Az Árnykirály naplója

Leváltás

Teltek a hónapok, és megkezdődtek a kísérletek. Az elsők ugyan sikertelenek voltak, aztán később egy-egy kőből sikerült tenyészteni élő kristályokat, aztán jöttek az első, emberi áldozatok. Az első egy bűnöző volt, akit átváltoztattunk, de mivel folyamatosan engem piszkált, mert ember vagyok kristálykirály létemre, így összeroppantottam a kristály szívét.
- Mi a franc?! - kérdezte Rózsakvarc.
- Engedetlen volt. - vontam vállat, majd megnyaltam kiszáradt alsó ajkam. - Friss vér kellett.
- Na de... Oké, értem én. De tudod, az elsők ilyenek. Én is ilyen voltam, háromszor kilúgozták az agyam, aztán az emberi lényemet összetörte a kristály. Idő kell nekik...
- Fogok egy árnyat, kristályporba hintem, fel tudok támasztani egy kristályt. - mondtam, a szemem forgatva. - Csak képtelen lesz gondolkodni és érezni. Megfelel?
- Hát, nem épp szerencsés megoldás, tekintve hogy nemesíteni akarjuk őket, nem...
- Oké, oké. Várj. Mit tudsz a gyémántosításról?
- Biztonságos eljárás volt, csak nem bír ki évszázados alvást. - mondta Rózsakvarc, nagyot sóhajtva. - Arra képeztek az Obszidiánok, hogy óvjam és nemesítsem Éjfél hercegnőt. Ha tudom, hogy az altatást őserők végzik, én nem megyek bele. Nagyon sajnálom, felség. Kudarcot vallottam.
- A kislányom gyémántokat idéz a semmiből. - mondtam. - Nem buktál el. Öröklődött a gén.
- Láthatnám a saját szememmel? Biztos óriási élmény lehetett.
Felnevettem, majd komoran tekintettem magam elé, és felidéztem azt a sokkot, ami egy hete történt.
Khatrina egyszer rosszat álmodott, és még reggel is a sokkhatás alatt volt. Ahogy mesélte a lidérces álmát, egyre jobban kapkodta a levegőt, görcsösen markolta az asztalt, majd hirtelen mintha megnyugodott volna, a szeme újra ibolyaszínű lett.
- Itt van mögöttem, igaz? - kérdezte, majd elájult. Ahogy földet ért, a haja gyémántfehér lett, és amihez hozzáért, az is előbb szénné, majd lassan gyémánttá vált. Khatrina motyogott valamit lázálmában, majd felébresztettem, és ahogy felriadt, felégette a haját, majd a karjaimba hullott, ismét önmagaként.
- Apa, mi történt? - kérdezte végül, és körbenézett a gyémántasztalokon és a konyhások ijedt arcán.
- Sss! Nyugalom, itt vagyok. - mondtam, és szorosan átöleltem, majd megpusziltam. - Nem kell félned, itt vagyok melletted.
Megráztam a fejem, próbáltam elűzni a kellemelen érzést, ami a bőröm alá kúszott.
- Halálra ijesztett. - mondtam végül. - Izgatott voltam, a rossz értelemben.
- Sajnálom. - mondta Rózsakvarc.
- Nem a te hibád, ha azt is hiszed. Tudtam, mit vállalok. Khatrina óriási mágikus hatalommal rendelkezik, nem tudom időben elkezdeni a tanítását. De hát istenem, csak másfél éves, és villámokat szór, meg gyémánttá válik és változtat mindent maga körül... Komolyan mondom, tök normális az ilyesmi.
- Ja. - mondta Rózsakvarc, majd összedörzsölte a tenyereit. - Hagy vessek rá egy pillantást!
Nagyot sóhajtottam, majd elmentem Khatrináért, aki édesen aludt, majd lassan kinyitotta a szemét, és ásított.
- Jó reggelt, Kispillangó! - mondtam, és megpusziltam az arcát, majd játszottam a kis babahajával. - Hogy aludtál, hercegnőm?
- Jól. - mondta Khatrina álmosan, és megdörzsölte a szemeit. - Apu, hova hoztál? És ki ez a bácsi?
- Ő itt Rózsakvarc bácsi. - mondtam, mire Rózsakvarc szúrós pillantást vetett rám. - Segít, hogy kitanuld a gyémánt képességeid.
- Azt hittem, veled gyakorlok... - mondta Khatrina ijedten. - Az apukám és a mesterem vagy...
- Néha nagyon elfoglalt leszek, de nyugodj meg, nem sokszor leszel távol tőlem. Rendben? Mutasd meg Rózsakvarcnak, mit tudsz!
Khatrina beharapta az alsó ajkát, és koncentrált, majd a haja kifehéredett, a szeme pedig szénfeketévé vált. Khatrina megfogott egy poharat, ami előbb megégett, szénné vált, majd gyémánttá alakult.
- Valaki gyakorolt. - mondtam mosolyogva.
- A bátyus segített. - mondta Khatrina lelkesen, majd hozzám sétált, és megölelt volna, de megtorpant. Közelebb húztam magamhoz, és szorosan megöleltem.
- Rajtam nem fognak a transzformációs varázslatok. - mondtam. - Vissza tudsz változni?
Khatrina bólintott, lángcsóvává vált, majd kihűlve ismét felvette az eredeti alakját. Narancs szeme Rózsakvarc arcát fürkészte, válaszra várva.
- Lenyűgöző. - mondta Rózsakvarc. - Tehetséges kislány.
- Az én lányom. - mondtam, és megsimogattam Khatrina arcát.
- Mint az anyja, istenem. - mondta halkan Rózsakvarc.
- Ne előtte, kérlek. - mondtam halkan, Rózsakvarc pedig zavartan bólintott.
- Holnap délután mutatok neked mást is, hercegnő. - mondta Rózsakvarc mosolyogva.
- Jó. - mondta Khatrina - Apa, ráérsz...?
- Természetesen. Majd még beszélünk, Rózsakvarc.
- Persze, felség.
Khatrina megfogta a kezem, majd húzni kezdett valamerre, közben végig kacagott.
- Mire készülsz? - kérdeztem kíváncsian.
- Felmosták a padlót az étkezőben, gyere! - mondta Khatrina, de én inkább a szobánkhoz érve behúztam Khatrinát, egészen a fürdőig. Mire Khatrina észbe kapott, megfagyasztottam a medencében lévő vizet, mire Khatrina szája széles mosolyra húzódott.
- Ez talán még jobb is lesz. - mondtam. - Így senki nem zavarhat.
- Koriii! - kiáltotta Necro, berepült, lehasalt a jégre, és máris csúszkálni kezdett. Hamarosan Khatrina is követte, én még egy ideig csak néztem őket.
- Bár itt lennél, Éjfél. - mondtam, nagyot sóhajtva. - Nélküled nem ugyanolyan.
- Apa, gyere! - szólongatott Khatrina, majd megfogta Necro farkát, ő pedig húzni kezdte.
Mindketten boldogan nevettek, majd én is a jégre mentem, Necro a taláromba kapaszkodott, én pedig húztam a két gyereket, és vidáman kacagtunk.
Az elmúlt egy évben először nevettem ilyen jóízűen, és minden gondom elfelejtettem. A kacagás lassan halkult, és észrevettem, hogy Khatrina és Necro is elaludt, szorosan egymáshoz bújva.
- Hogy ti miért vagytok ilyen szívmelengetően aranyosak... - mondtam, a fejem csóválva, majd lefektettem őket.
Gyorsan lefürödtem, majd én is mentem aludni, de órákig csak a plafont bámultam.
- Hiányzol, Éjfél. - mondtam halkan. - Akárhol is légy, remélem, nem aggódsz nagyon értünk, és jól vagy.
Egy simogatást éreztem az arcomon, majd a sötétből előtűnt Éjfél árnya. Csak néztük egymást egy darabig, majd Éjfél megcsókolt. Álmodom, vagy tényleg megidéztem, és tényleg megcsókolt egy árny?
- Még mindig csak gondolkodsz. - nevetett Éjfél, és az arcomat cirógatta. - Hogy vagytok? A gyerekek?
- Alszanak. Khatrina kész nagylány.
- Ne hazudj! Csak másfél éves!
- Nekem olyan nagy... Necróval alszik a vackában. Ha látnád, milyen kis édesek együtt...
Éjfél azonnal a gyerekszobába ment, és elolvadt a két, édesen alvó gyerek láttán. Megsimogatta és megpuszilta őket, majd az ajtóba állt, és figyelte őket.
- Csak éjjelre maradhatok. - mondta. - Te hogy viseled?
- Megvagyok. - mondtam. - Időnként bántják őket, és teljesen kiborulok, de rendben vagyok.
- Reméltem... Tiszta stressz vagy még most is. Nem örülsz, hogy látsz?
- Dehogynem. Csak sok a probléma. A fél Bányát kiírtottam, és újra kellett indítani a kísérleteket... Nagyon félek Éjfél, hogy az ősök rajtakapnak, eltávolítanak, és elszakítanak a gyerekektől. Abba belepusztulok.
- Ne mondj ilyet! Úgyis kitalálsz valamit, királyom.
Éjfél hosszan megcsókolt, majd lassan eltűnt, én pedig elmentem aludni.
- Apa, szellemek léteznek? - kérdezte Khatrina másnap reggelinél.
- Persze, hogy léteznek, kicsim. - mondtam, a zabkásám turkálva.
- Apa, történt valami? - kérdezte Necro aggódva. - Alig eszel, napok óta. És... Aludni se szoktál sűrűn.
- Sok gondom van mostanában. - mondtam. - Kezdik az idegeim felmondani a szolgálatot. Képtelen vagyok az élőlények szokásait végrehajtani.
- Még lélegzel. - mondta Necro.
- Levegő nélkül is megvolnék. - mondtam elgondolkodva. - Ugye?
- Felség, egy szóra! - mondta Straen.
- Történt valami? - ijedtem meg.
- Ami azt illeti...
- Straen, nyögd ki, mielőtt én oldom meg a nyelved!
- Az első tenyészékkő megérett a szüretre.
- Remélem, életképes lesz. - mondtam, a szemem forgatva. - Amúgy, kösz, hogy donoráltál egy darabka csillagachátot. Biztos, hogy nemfog hiányozni a kisujjad?
- Ugyan már, vissza is nőtt! - mondta Straen, és felmutatta bekötött kezét, és újdonsült kisujját. - Na, lenyűgöztelek?
- Nem tudtam, hogy te is tudsz regenerálódni.
- Jaj ne már, nem gyakori képesség, nem osztogatják az égiek csak úgy!
- Akkor mi ketten szerencsésnek mondhatjuk magunk. - mondtam mosolyogva, mire Straen a szemét forgatta.
- Sosem vetkőzöd le az egód, igaz?
- Sosem.
- Na, még a kedvemért se?
- Straen, hűen szolgálsz évek óta, és téged tartalak az egyik legjobb barátomnak az élők közül, de... A fene egyen meg, ha én pont a te kedvedért megváltozom.
- Kihívásnak vettem. - mondta Straen mosolyogva.
- Eszedbe se jusson! - mondtam, majd elnevettem magam. - Olyan vagy, mint ő. Mint az öcsém volt. Pimasz és merész. A képébe nevetsz a veszélynek, és imádod a kihívásokat.
- Nos... Imponáló, hogy egy halott rokonodra emlékeztetlek, felség.
- Még egy szó, és tényleg olyan leszel, mint ő. Halott.
Straen összerezzent, bátorítóan megveregettem a vállát, majd mentem dolgomra.
Rózsakvarc a tenyészlaborban várt, majd kivett egy üvegbúra alól egy kis követ, rajta egy egész nagy csillagacháttal.
- Mit nem kapunk egyetlen kisujjból. - csóváltam a fejem.
- Gyere, segíts az akváriumba tenni! - mondta Rózsakvarc, megfogtuk a követ, majd egy nagy akváriumba tettük, négy másik kő mellé.
- Ez... Hány tonna volt, úgy mégis? - kérdeztem.
- Csak húsz kiló. A kő tizennyolc kiló, a mi kis tenyészlényünk pedig kettő-három.
- Jó, és most?
- Kristályport szórunk az akváriumba, és lezárjuk. Öt perc, és öt kristálybaba fog rohangálni a laborban.
- Aha. Jól hangzik. Hacsak össze nem törmek valamit.
Rózsakvarc erre nem szólt semmit. Egy kis kristályport idéztem meg, majd az akváriumba szórtam, és lezártuk a tetejét. Aztán vártunk, míg öt kicsi gyerek nem pattant le a kőről, felcsipegették a kristályport, majd egyben lenyelték a köveket, amiken tenyésztődtek. Aztán az ablaknak nyomták az orrukat, és kíváncsian pislogtak körbe.
- Hát nem ennivalóak? - kérdezte Rózsakvarc.
- De. Lenyűgözőek. - mondtam mosolyogva. - Lehet egy kényes kérdésem? Voltak már... Nem is tudom, természetes úton született gyermekeid?
- Hogy? Azt hiszem, nem. Egyedül vagyok, ugyan ki szeretne egy kísérleti selejtet, mint én?
- Rózsakvarc, erős vagy és fiatal... os. Ráadásul, egy génzseni. Ki ne imádna egy ilyen fickót?
- A munkámnak adtam a lelkem, és... Alig ismernének föl...
Az öt gyerek hamar a hangjára talált, és dörömböltek, hogy engedjük ki őket. Leszedtük az akvárium tetejét, majd Rózsakvarc kiemelte az öt csemetét, és rögtön el is nevezte őket.
- Csillag, Nap, Hold, Lapis és Rose. Nos, üdv köztünk!
- Te is...? - kérdeztem.
- Nem jelentkezett ötödik donor, muszáj voltam... Sziasztok! Kértek valami ehetőt? Nem volt jó a kő, igaz?
Rózsakvarc kekszet osztott a kicsiknek, és végig Rose-t figyelte, aki csendben eszegetett, a többiektől távol, és Rózsakvarcot figyelte.
- Szerintem felismert. - mondtam. - Menj oda hozzá, apa-donor! Hidd el, mókás a gyereknevelés. Sok boldog percet hoz.
- Olyan kis félénknek tűnik, nem tudom... - mondta Rózsakvarc.
- Két félénk megérti egymást. Gyerünk, Rózsi!
- Igaz, hogy a királyom vagy, de nem aggathatsz rám becenevet!
- Sérti az egód?
- Igen, Shucy.
- Ki engedte neked, hogy egyáltalán a keresztnevemen szólíts?! Te most az életeddel játszol, ha nem lennél a barátom, én... Bocs.
- Én... Elnézést, felség.
Rózsakvarc odament Rose-hoz, aki félénken köszönt neki, majd szorosan átölelte. Rózsakvarc nem kicsit meglepődött, és a kislány hátát simogatta.
- Üdv köztünk, 001-es. - mondta halkan. - Szia, Rose.
Rose nem szólt semmit, úgy függött Rózsakvarcon, mintha az élete múlna rajta. A többiek addig engem rohamoztak meg.
- Helló. - mondtam. - Szóval, ez itt az otthonotok, és az a rózsakvarc ott, gondoskodni fog rólatok. Én pedig a...
- Ő a királyotok. - mondta Rózsakvarc. Rose a karját szorongatta most. - Legyetek vele tisztelettudóak!
A gyerekek bólogattak, aztán elmentek aludni üvegbúra alatt. Rózsakvarc nehéz szívvel, de elengedte Rose-t.
- Volt egy látomásom az emberi életemből. - mondta Rózsakvarc. - Az akkori kislányom ugyanígy átölelt, aztán meghalt.
- Kellemes. - húztam el a szám.
- Ő is Rose volt. Nagyon szerettem. Az anyja végzett vele.
- Ó, te jó ég, nagyon sajnálom!
- Kristály ügynök volt, nem tehetett mást. A szerelmünk tiltott volt. Parancsot teljesített. Én nem hagytam annyiban. Aztán... Ez lettem.
- Na, szép. - mondtam. - Megyek, várnak az enyémek. Négy, természetes gyerek. Ennyi vagy.
- Az első három igencsak kérdéses. Ennyi vagy, felség.
- Imádom, hogy mindig pengeélen táncolsz. Feldobja a napjaim.
Csettintettem, majd eltűntem a szobámba.
Teltek a hónapok, az évek, Khatrina egyre csak nőtt, a kísérletek is egyre sikeresebbek voltak. A nép ismét beszállt, jóváhagyták, sőt, támogatták ezeket. Aki nem, azt csendben elintéztem, új kristálytenyészetek alapanyagául szolgáltak tovább.
Aztán, egy nap a laborba jött a tíz őserő, én pedig ijedtemben elejtettem egy obszidián-gyémánt gyermeket, mire az sírni kezdett.
- Bocs, Alkony. - mondtam. - Jól van, semmi baj! Mégis milyen jogon törtök rám?!
- Shuan Nirrakk, azt hiszem, túl messzire mentél. - mondta Christina úrnő. - Mi az az izé?
- Ő a kis Alkony, ami Éjfélből van, és nem izé! - csattantam föl. - Persze, amikor a néped írtják, nem jössz, de most, mikor megmentem őket...
- Embereket gyilkolsz, és változtatsz át! - mondta Methalia. - Ez megtorlásért kiált.
- Kérem, ne! - mondtam. - A családomnak szüksége van rám. Nincs anyjuk. Egyedül nevelem őket, és még egy birodalom élén is állok.
- Levesszük rólad az uralkodás terhét. - mondta Tertilius.
- Ugye, viccelsz?
- A gyerekeid élete, vagy a birodalmad. - mondta Aerin.
- Ne már, ne csináljátok ezt... Hova menjek két gyerekkel?
- Sajnálom, Shuan. - mondta Unius. - Dönts gyorsan, vagy mi tesszük.
- Jól van. - mondtam, nagyot sóhajtva. - Lemondok a trónról.
- Legyen így. - mondta Tertilius. - Tűnj el, míg a tömeg meg nem lincsel.
- Hogyan?
- Végig manipuláltad őket, és... Nem nézik jó szemmel.
- Manipuláltam? Ez nevetséges. Miért tennék ilyesmit?
- Shuan, átlátunk rajtad. - mondta Irene. - Ne ronts a helyzeteden!
- Jól van. Akkor, mondd meg, melyik erdőben bújkáljak minden és mindenki elől, két kicsi gyerekkel?!
- Nem kötelességünk segíteni.
A következő, amire emlékszem, hogy az ősök porig aláztak a népem előtt, majd újra elaltatták őket. Úgy tudtam. Christina úrnő tiltakozott, kegyelemért könyörgött, de hasztalan. Ekkor egy pillanatra látta ugyanazt a fájdalmat az arcomon. Félrehúzott, majd egy kulcsot adott a kezembe.
- Ezek a harmadszurdoki kapuk kulcsai, zárd le a bányai bejáratát! - mondta.
- Ugyan miért tegyem meg? - kérdeztem. - A kedvedért?
- Ez nem kérés volt, Shuan Nirrakk. Még élnek a gyermekeid, nemde?
- Menj a francba! - mondtam, és dühömben felpofoztam az őst, majd elrohantam.
Az árnyaim kivitték Necrót és Khatrinát az Árnyerdőbe, és én is odamentem. Khatrina reszketett a félelemtől.
- Sss! - csitítgattam. - Itt vagyok.
- Haza akarok menni! - mondta Khatrina. - Haza...
- Új otthont keresünk Kispillangó, jó? Nem lesz semmi baj.
Necro nyúzott volt, mint akit az imént téptek meg, és vérzett. Szomorúan nézett rám, és lassan hozzám sétált. Megvágták a szárnyát.
- Mit csináltak veled? - kérdeztem dühösen, a könnyeimmel küszködve.
- Meg akartak minket ölni. - mondta Necro. - Megpróbáltam megvédeni Khatrinát.
- Jól van, semmi baj, nagyon fáj?
- Anyát akarom. - súgta Necro a fülembe. - Ahogy a pikkelyeimet éri a keze melege, ahogy anyásan megpuszil... Nem akartam számkivetett lenni...
- Másképp megöltek volna. Anyád azért álmomban megnyúz, nem kockáztathatok...
Necro keserűen nevetett, én csak öleltem és simogattam.
- Kicsi Necromantusom, ne add fel! Még nincs vége. A neheze csak most jön.