Az Árnykirály naplója

Barlanglakó éveim egy kavicslánnyal

Azt álmodtam, a nagybátyám egy erőblokkoló karperecet tett a csuklómra, a barlangba lökött, és itt hagyott, az egyetlen kiutamat elvágva. Sajnos, nem csak álom volt. Felkeltem, és minden erőmmel azon voltam, hogy a bejárat elé görgetett sziklát elmozdítsam. Nem jártam sikerrel. Ezután a karpereccel próbálkoztam, és jó egy óra próbálkozás után zihálva kapkodtam a levegőt. Víz kellett, azonnal. Átok a félszirénségemre.
Botladozva elindultam a barlangrendszerben, és egyszer csak vízcsobogást hallottam.
- Folyó. - mondtam mosolyogva. - Folyó!
Rohantam a hang irányába, mire megcsúsztam egy kis mohán, és a patakba csúsztam. Prüszkölve jöttem fel újra, a víz hideg volt a fürdéshez. Inni se volt az igazi ezek után, teljesen átfagyva üldögéltem a parton egy mohás sziklán. Próbáltam két követ szerezni, és tüzet gyújtani a nadrágszáram egy csíkjából, és a kis, pislákoló tűz mellett megszárítkozni. Nem jött össze.
Élelem is kellett volna. Volt még egy kenyérhéjam, de nemsokára egy macskaszerű pocokféle állatka jött felém éhesen. Nagyon kicsi volt még.
- Szia, hát te mit keresel itt? - kérdeztem, és végigsimítottam az állat fekete szőrén. - Bizonyára eltévedtél. Hol vannak a szüleid? Ne, ne válaszolj, hiszen csak egy pocok vagy. Vagy mi. Éhes vagy? Gyere, egyél egy kicsit!
Az állatnak nyújtottam a kenyérhéjam, amit azonnal elvett, ketté tört, és visszaadta a felét.
- Köszönöm. - mondtam. - Miféle szerzet vagy te, hm? Okos kis állatnak tűnsz. Tudod, merre van kiút innen? Tudod, fentre.
Az állat körbe-körbe sétálgatott, majd lassan elindult arrafelé, ahonnan jöttem. Követtem őt, amíg az eltorlaszolt kijáratnál meg nem állt.
- Szóval megint ugyanott vagyunk. - mondtam. - Semmi baj, nem a te hibád.
A fekete állat mégis bűnbánóan nézett rám, majd hirtelen felkapta a fejét, és elindult egy másik, sötét, kanyargós folyosón.
- Várj meg! - mondtam, és utána indultam. A karperec már lüktetett a csuklómon, így megálltam egy kiszögellésnél.
- Eriner, csak hogy megtaláltalak! - hallottam egy lány hangját, és az állatka, Eriner boldogan csipogott neki.
Visszahúzódtam a kanyar mögé, így én pont ráláttam az állat helyére, mivel koromsötét volt, nem sokat láttam, de engem sem láttak. A lány kettőt tapsolt, és a folyosó fényárba borult. Leesett az állam, egy boszorkány, nem is akármilyen. Korombeli lány volt, mogyoróbarna szemű, hosszú haját egy fakéreg pánt fogta hátra, hogy ne hulljon levélzöld arcába. Igen, zöld volt a bőre. Egyszerű, testhez álló páncélszerű ruhát viselt, oldalán egy sziklapenge volt. Olvastam ilyen lényekről, egy földszellem. Elementál, mint a szirének. Nem egészen, mert a szirének másodelementálok. Teljesen le voltam nyűgözve. Egy harcos földelementállány. Az én világomnak abszolút lázadó.
A lány aggódó arccal hallgatta Erinert, és megpillantottam a kezében a kenyérhéjam.
- A tiéd. - mondta a lány. - Hol az az ember?
"Ember, na persze!" - gondoltam magamban, majd bepánikoltam. Nem tudom, mit tenne velem a lány. Csendben elosontam a kijáratig, újra megpróbáltam kijutni, de kimerülten ültem le a hideg kőre, mellesleg még mindig nyirkos ruhában. Egy köhintés, majd még egy, és egy egész roham. Remek, megfáztam. Mit kéne most tennem?
A földszellem tanácstalanul fordult a kijárat felé, majd engem megpillantva azonnal odajött hozzám, mire én arrébb húzódtam. Újabb köhögésroham, és amikor láttam, hogy a földszellem nem tágít, határoztam el, hogy majd elzavarom én.
- Bocs, nem akarlak leköhögni. - mondtam. - Az elementálok is megbetegedhetnek tudtommal. Szóval ha most megbocsátasz...
- Kérsz zsebkendőt? - kérdezte a földszellem készségesen. - Van nálam egy tartalék, tiszta. - azzal felém nyújtotta az egyszerű zsebkendőt.
- Ö, izé... Kösz. - mondtam, és elvettem a rongyot. Igénybe vettem, majd tüzet csiholtam két kővel, hogy megtisztítsam.
- Első a higiénia. - motyogtam magamnak.
- Nahát, egy felvilágosult halandó! - mondta a földszellem gyermeki áhítattal.
Metsző pillantást akartam vetni rá, aztán rájöttem, hogy ez a lány aligha látott embert, és egy fekete állattal beszélget. Antiszociális, és társaságra lenne szüksége.
- Bocsánat. - sütötte le a szemét. - Nem akartalak megbántani.
- Az milyen állat? - kérdeztem tőle.
- Nem az, hanem ő. Ő Eriner, a kisállatom. Vakondok. A föld alatt él és vigyáz az itteni békére, mint én.
- Sosem hallottam még a vakondokról. Mesélnél nekem róla?
A földszellem szeme felcsillant, és mesélni kezdett a vakondokról. Én kíváncsian hallgattam, ittam minden egyes szavát. Intelligens volt és kedves. Elhatároztam, hogy megbarátkozom vele. Időközben gyújtott egy nagyobb tüzet, aminél végre rendesen megmelegedhettem.
- Hogy érzed magad? - kérdezte. - Mindjárt megnézem, van-e lázad. Szabad?
A földszellem az igencsak valós kezével megérintette a homlokom, és mosolyogva rázta a fejét.
- Csak egy kis köhögés. - mondta.
- Akkor jó. - mondtam mosolyogva. - Köszönöm.
- Tudom, semmi közöm hozzá, de mi a neved? Honnan jössz?
- Shuan vagyok. - mondtam. - Téged hogy hívnak?
- Terra vagyok. Na és, mi szél hozott ide?
- Hát, tudod... - kezdtem, aztán elmeséltem, hogy jutottam ide. Nagybátyám itt hagyott egy barlangban a semmi közepén, illetve felvezettem a történetet. Terra figyelmesen hallgatott, nagyon érdeklődő volt, és utána folyamatosan kérdezgetett a fenti világról. Én elmondtam, amit csak lehetett, Firenzében van polgárság, máshol királyság, a keresztények nagyban üldözik a mágusokat, járványok vannak időnként, és a többi.
Terra pedig mesélt az ő népéről. A földelementálok különböző kasztokba szerveződnek: szellemek, sárkányok, őrzők, elemiek, és energiák. A szellemek segítők, akik az őrzők munkáját segítik a védekezésben és támadásban egyaránt. A sárkányok a nehézlovassághoz hasonlóak, nehéz leszedni őket. Az őrzők az első számú harcosok, illetve a királynő és az őserő, az uralkodópárjának őrei. Az úgynevezett elemiek az átlagos kőemberek, az energiák pedig tiszta földerők, az őserő leszármazottai. Terra csak beszélt, beszélt, mire észbe kaptam, azon gondolkodtam, vajon tetszene-e neki néhány trükköm. Le akartam nyűgözni. Aztán rájöttem, hogy a karperec még mindig akadályoz.
- Minden rendben? - kérdezte Terra.
- Ó, persze. - mondtam, és karba fontam a kezem, hogy ne látszódjon a karperec. Úgy érzékeltem, egyre csak nőtt. Úgy szó szerint percenként egy fél milliméterrel vastagabb lett, és erősebb fejfájást okozott. Nem akartam ezt a problémát Terra nyakába varrni, nem akartam látni a szánakozását, próbáltam mosolyogni. - Minden a legnagyobb rendben. Hűha, ti mivel világítotok?
- Fluoreszkáló vagy éghető kövekkel, az igényeknek megfelelően. Néha olajjal. Miért?
- Odahaza Firenzében még sosem láttam világító köveket. Nahát! Ez elképesztő.
- Néha a tűzelementálok meg is festik a lángokat, látnod kéne egyszer...! - mondta Terra, majd összeráncolta a homlokát, és a csuklóm után nyúlt. A felkarom közepéig égette a bronz a kezem. - Mi a nagyságos Ős...?
- Én... - kezdtem, de Terra csendre intett.
- Ezt azonnal eltüntetem rólad. Inkvizítori mágia, ha belep a bronz, a mester irányít. Ősrégi módszer, és béna, új technológia...
Terra egy teljes arzenálnyi fegyvert vett elő, mire egy pálcát húzott elő. Elmormolt egy varázsigét ógörögül, majd végighúzta a pálcát a bronzon. Siklott benne, mintha csak vaj lett volna, és a bronz összezúzva hevert a padlón. Zihálva vettem a levegőt, Terra arrébb rugdosta a bronzot, majd rám mosolygott.
- Máris jobb, nemde? - kérdezte.
- Köszönöm. - mondtam. - Megmentetted az életem.
- Semmiség. A barátom vagy. Ennyit megteszek érted. Meddig maradsz? Mutathatok egy másik kijáratot a felszínre...
- Ameddig szeretnéd. Nincs hova mennem. - vontam meg a vállam.
Na jó, ez így nem volt teljesen igaz. Meg akartam tudni, hogy van Nirrakk. Csak egy öt éves kisfiú, bánthatják. Aztán belegondoltam, hogy végül is a fiam, talpraesett kell legyen, mint én. Egy kicsit megnyugodtam.
Terra pimasz félmosolyra húzta a száját, majd elrohant egy számomra teljesen random folyosón.
- Kapj el, ha tudsz! - mondta nevetve, én pedig utána futottam. Ekkor a föld erejét kihasználva gyorsabban szökellt ide-oda, én pedig csak néztem.
- Ez nem ér! - mondtam. - Terra!
- Mágiahasználat ér. - kiáltott utánam Terra. - Gyere, kapj el!
Félig árnnyá változva követtem Terrát, és amikor megállt egy forrásnál, hogy szusszanjon egyet, egy árnykötéllel megfogtam a lábát, és a barlang mennyezetéről lógattam le. Ő erre durcás arcot vágott, és karba fonta a kezét.
- Na jó, te hova lettél, Shuan? - kérdezte, most már mosolyogva.
- Melletted! - mondtam, láthatóvá téve magam, majd leszaltóztam egy kis sziklakiszögellésről a vízbe, és onnan vigyorogtam Terrára. - Alattad. Milyen a kilátás?
- Fogalmazzunk úgy, egy új élményt szereztél nekem. Volnál szíves most már elereszteni?
- Kívánságod parancs, hölgyem! - mondtam, csettintettem, Terra pedig visítva a vízbe zuhant.
- Te eszelős! Rád zuhanhattam volna!
- Na és? Odahaza sziklákat cipeltem innen Firenzéig. A vízben te meg sem kottyansz nekem.
- Gondolhattam volna. - mondta Terra a szemét forgatva. - Pont veled összefutni, Shuan herceg. Csak nekem van ilyen mázlim.
- Na, azért annyira nem vagyok kibírhatatlan. Milyen hercegről beszélsz?
- Rólad. A félvér hercegről.
- Ó, az jó könyv... Lesz? - kérdeztem csodálkozva, majd megráztam a fejem.
A huszadik századba utazni gondolatban is nagyon ijesztő. Csak nagy mágusok képesek ilyesmire, akiknek a fele beleőrült az elmei utazásokba. Nem, nem jóslás, ettől erősebb és valóságosabb dologról van szó. Nem akartam bővíteni az őrült mágusok táborát. Akinek még mindig nem jött volna le, miről beszélek, J. K. Rowling Harry Potterének hatodik részéről, a Félvér hercegről van szó.
- Szóval, milyen félvér herceg? - kérdeztem.
- Anyukád szirén volt, ugye? Nos, kering egy ilyen mendemonda az elementálok közt, hogy a szirének királynőjének van egy félvér fia, aki egyesítheti a másodelementálokat, és hát... Figyeltem az összes mozdulatod, a szemed, annyira olyan vagy, mint Rebecca királynő volt, és...
- Minek lesegeted a szemem? - kérdeztem lefagyva.
- Mert ahhoz, hogy kommunikálni tudjunk, tartanunk kell a szemkontaktust. Ó, nagy szikláshegység, te nem tanultál illemet?!
- És mondd csak, milyennek találod a szemem? - cukkoltam Terrát.
- Te moszatfejű... Mi bajotok van nektek másodelementáloknak, hogy mindig a szellemeket piszkáljátok?! Szent szikla, szakadj már le a témáról!
- Te kezdted. - vontam meg a vállam. - Homokos.
- Na adok én neked olyan homokost, hogy beleremeg az égbolt is! - mondta Terra, a tőre után nyúlt, de meggondolta magát, és kimászott a vízből.
- Jaj ne már, nem úgy gondoltam! Terra, légy szíves, gyere vissza! Nem akartalak megbántani.
- Hm, valóban? Tudom, ismerem a családod. Nirakok, a nagy kőomlásra mondom, mindnek olyan csípős nyelve van, de olyan brilliáns mágusok, hogy egyiket se lehet levakarni. Szent szikla, miért én találtam rá?
- Ha akarod, elmehetek. - mondtam. - Komolyan. De előbb befejezem a fürdést.
- Nem fog jót tenni a köhögésednek, ha vizes ruhában jössz ki megint. - mondta Terra szemforgatva. - Még belázasodsz.
Én csak mosolyogtam, kiúsztam a partra, majd lassan kimásztam a vízből. Kicsit lecsöpögtettem a kender tunikám, majd csettintettem, és zöld lángok égették a ruhám. Terra felemelte a kezét, majd leejtette, amikor a lángok és a kenderruha helyén egy halványzöld talárköpeny volt rajtam, én pedig mosolyogva ültem le egy sziklapárkányra.
- Ne félts, amíg az erőm megvan! - mondtam, mire a köpenyen rúnák fénylettek fel és hunytak ki. Imádtam az új szövetmanipuláló varázslatom.
- Nem rossz. - biccentett Terra.
- Nem rossz? De... Tudsz jobbat mutatni? - kérdeztem csípőre tett kézzel.
- Persze, gyere velem! - mondta Terra, és követtem őt egy másik nagyobb barlangba.
Ekkor egy furcsa kőrakáshoz lépett, majd alakítgatta, és megütögetett egyet egy másikkal. Különös hangot adott ki. Aztán intett, hogy én is kipróbálhatom. Ezután hátrébb lépett, még több sziklát emelt ki a barlangból, és integetett feléjük, mire különböző hangokon szólaltak meg. Terra ekkor elmosolyodott, intett, és a sziklák egy csodálatos, andalító dallamot kezdtek játszani. Terra századokkal előre feltalálta a zenekart és a hangszereket. Lenyűgözött.
Éppen tapsoltam volna, de Terra leintett. Ekkor a sziklák megmozdultak, rezegtek, gurultak, és egy kemény, vérpezsdítő dallamot kezdtek el játszani. Mire vége lett, áhítattal fordultam Terrához, hogy megköszönjem ezt az élményt.
- Ezt hogy hívod? - kérdeztem.
- Rock and roll. - mondta Terra. - Kevesebb, mint egy évezred múlva az embereknek is megmutatom. Tetszene nekik, ha az egyház nem tiltaná a hangszeres zenét...
- És a néped?
- Ma lesz a koncertem. Nagyon izgulok. Imádom az újításokat, de lehet, másnak nem fog tetszeni...
- Nekem tetszett. - mondtam, és megszorítottam Terra kezét. - Ha akarod, ott is nagyon szívesen meghallgatlak. Komolyan tetszett, imádom. Teremtettél egy csodát, de lesz, aki csak kritizálni fog. De lesz, akinek örömet okozol. Vésd az eszedbe!
- Rendben. Majd... Ott is meghallgatod? Tényleg tetszik? Magasságos szent hegyek, el sem hiszem, hogy tényleg tetszett!
- Távol álljon tőlem a hazugság. - mondtam mosolyogva. Aranyos volt Terra lelkesedése.
Terra a nyakamba ugrott örömében, én pedig zavartan viszonoztam ezt egy baráti ölelésben. Megkedveltem ezt a különc földelementált. Bíztam benne, hogy megkedvelteti a népével a rockot. Majdcsak szereti valaki más is.