Az Árnykirály naplója

Számolom a sokkélményeim, pedig már felesleges

Három teljes napig lehetett távol az összes földelementál a központi teremben, a lépteim nyugtalanítóan visszhangoztak a folyosón.
- Mi a lépfenét keresek itt? - kérdeztem magamtól. - Ki kéne jutnom a felszínre Nirrakkhoz.
Félteni kezdtem az öcsém és fiam, így azonnal ahhoz a feljáróhoz rohantam, ahonnan indultam. El kellett görgetnem a sziklát. Egy órányi próbálkozás után feladtam, pihentem egy kicsit, majd minden mágiámmal a kőnek feszültem. Ennek két következménye lett. Egy: teljesen kimerültem, kettő: nekicsapódtam a falnak, kis híján beomlasztva egy fontosabb járatot. A fejem nagyon kótyagos volt, de feltápászkodtam, és a kőhöz léptem. Csak egy kis karcolás a felszínén.
- Rohadj meg! - kiáltottam dühösen, és belerúgtam a kőbe.
A szikladarab egy picit megmoccant, valami zöldes-feketés törmelékkel belepve a padlót. Ahogy hátráltam, ropogott a talpam alatt, és éles sikoltást hallottam.
- Ez fáj, hagyd abba! - a hang az elmémben visszhangzott, és a fülemre tapasztottam a kezem. A törmelék a bőrömbe vájt, egy picit vérezni is kezdtem. Ekkor a törmelékből egy furcsa szerzet, valami emberfeletti emelkedett ki, sok helyen kisebb darabok hiányoztak belőle.
- Fáj, elég! - visította, mire fél térdre estem a fejemet hasogató fájdalomtól, és kacagva rohant el.
Én pedig utána. Ekkor a vízbe ugrott, kezdett szétesni, én pedig utána. Ösztönösen lélegeztem a vizet, de fuldokolva próbáltam feljönni.
- Szúr a tüdőm. - mondta a furcsa lény, és már a hányinger is kerülgetett. Megpróbáltam megszólalni, de nem jött ki hang a torkomon. - Meg fogok halni! Engedj el! Ne kínozz! Minden porcikám ég!
Hamarosan - igen, a víz alatt - lángra kaptam, megpróbáltam átváltoztatni a saját zöld lángjaimmá, mire éles fájdalom hasított a fejembe.
- Ó, a fejem! Jaj, a karom! Meddig kínzol még? Elég legyen!
"Elég, ribanc." - gondoltam.
Ujjaimat a nyakára fontam, mire valóbam fuldokolni kezdett, én pedig fokozatosan jobban éreztem magam.
- Fájdalmat akarsz? - kérdeztem. - Nesze!
A lény erre belém mart, és a torkom elszorult. Elengedtem a lényt, gyomorszájon rúgtam, és nem törődve a fájdalommal kiúsztam a partra. Levegőért kapkodtam, majd ujjamat a vízbe dugva megfagyasztottam azt, és végre elmúlt az összes fájdalom.
- Rohadt halandólét! - mondtam, óvatosan kiolvasztottam a tavat, kihalásztam belőle a törmeléket, eltettem egy zsákba, és megtisztítottam a vizet a feketemágiától. Biztos voltam benne, hogy más nem lehet. Ekkor a sötét energia beszivárgott a testembe, és a barlang falának csapódtam.
- Szent összes létező kultúra istenei! - mondtam. - Mi a lepra volt ez?!
Kipróbáltam, tudok-e varázsolni. Igen, a sötétség nem tett kárt bennem. De azért fura volt először a plusz energialöket. Felvettem a földről a törmeléket, és a szobámba rohantam, bezárkóztam, és olvastam kimerülésig.
Terra így talált rám a születésnapja utáni ötödik napra virradó reggel. Mire kinyitottam a szemem, éppen egy tekercset vakart le az arcomról.
- Déja vu. - motyogtam még álmosan. - Szia Terra!
- Szervusz, Shuan! - mondta Terra. - Kicsit fájni fog...
- Mi...? Ááúh! Mit művelsz, te kavicsfajzat?
- Bocsáss meg, nagyon fáj? - kérdezte Terra.
Kikészített nekem egy kis mosdótálban vizet, amiben láttam a nyúzott arcomat, rajta nem kevés heggel.
- Szerinted? - kérdeztem, majd megmostam az arcom. - Kettőből kettő.
- Tessék?
- Tükörképzavarok. - legyintettem. Nem akartam a magam bajával nyaggatni Terrát. - Milyen volt a... Bál?
- Unalmas, végig jópofiznom kellett a királynővel, és csak Tertilius nagyúrnak jutott eszébe felköszöntenie. Bearanyozta a napom. - mosolyodott el végre. - Táncoltam udvariasságból két random emberrel, de... Hiányzott a bolondságod. Nélküled unatkozom.
- Úgyszintén. - mondtam. - Alig találtam rá a könyvtárra. Akartam is kérdezni, mi az az Y szektor?
- Egy átkos hely. - mondta Terra elsötétült arccal. - Nem szabadna beszélnem róla embernek.
- Na, légy szíves! - könyörögtem. - És mi van a félig szirénséggel? Nem jelent semmit?
- Rendben, jobb, ha tudsz róla. Te is jui vagy, többek között. Ez a másodelementálok neve, még a másik világból örököltük... Már megint elszóltam magam.
- Párhuzamos mágikus univerzum? Izgalmasan hangzik, már rengeteget olvastam róla. Eddig érthető. Folytasd!
- Tehát ők a juik, mi pedig a kiszek. Minden elempárból van jui és kisz. A víz juija a szirén nép, a tündérek kisze a levegő népe. A többi három pár a tűz és ércek, univerzum és energiák, föld és... Kristályok. Miután sokan átjöttünk az átjáró lezárulása előtt ide, a Földre, sok jui és kisz is megőrült. A kisz őserők illetve az energiaős átjött, ez óta a kiszek és az energiák nem esnek egymásnak, de sok a konfliktus a juik közt. Vannak jui törzsek, akikkel a kiszek együtt élnek, ezeknek az élőhelyei az Y szektorok. Egyszer azonban a földi Y szektorba lejött egy ember... Egy zsarnok máguskirály, elátkozta a kristályokat, és embereket változtattak át. Gonosz kísérleteket hajtottak végre ártatlan halandókkal, így... El kellett zárnunk őket, és álomátkot bocsájtani rájuk. Én... Végignéztem egy ártatlan achát kislány szenvedését... - zokogta Terra, és letöröltem egy könnycseppet az arcáról. - De nem kivételezhettünk, mert az kockázatos lett volna...
- Sss! Csitulj, jó? - mondtam. - Sajnálom, nem szabadott volna...
- Szabad akaratomból mondtam el neked mindezt. Csak... Remélni tudom, hogy senki nem ébredt fel közülük... Nem akarok háborút. Ma is, egész nap csak járőröztem.
- Tudom, tudom. Nem próbálsz meg aludni kicsit?
- Ilyen könnyen nem tudsz lerázni.
- Biztos vagy benne? - kérdeztem kihívóan.
- Nem alszom valami jól mostanában. Téged irigyellek. Nagyon édes vagy, amikor alszol.
- Kísérleteztem kicsit. - mondtam, mielőtt elvörösödhettem volna. - Van egy... Alvást könnyítő bűbáj, ma tanultam...
- Akkor mutasd be! Érdekel az ajánlatod. Még sosem voltam kísérleti alany.
- Már kipróbáltam... Egy pockon. Nem leszel kísérleti alany.
- Egy pocok nem olyan, mint egy mágiahasználó.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá... - vontam meg a vállam.
Átmentünk Terra szobájába, ő lefeküdt az ágyra, megfogtam a kezét, és öt perccel később kezdett lecsukódni a szeme.
- Működik. - mondta álmosan.
- Jó pihenést! - mondtam, abbahagytam az álmosító energia átadását, és elengedtem Terra kezét. Ő a fal felé fordult, és halkan szuszogott. Végre elaludt.
A szobámba mentem, kísérletezni a színes törmelékkel. Féltem, hogy mégis egy kristály lehetett. Megmostam az arcom, és ekkor megint a másik tükörképet láttam a vízben. Megfagyasztottam a vizet, és benne a tükörképet is. Mármint ha elmozdultam, a kép nem követett.
- Kicsit sem ijesztő... - morogtam, majd lassan elkezdtem fázni. - Mi a nagy Hekaté...?
A kezemet a tükörkép mellé helyeztem, mire egy szellemkéz ért az enyémhez. Jéghideg és forró volt egyszerre. Nem kicsit meglepődtem. Elkezdtem kiolvasztani a vizet, amikor is a kéz egyre valóságosabbá vált, és lerántott a vízbe. Biztos voltam benne, hogy valami trükk, mert egy mosdótál sem száz méter mély. Egyre mélyebbre húzott a kéz, nem mertem levegőt venni, a kristályos incidens óta.
Aztán egyszer csak egy meleg szobában ücsörögtem a kandalló előtt, kicsit távolabb egy sötét köpenyes alak írt valamit egy asztalnál.
- Jobban érzed magad? - kérdezte. Mély, erős, zengő hangja volt, nagy csarnokok betöltéséhez szokva.
- Sokkal. - hallottam egy kisfiú hangját magam mellől, pedig senki nem volt ott. Először. - Apám.
- Örülök. Ugye tudod, milyen veszélyes az óceánban úszni egyedül, Dracon? Meg is fagyhattál volna, vagy rosszabb. Felfalhatott volna egy tengeri szörny.
"Milyen igaz." - gondoltam. Ekkor megjelent a fiú alakja. Mint egy sötét Krisna, úgy nézett ki, csak különböző sötét foltokkal az arcán. Sötétbarna haja nedves fonatban lógott a hátára.
- Tudom apám, csak...
- Mi az? Mit kerestél ott? Anyád halálra aggódta magát érted, és tudod, milyen. Fejem veszi, ha a hajatok szála görbül. Bármely testvéredé.
- Igen, apám, de... Háborog a tenger, ahogy mondtam. Megmondtam, hogy megteszem, ugye?
A férfi és én egyszerre csóváltuk meg a fejünket. Makacs, maximalista fiú, de szeretnivaló.
- Mi történt az arcoddal, Dracon? - kérdeztem egyszerre a férfival. Na jó, ez már kezdett ijesztő lenni. A választ is tudtam már. - A démoni erőd teljesen átalakított. Erősebbé, gyorsabbá tett. Egyre több a démonfoltod. Büszke vagyok rád, de féltelek. A kisöcséd felnéz rád. Remélem, megélem, hogy lássam felnőni.
"Nem fogod." - mondtam egy megérzésemtől sugallva. - "Egyről nem is tudsz semmit."
Dracon ekkor eltűnt, már csak én és a köpenyes maradtunk a szobában.
- Jobban érzed magad? - kérdezte enyhén sziszegésszerű hangon. Nagyot nyeltem, de nem válaszoltam. - Hozzád beszélek.
- Igen. - mondtam.
- Hazudsz. Remegsz. Fázol? - kérdezte meglepetten.
- Valami olyasmi. - mondtam. - Csak kirázott a hideg. Ki... Vagy te?
- Hogy van a fiam? - kérdezte a köpenyes.
- Ne... Nem tudo... - kezdtem, aztán másképp fejeztem be. Valami az elmémben járt, éreztem. - Retteg az apja nélkül. Nélkülem. - aztán ismét én-én voltam. - Ez nagyon fura. Te... Te vagy én?
- Szolgálatodra! - mondta a köpenyes, és hátradobta a csuklyáját. A tükörben látott második képem nézett vissza rám. - Soká tartott, hogy az elméd befogadja ezt. Nagyon örülök, hogy megismerhettem magamat.
- Tudod, ez nagyon nem vicces. - mondtam. - Lehet, hogy te, az első szórakozol, de én, a reinkarnációd most szembesülök azzal, hogy valaki más voltam tíz éve. Rohadtul nem mókás.
- Tudom, érzem. - mondta a férfi. Valahonnan tudtam, hogy Kharinnak hívják. - Csak tudod, ha ideges vagyok, próbálom oldani a hangulatot.
- Dettó ugyanez vagyok. Véletlen?
- Szerinted? Te vagy én. Fel bírod fogni?
- Ha neked sikerült, Kharin, nekem is mennie kell idővel. - mondtam.
- Hogy van az én kis Nirrakkom? - kérdezte Kharin végül.
- Hiányolja az apját. - mondtam. - Az anyját is. És attól függetlenül, hogy csecsemőként megpróbálták megölni a nevelőszüleink, ügyesen túlélte. A tenyerükön hordozzák, megtéveszti őket a bájos kisfiú-álcája. Megpróbált megvédeni engem is. - sóhajtottam.
- Hiányzik?
- Ha belelátsz a fejembe, miért kérdezed?
- Kommunikálni próbálok veled, te antiszociális gyökér, zért.
- Ez már így a századik is lehetne... - motyogtam halkan.
- Parancsolsz?
- Semmi különös, csak elkezdtem számolni a sokkoló élményeim... Most szóltam be magamnak.
- Nem volt száz. Ami pedig Terra kedvesedet illeti, jobb, ha minél hamarabb megkéred a kezét.
- Pedig legalább száz sokknak éreztem, és... Terra nem a kedvesem! A barátom.
- Hát persze. - vigyorgott Kharin.
Amint megláttam a Nirrakkéhoz hasonló démonmosolyt, kicsit elszorult a szívem.
- Nagyon hasonlít rád... A fiad, Nirrakk. - mondtam.
- Rád jobban hasonlít. - mondta Kharin. - Komolyan. Emlegetett szamár.
- Mi...?!
A következő pillanatban a sebesült Nirrakkot tartottam a karjaimban. Ennek ellenére vidáman mosolygott.
- Szia apusbátyus! - mondta.
- Veled meg mi történt, mi filifrater? - kérdeztem.
- Nos, tudod, megkergettek egy kicsit, de visszatámadtam, szóval...
- Jaj, te! - mondtam, és begyógyítottam a sebeit.
- Ha nem hagyod, hogy meggyógyítsa magát húsz éves kora előtt, amíg még gyerek, sose fogja tudni használni a regenerációs képességét. - mondta Kharin.
- Nem látod, hogy megsérült?! - kérdeztem. - Kharin, szerinted úgy mégis milyen báty az, aki nem segít az öccsén?
- Apa? - kapta föl a fejét Nirrakk.
- Igen, én vagyok. - mondta Kharin. - Szervusz Nirrakk! Örülök, hogy látlak.
- Én is. - mondta Nirrakk. - Látod, tartom a szavunkat, amit megfogadtunk Kharin-Shuannal: megvédelek. Megvédem Shuant. Töröltem az összes inkvizíciós listáról, a nevelőszüleim nem emlékeznek rá, így ők sem keresik. Gyakoroltam is rengeteget mágiát, már egészen ügyesnek nevezhetem magam... Büszke vagy rám?
- Igen. - mondtam egyszerre Kharinnal.
- Tényleg itt vagy? - kérdeztem.
- Nem... De megkereslek. Elvittek engem valahova, de... Meg foglak találni. Hol vagy, Shuan?
- Velence környékén.
- Az hol a fészkes fenében van? Mindegy, úgyis rád találok.
- Bízom benne. - mondtam.
A látomásszerűség véget ért, felúsztam a mosdótálból, és ahogy azt vártam, teljesen száraz maradtam. Ekkor nekiestem egy legendáskönyvnek, és eldöntöttem, hogy már nem számolom tovább a sokkélményeimet. Nem maradt több. Ha jól sejtem, már nem tudok meglepődni semmin.