiről. Abyss, Pokol és Abraxas önfeledten játszottak, Hel Lokit foglalta le, Valry és Derlaq Ehnyvel tárgyalt, én addig is beszélgettem Luciannal.
- Szóval... - kezdtem kissé zavartan. - Elégedettek vagytok? Mármint olyan rég óta velem vagytok és lesitek a kívánságaim. Valamivel csak viszonzom...
- Teljes mértékben elégedettek vagyunk, uram. - mondta Lucian bátorítóan mosolyogva. - Emiatt ne aggódj!
- Hú, rendben. Szóval, elmesélnéd nekem, milyen volt Hélben?
- Hát, unalmas. Tudod, Hél már nem volt a régi. Időnként lejött Loki, egyszer úgy jöttem vissza, de Hél észrevett, és visszavitetett. Egyszer pedig megpróbált megvendégelni, a végén már féltette előlem az ételt... És felrúgott a felszínre. Na, akkor gondoltam, megkeresem Lokit, mert régi vágyam volt, hogy az ő segítője legyek... De hát istenek, mi vagyok én hozzá képest?! - legyintett. - Ekkor hallottam rólad. Az árnyak a te nevedet suttogták, és gondoltam, ez jobb lesz, mint Hél. Igazam lett.
- Hm, köszönöm, ez kedves. De azért nehéz lehetett egy másik kultúrát képviselő fiút szolgálni az első napokban, nem?
- Imádom a kihívást, uram. - mondta Lucian, és sejtelmesen elmosolyodott.
- Kihívás, mi? Ha kell, adok én neked kihívást, ami kifog rajtad.
- Hiszem, ha látom, uram.
Lucian nevetett. Hát, furcsa volt először a germán mágust nevetni látni, de hát legyen.
Éppen egy tisztás mellett haladtunk el, és a nap pont rásütött a tisztás közepén lévő tó tükrére. Furcsán, szivárványosan verte vissza a fényt.
- Vízicsikó! - kiáltotta el magát Abyss. - Uram, uram, nézd, ezt látnod kell!
- Hát ez meg mi a szösz? - kérdezte Valyr.
Lepattantam Ehny hátáról, és a vízhez rohantam. Egy csikóhal simult a kezem alá, majd játékosan ide-oda ugrált, a farkával csalogatva, hogy jöjjek a vízbe játszani.
- Ez csikóhal. - mondtam. - Szia! Hát te meg hogy kerülsz ide? Nem a tengerben kéne lenned, kispajtás?
Ehny fölmordult, én ügyet sem vetettem rá. A vízbe gázoltam, és önfeledten játszottam a csikóhallal. Aztán megjelent két rája is. Nem érdekelt, melyik tengerből másztak idáig, csak játszottam velük, amíg Ehny oldalba nem bökött az orrával.
- Mit akarsz? - kérdeztem.
"Azt, hogy ne azzal a rohadt víziutánzattal foglalkozz."
- De... Olyan aranyos! Hát nem kis ennivaló cukiság?
"Mindjárt megsértődöm..."
- Ehnetis, ne csináld ezt! Hé, nem akarsz fürödni?
A vízbe húztam Ehnyt, aki előbb tiltakozott, majd belenyugodott abba, hogy most igenis vízre van szükségem.
"Tudom, félig szirén vagy." - forgatta a szemét Ehny.
- Na, ne duzzogj már! - mondtam, és átöleltem Ehny nyakát. - Téged még jobban szeretlek, mint ezeket a nyomorult élőlényeket! Ők csak cukik. De veled nem versenyezhetnek.
Ehny elgondolkodott egy picit, majd a víz alá taposott. Egy átok zúgott el a fejem mellett, hálát adtam Ehny éberségéért. A hátam viszont reccsent egyet. Kösz, Ehny...
Claudius és Abyss megkereste a támadót, míg alvezéreim beöltöztették Ionast, mintha én lennék, és egy kerülőútra tértek. Luciannal elosontam, majd láttam, hogy Claudius és Abyss közelített Ionasék felé. Ekkor én és Lucian is megrohamoztuk a támadót. Ehny a levegőbe lökte őt, én pedig lefegyvereztem. Vezéreim megkötözték, így mozdulni sem bírt.
- Hétszer legyen átkozott a neved! - kiáltotta. - Neked meg az egész kis halandó csapatodnak!
- Hm, hét átok igencsak kevés lesz. - mondta Abyss elgondolkodva, majd megvonta a vállát. A harci festést viselő druida vezérem így nem kicsit ijesztő hatást keltett, mint egy hirtelen haragú viharisten, mielőtt felbosszantják. - Ha azt vesszük...
Ionas és én összenéztünk, intettem neki, hogy peckelje fel a támadó száját, míg Claudius és én félhangosan beszélgettünk.
- Nem is tudom, elég rágós lehet Ehnetisnek. - mondta Claudius.
- Mit javasolsz, vezérem, mit csináljunk vele? - kérdeztem, a fogolyra sandítva. - A kicsinyeim éhesek. Egy dravesnek ez pont egy ínyencfalat.
A fogoly erre ijedten kapta föl a fejét. Ionas is csatlakozott a beszélgetéshez.
- Uram, ha kérhetem az árnyát tőled... - kezdte.
- Minek? - kérdezte Claudius fintorogva.
- Ó, csak a szadista hajlamaim kiélésére. Nos, uram, szabad?
- Akár most is elszórakozhattok az elméjével, te meg Lucian. Addig Claudius és Abyss megérdeklődi, honnan jött.
A fogoly elfojtott sikoltást hallatott, mire kitéptem a rongyot a szájából. A fehér kendő itt-ott vörös pöttyös lett a művelet közben.
- Nem mondok semmit! - mondta a fogoly magából kikelve.
- De vérzékeny! - mondtam meglepetten, majd a közeledő vámpírzombimnak dobtam a rongyot, és leguggoltam a fogoly elé. - Miféle istentelen rondaság vagy te?
A fogoly arcon köpött, majd torz vigyorra húzta a száját. Lángra lobbantottam az öklöm, és az arcába bokszoltam. A lény hátraesett, és láttam, hogy kristály. Összeszorítottam a fogam, majd egy nem túl barátságos stadista vigyort villantottam a kristályra.
- Nocsak, mi ez? - kérdeztem. - Ez hihetetlen, fogtunk egy kavicsot!
Vámpírzombim közben kiszívta a vért a rongyból, és felém nyújtotta. Én egyszerűen csak elégettem a kendőt, és játszottam a lángokkal, amíg Lucian és Ionas a kristályt gyötörték különféle rémképekkel. Abyss és Claudius időnként megkérdezték tőle, honnan jött, de a kristály megmakacsolta magát, és a vezéreim szüleit szidta. Annyira aljas dolog az ilyen, nem hagyhattam szó nélkül. Éppen eloltottam a lángokat, és készültem egy újabb kínzáshoz, amikor a kristály a lábát átölelve visított kegyelemért. Lucian kegyetlenül vigyorgott, jégkék szeme megvillant, mint amikor egy ragadozó megpillantja a prédáját.
- Kegyelem! - visította a kristály.
- Jól van, nyugodj meg! - mondta Abyss, és kedvesen mosolygott a kristályra. - Hogy hívnak?
- Ashmar, füstkvarcok kapitánya a fejedelmi bérgyilkosgárdától, uram. - mondta a kristály szipogva.
- Ó, értem. És szeretnéd, ha eloldoznánk?
- Ha szabad...
- Persze, miért ne? - mondta Claudius, majd lopva rám sandított. - Ha urunk is úgy látja.
- Legyen hát! - mondtam. - Ma túl jó napom van ahhoz, hogy foglyot ejtsek...
- Köszönöm, hálám örökké üldözni fog, uram...
- Igen, persze, hálás vagy, azt meg is hiszem. Lucian, vigyázz rá! - rendelkeztem.
A füstkvarc ijedten nézett Lucianra, majd rám.
- Nem lehetne... Mást? Tőle félek.
- Félsz, na ne már! Ionas, vigyázz rá!
A füstkvarc megnyugodott, amíg Ionas el nem kezdte őt a haláli poénokkal traktálni. Halkan kuncogtam, majd folytattuk utunkat. Időnként megálltunk, hogy játszhassak egy kicsit a tavi állatokkal, Ehny nem ritkán féltékeny lett rájuk. Én viszont nagyon élveztem az élénk állatok közelségét. A rájákat meg néhány beszélő halat már Valyr és Derlaq sem nézte jó szemmel, aztán Valyr csak megvonta a vállát.
- Mégiscsak szirén. - mondta, mire Abyss bólintott.
Egészen addig élveztem a tizedik tónál is a vizezést, amíg Ionas el nem kezdett vízi viccekkel szórakoztatni minket. Úgy süllyedtem el a vízben, mint Ionas vicceinek színvonala. Mindketten elértük ezzel a mélypontunkat, nagyon elegem lett. És tudom, most poéngyilkos voltam.
A füstkvarc ekkor megkísérelte a szökést, én kiugrottam a vízből, letepertem a földre, majd harcolni kezdtünk. Viszonylag hamar legyőztem, ismét megkötöztem, még belerúgtam egyszer, majd a zombifarkasra rögzítettem.
- Ne merészelj felbosszantani, mert nagyon rossz hangulatban vagyok! - fenyegettem meg. - Ha megnyikkansz, elvágom a torkod. Ha szökni próbálsz, azt majd megemlegeted a túlvilágon túl is!
- Uram... - kezdte Ionas zavartan.
- Nem a te hibád. Utálom, ha megzavarnak a pihenésben.
Felültem Ehny hátára, és ismét útnak indultunk. A haragom egy kicsit csitult, amint a velencei erdő előtti árnyerdőbe értünk. Néha elrepült mellettünk egy-egy denevérraj, ekkor végre ismét normálisabb hangulatban voltam.
- Itt ismertelek meg, emlékszel, Ehnetis? - kérdeztem, az árnyló füléve súgva.
"Hogy felejtheteném el?" - felelte Ehny. - "És te is megemlegeted sokáig azt a napot."
- Kösz, megint azt akarod, hogy mélydepresszióba süllyedjek?
"Legalább nem pusztulok éhen..."
- Nekem megéri. Megszerettelek. Ha te nem éhezel, én akár szomorú is lehetek.
"Jaj, ez már megint a szirénes hízelgés... Na jó, egész közel kerültél hozzám."
Ehny sörényébe fúrtam az arcom, és kisvártatva elaludtam. Ehny ekkor egy simább ösvényen haladt tovább, én pedig álmomban újra és újra Nirrakk halálát láttam. Ha Ehny meg nem ráz, felsikoltok. Végre az elementálerdőbe értünk. Ehny egy tavat pillantott meg, így játékosan a vízbe dobott.
- Hé! - kiáltottam.
"Valami nem tetszik, herceg?" - kérdezte Ehny, és nekem nagyon úgy tűnt, hogy vigyorog.
- Gyere csak ide! - mondtam, egy árnykötelet idéztem meg, majd behúztam Ehnyt a vízbe.
"Neee! Eressz el, te megveszekedett halember!"
Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést, és elkezdtem lecsutakolni Ehnyt.
"Nem tudod, mit csinálsz..."
- Hát, szerintem de.
"Nem tudsz te semmit, földi!"
Ekkor a víz elsötétült, és halott halak lebegtek a felszínre. A füstkvarc erre felkapta a fejét, és már megint futni készült.
- Eszedbe ne jusson! - mondtam, és a lábába repítettem Necrót. A füstkvarc összeesett, én pedig visszalevitáltam magamhoz az árnypengét. - Ehny, mi ez?
"Mini-Ehnetis. Te akartad."
Az ujjaim közt pergettem a sötét vizet, és elmosolyodtam.
- Az árnylovak mellett adom le a voksom. - mondtam vigyorogva, majd a rúnánat a vízbe mártottam. - Kharin mester!
Kharin jelent meg mellettem, unottan nézett körbe, hogy mégis mit akarok már megint. Ekkor megpillantotta Ehnyt, elmosolyodott, Ehny pedig fújt rá egy kicsit.
"Már megint te, Kharinnausz? Mikor fogadod el végre, hogy nem élhetsz örökké?!"
- Soha. - mondta Kharin, majd átkarolta a vállam, és büszkén vigyorgott. - Látod őt? Hát nem hasonlít rám? Ő vagyok én. Ezért követed, mert vonzunk téged.
"Nem lehet..." - mondta Ehny. - "A kisöccse meg fog halni..."
- Az én fiam. - mondta Kharin, majd felém fordult. - Látod, hogy minden összefügg?
- Eleresztenéd végre a vállam, mester? - kérdeztem vissza. - Fáj.
- De törékeny valaki! Ehnetis, mi szél hozott ide?
"Pontosan tudod te azt, Kharinnausz." - forgatta a szemét Ehny. - "Kérkek, hagyd el az udvariaskodást!"
- Honnan ismeritek egymást? - kérdeztem.
"Retardált." - morogta Ehny. - "Nem emlékszel? Amikor az Ehnetisbe ugrottál, Ehnet nagyúr, akinek a szolgálatában álltam, elküldött, hogy állítsam meg a halhatatlanná válásod. De már halott voltál, szóval csak segítettem neked, hogy ne fájjon."
- Kharin akármit mond, én nem egészen vagyok ő. - mondtam, és védekezően felemeltem a kezem. - Nem emlékszem arra az életre. Azazhogy... Előjönnek néha képek, szituációk, de...
Kharin meglepetten nézett rám. Ekkor láttam azt a bizonyos napot. Kharin utódai közül ekkorra kilenc volt halott, és elkísérték őt egy hajón a halálba.
"Jól figyeljetek rám." - kezdte Kharin. A hangja már egyre inkább az enyémre hasonlított. Ijesztő volt. - "Hamarosan meg fogok halni, mert itt az órám. Ez a búcsú ideje."
A kilenc szellem nyugtalankodni kezdett. Kharin a folyóra sandított, szeme egy pillanatra zöld fénnyel villant meg, és körbe-körbe sétált a nagy hajó fedélzetén. Majd ismét a saját alakjában állt meg a halott rokonok előtt.
"De nem itt fog véget érni a történetem. A legenda csak most kezdődik. Egy olyan gonosz legendája, akit senki sem tud igazán legyőzni... Mert újra és újra más testet ölt. Vigyázzatok rám, amíg fel nem növök!"
Kharin a vízbe vetette magát, és az őrült nevetését hallottam utoljára. Az Ehnetis sötét vize elnyelte őt, de amikor levegőért kapkodva felúszott a felszínre, egy lóalakot öltött hullám a víz alá temette.
A látomás végére azon kaptam magam, hogy a rúnás csuklómat szorongatom, olyan erősen, hogy a belemélyedő körmöm felszántotta az amúgy is vékony és érzékeny bőröm. A rúna a szívem ritmusára lüktetett. Kharin aggódva nézett rám, ezek szerint nem ő idézte elő a látomást. Nem is Ehny, mivel most ő is aggódva böködte az orrával az ép kezem.
- Mélységes pokol! - motyogtam magam elé kábán, és átkaroltam Ehny nyakát, úgy tartottam magam. Kharin arcát fürkésztem egy ideig, de úgy tűnt, ő nem látta, amit én. - Amikor... Tudod... Te... Mit éreztél? Akarom mondani...
- Figyelj Shuan, nem tudom, mit láttál pontosan, de nyugodj meg, oké? - mondta Kharin. - Ehnetis, mondj már valamit!
Ehny csak hagyta, hogy erőt gyűjtsek a jelenlétéből. A hallgatása többet ért milliónyi szuperaranyos csikóhalnál.