Az Árnykirály naplója

Ha megölnélek...?

"Szívességet tennék azzal, ha megölnélek?"
Hirtelen egy sötét szobában találtam magam, sehol egy ablak, fáklyatartó, vagy egyéb fényforrás. Mégsem féltem, a sötétség puhán vett körül, átjárt, megnyugtatott, és kitisztította a gondolataim.
"Meglehet." - feleltem.
"Gyere."
"Hová?"
"Velem."
Kicsit sem furcsa, hogy egy hang elkezd hozzám beszélni, én pedig vakon követem, valahová a sötétbe. A vak bizalom távol állt tőlem eddig.
A folyosó végén egy kovácsoltvas kapu állt, a kulcs helye körül a nekromata rúna díszelgett. Gondolkodás nélkül a rúnámat az ajtón lévőhöz érintettem, mire a kapu kinyílt, és beléptem rajta.
Egy temetőkertben sétálgattam, a hajnali köd még nem szállt föl, kellemes sejtelmességbe borítva a helyet. A kopasz fák, mint egy-egy groteszk kéz, nyúltak felém, recsegve-ropogva, de nem bántam. A fák hozzám szóltak, és simogattak. Miért féljek?
"Légy üdvözölve!" - susogták lágyan, mire megsimogattam egyik-másik törzsét.
Ahogy haladtam tovább, egyre több pad volt az ösvény mentén, és leültem az egyikre. Ekkor egy zombi mászott ki az egyik sír alól, kedvesen köszönt, kezet ráztunk, majd tovább is ment. Az egyik ujja a még a kezemben maradt, de el is tűnt rögtön. Innentől kezdve sejtettem, hogy csak álmodom. Mert ilyen még a mágikus világban sem történik.
Tovább sétálgatva egyre több élőhalottal találkoztam, akik mind kedvesen köszöntek nekem, és mind sötét talárt hordtak. Ahogy gondoltam, rajtam is ilyen volt.
A kertet elhagyva egy szökőkúthoz érkeztem, ahol néhány mágus elmélyülten vitatkozott valamiről. Engem megpillantva azonban megbékéltek, és mosolyogva köszöntöttek.
- Shuan Nirrakk? - kérdezte egyikük, mire bólintottam.
- Honnan tudod? - kérdeztem.
- Manapság olyan kevés nekromata van, de hogy valaki annak szülessen, kész szenzáció. Természetesen tudtunk a létezésedről.
- Szabad tudnom, mit is keresek itt pontosan? És mi ez a... Hűha, fantasztikus hely?
Elkalandoztam picit, és a belváros szívében lévő sötét kastélyra pillantottam. Meg sem tudtam becsülni, hány emelet magas lehet, és milyen tágas, de lenyűgözött, ahogy a körülötte lévő átkozott erdő is. A maga groteszk módján gyönyörű volt.
- Ez itt Nacral birodalmának az a kis szelete, ahol csak nekromaták vannak. - mondta a mágus. - Együtt léteznek, dolgoznak, tanulnak, illetve szórakoznak, találkoznak, békés keretek közt, távol a bosszantó élőktől. Charon vagyok, a Falánk-mozgalom vezére.
- Helló. - mondtam zavartan. - Shuan. Kérlek, ne szívj rám, de nemrég nyírtam ki egyet közületek...
- Jonakhimra gondolsz? - nevetett Charon. - Ugyan, ő már réges rég eltévedt. Az eredeti, később úgynevett Falánkok a kontárokat igyekeztek visszaszorítani. Lehet, hogy egyesek visszaéltek ezzel a hatalommal, és a saját dicsőségüket növelték. Egyre több lett az ilyen, az óriási hatalom öröklődött, nem úgy, mint a felelősségtudat. Aztán már senki nem tudott uralkodni magán. Vidámabb téma, én kértem, hogy látogass el ide.
- Mégis miért? - kérdeztem. - Mármint, született nekromata vagyok, ritkaság, meg minden, de nem értem, miért épp most...
- Azért, mert segítséget kértél. Korábban nem értünk el, de... Ha már így alakult. Nacral hozott, Shuan! Körbevezethetlek?
- Igen, köszönöm. - mondtam, és még egyszer körbepillantottam. Nem bírtam betelni a látvánnyal, akaratlanul is elmosolyodtam. - Lenyűgöző ez a hely.
- Igazi kis pokoli paradicsom. Van szerényebb és igen fényűző része is. Bár, ha azt veszem, minden fényt kiűztünk innen...
- Ezt feljegyzem. - mondtam vigyorogva. - Egy kísérőárnyam gyűjti az ilyen szóvicceket.
- Ionas? Róla hallottam. Tőle tanultam néhány viccemet. Halálra nevettem magam rajtuk. Most téged kísér?
- Igen, három másik korabelivel együtt. Abyss, Claudius és Lucian.
- Á, igen, kedveltem őket. De hogy bírják egymást?
- Abyss mindenkivel kijön, Claudius passzív, csak Lucian és Ionas jönnek ki kevésbé jól, de alapvetően megvannak.
- Remek ezt hallani. Gyere, megmutatom neked a hely legszebb részét.
- Kert? Halottasház? - tippeltem.
- Könyvtár. Remélem, nem bánod. Feltételezem, le fog nyűgözni.
- A könyvtár nagy szerelmem.
- Azt fogod kívánni, bár itt tanultál volna mindig is.
Charon elindult egy macskaköves úton, közben elhaladtunk néhány fa vagy sírkő mellett. Időnként összefutottunk a mágustörténelem nagy nekromatáival, néha különböző kultúrák halálisteneivel is. Az ábrázolásokhoz képest mind vidámnak tűntek, és kedvesen köszöntek. Még akkor is, ha már másodjára jött velünk szembe a kelta istennő Morrigan.
- Szerintem megkedvelt. - mondtam. - Már másodjára jön velünk szembe.
- Morrigan eléggé anonim, szegény. - mondta Charon. - De kedveli az olyan kultistákat, mint te meg én. Csak mi ismerjük őt.
- Amúgy te az a Charon vagy?
- Nem, csak a szüleim neveztek el a jó öreg csónakosról. Itt én töltöm be a szerepét, szóval megpecsételődött a sorsom. Néha lelkeket halászgattam kicsiként.
- Az én első halottas élményem nem volt ilyen vidám.
- Részvétem a szüleidért. Én az unokatestvéremmel kezdtem. Gyermekágyi láz.
- Ó, sajnálom.
Charon elmosolyodott, majd hirtelen megálltunk, átkarolta a vállam, és elgondolkodva nézett a távolba. Egy sziklakiszögellésen álltunk, alattunk nagyon mélyen egy kis csermely folydogált. Volt egy olyan érzésem, hogy a folyó sokkal nagyobbra is képes duzzadni, mint azt a medre engedi.
A túlparton több bódé előtt halottak sorakoztak, papírokkal és utazózsákokkal a kezükben.
- Látod, amit én, Shuan? -kérdezte Charon.
- Az idézésre váró holtakat?
- Nézz feljebb picit! Ott, látod?
Néhány halott beszállt egy csónakba, ami az út kellős közepén állt. Amint a csónak megtelt, az ég vörös lett, fekete felhők gyűltek a csónak köré, majd egy katapultot képeztek. Aztán a katapult kilőtte a csónakot, egyenesen egy villámba. A csónak ezután simán landolt a csermelyben, a holtak pedig eltűntek a villámban. Az ég ismét szürkés árnyalatot vett föl, a folyó megduzzadt, alig fél méter hiányzott, hogy kilépjen a medréből. Megjegyzem, tizenöt méter mély volt az egész kanyon.
- Azta! - mondtam, miután túlestem az első döbbeneten. - És most, hogyan tovább? Ez még nem a könyvtár.
- Tudom, majd eljön az idrje. Akarsz pecázni? - kérdezte Charon, majd egy botot nyújtott felém.
Elvettem a botot, a végén egy kaszaszerű penge volt, ami végül egy éles kampóban végződött.
- Ezzel fogunk halottakat kihúzni a vízből? - kérdeztem.
- Muszáj első vért venni, de nem fájdalmas. - legyintett Charon. - Én már tucatszor kipróbáltam magamon.
- Engem is így húztál ki?
- Nen, téged egy sír alól kellett kikaparjalak, hálóval. A megidézetteket nem lehet kampózni. Fogjul ejtett vére nem érheti ezt a földet. Se a kaszát. Nacral azért kicsinál.
- Hogy tudok kiszabadulni a fogságból?
- Ha még élő vagy, csakis külső segítséggel. Ha teljesen halott lennél, egyszerűen levághatnám a láncaid, de itt kéne maradnod, úgy egy hónapig. Aztán papírozni a távozásod, kitölteni a bosszúszerződést, a halotti anyakönyvi kivonatod meg kéne csináltatni... Még két hónap. Sajnos, ilyen a bürokrácia. Most egy igazi hárpia szervezi ezeket, míg Alkony úrnő ki nem nevez valaki mást.
- Alkonnyal jóban vagyok. - mondtam. - Fogjuk rá. Nem utál.
- Persze, szinte az unokája vagy.
- Arról honnan tudsz? - ijedtem meg.
- Nos, nem vagyok vak, láttam a rúnáid. Egy örökéltű halott. Nacral után te vagy az első ilyen, ráadául halandó származású. Persze, hogy tudok róla. Kapás van.
Charon kihúzta a kaszát, amiről két gyerek lógott le, rajtuk a Harapás nyomaival. Ikrek voltak, akiket Jonakhim evett meg.
- Á, Jin és Jang! - mondta Charon vidáman, behúzta a két gyereket a csónakba, és egy kis csokit adott nekik, egy fehér, egy keserű. - Helló! Charon vagyok, Necrogard csónakosa, kaszása, és a kalauzotok. Üdv a városban! Ha kérdésetek van, csak szóljatok bátran!
A két gyerek nem ijedt meg, sőt, vidáman beszélgettek Charonnal. Ezután egy tucatnyi unalmas figurát fogtunk ki, majd egy óriási kígyót.
- Jörmi, hányszor mondtam már neked, hogy ne zavarj, ha dolgozom... - forgatta a szemét Charon.
- Ez Jörmungand, a Világkígyó? - kérdeztem meglepetten.
- Igen, Loki megkért, hogy vigyázzak rá kicsit.
- De... Neki a Világfa körül kéne... Tudod, világkígyóskodnia.
- Shuan, az istenek furák, és a legendákkal ellentétben nem mindig csinálják azt, amit kéne. Odin és Kronosz együtt sakkozik a jó öreg keresztény Úrral. A világ összes szerelemistene éppen a majáknál nyaral.
- Hogy lehet hárman sakkozni?!
- Mindenhatók. - legyintett Charon. - Ha azt mondják, akkor hárman fognak sakkozni. Áh, ez egy Vivant, takarodj vissza!
Charon lerugdosott egy halat a kaszájáról, mire a szerencsétlen, még élő állat szörnyethalt.
- Az ebédem. - sóhajtott Charon. - Pedig szeretem a repi élő kaját.
- Felhozzam neked?
- Hagyd, már döglött. Azért kösz.
Egy ideig még elpecázgattunk a holtakkal, kivittük a csónakot az útra, majd Charon a nagy, fekete kastélyhoz vitt. Itt volt a legvegyesebb népség, néhányan bőrönddel ésvagy tarisznyával közlekedtek, volt, aki csak sétálgatás közben olvasgatott.
- A könyvtár a 666. szinten lesz. - mondta Charon. - Szerintem Luca is itt lesz. Nagyon rendes könyvtáros, az első nekromata.
- Már alig várom, hogy megismerjem. - mondtam. - Rengeteg munkáját olvastam, a rúnákról, a Halálfolyókról, a halottidézésről, lenyűgözött.
Charon csak mosolygott a lelkesedésemen, majd megérintett a falon egy rúnát, mire a fal elfordult, és egy, a koromat túlságosan megelőző lift látványa tárult a szemem elé. Három falán derékmagasságtól a plafonig tükrök voltak, míg a padlót, a plafont és a maradék falrészt fekete márványlap burkolta, amibe rúnákat karcoltak.
Beszálltunk a liftbe, sehol egy gomb. Charon csak elővette a pálcáját, a plafon felé nyúlt, és egy rúnát karcolt bele. Az ajtó bezárult, halk, temetői zene szólt, és elindultunk felfelé.
Nemsokára az ajtó kinyílt, és kiléptünk a folyosóra. A márvány fal sötétjét helyenként színes lánggal égő fáklyatartók és arany fríz szakította meg.
- Ezt a szintet még maga Nacral és Alkony tervezte. - mondta Charon. - Elő-gótikus stílusú.
- Az mit takar? - kérdeztem.
- Olyan, mintha előre koppintottuk volna a gótikus stílusjegyeket, sötétség és hátborzongató elemek. Plusz néhány hatalmi szimbólum, barokk beütéssel, tükrök és trükkök sokasága, végül alkimista jelzések, hogy mégis érzékeld a rendszert ebben az egyedi stílusban. Röviden, Nacral és Alkony lelki világát láthatod magad körül. De Luca is sokat alakított rajta.
Charon kinyitotta az aranyozott, ébenfa ajtót, mire hasonló stílusú polcokkal, asztalokkal, és egyéb bútorokkal találtam szembe magam. A polcok labirintusként voltak elrendezve, kétszer kellett csak körbejárjam, hogy sejtsem, a nekromata rúna a mintázata. Minden saroknál egy-egy színes fáklya égett, amit egy kristálybúra vett körül, hogy ne égjen le semmi.
A polcok bejáratánal kezdődött a könyvtár, a végén a pihenő-és dolgozósarkok. Minden egyes kanapén tiszta, elemi sötétségből szőtt huzat volt, minden egyes darab egyedi volt, mindegyiket más-más szín és minta díszítette. Egy-egy saroknál egy ébenfa vázú, üveglapú asztalt négy nagy, három egység hosszú kanapé és négy fotel vett körül, és minden kanapén puha párnák kaptak helyet, a kanapé díszítőszíneiben. Egy-egy ilyen kuckót egy kisebb oszlopcsarnok határolt, felülről egy kupola, és három lépcsőfok vezetett fel hozzájuk. Az ilyen pihenőszentélyeket árnyakból szőtt függönyök takarták el a helyiség többi részétől. Szívemet azonnal megmelengette a kuckó látványa, és ott helyben ki is próbáltam az egyik, zöld-fekete kanapét.
- Látom, tetszik. - mosolyodott el Charon.
- De még mennyire! - mondtam, miközben kényelembe helyeztem magam. - Van egy nagyon rossz tulajdonságom, mégpedig iszonyatosan hedonista vagyok.
- Nem vagy egyedül. Valljuk be, mindenkiből előjön a hedonista, ha ezt meglátja. Ezért is mutattam, mert tudtam, hogy tetszeni fog. Jelentkezzünk be Lucánál, biztos az új szerzeményeket avatja föl. Nála ez kisebb szertartás.
Kétszer körbejártuk az egész könyvtárat, mire megtaláltuk Lucát, az egyik lesötétített pihenősarokban meditált éppen. Amint megpillantotta Charont, elmosolyodott, majd meggyújtott egy fáklyát. Finom vonású elf nő volt, hosszú, fekete haját összekontyolta, és egy ezüstös pókhálóval díszítette. Ruhája is hasonló volt, fekete, árnyakból szőtt ruha, rajta pókhálókkal és vérmintás szegéllyel.
- Csak hogy meglátogatsz. - mondta Luca mosolyogva, így láthatóvá váltak éles fogai és két, még hegyesebb szemfoga. Szóval, démoni vámpír.
- Ki nem hagynám, ha már erre járok. - kacsintott rá Charon. - Ma is gyönyörű vagy.
Luca erre elmosolyodott, majd arcon csókolta Charont.
- Munkából jössz? Érzem rajtad a hullaszagot.
- Talán valami problémád van?
- Megéhezem tőle. Az újonc?
- Shuan Nirrakk. - mutatkoztam be, és kezet nyújtottam Lucának.
- Luca Dark, avagy a Halálhölgy. Bár, azt hiszem, tudod.
- Olvastam a legtöbb írását, és egyszerűen... Lenyűgözött a munkásságának sokszínűsége.
- Tetszik nekem ez a Shuan. Egyedül vagy Odaát, ugye?
- Hát, mint nekromata, vagy mint szabad mágus?
- Mint mindkettő. De hidd el, képezhetőek. Úgy hallottam, bele is kezdtél. A dravesekre meg a sárkányra gondolok.
- Igen, nos, csak próbálkoztam.
- És ráéreztél a teremtésre. Amit eddig csak feltételeztem, hogy nem metafizikai teremtmény leutánozhatja az isteni munkát. Neked sikerült. Picit irigy is lettem, de kiengesztelhetsz, ha megkaphatom néhány feljegyzésed. Van, ami hiányzik a gyűjteményből, és az üres polcok annyira bántják tünde szemem.
- Hát jó. - vontam vállat. - Mi kell? Bármit idehozhatok.
- Vethetek egy pillantást a könyvtáradra...? - kérdezte Luca.
Bólintottam, mire Luca körül fekete köd gyűlt, aztán leült, csettintett, mire az asztalon ott sorakoztak a könyveim. Luca szeretettel simított végig a gerincükön, a címüket olvasgatta, néhánynál felcsillant a szeme.
- Ezt mindenképpen le kellett másolnom. - mondta mosolyogva. - Nyugodj meg, csak másolatok. A saját könyveket nem szoktam beszedni, csak halálozás után, ha adomány. Amúgy tisztességes szoktam lenni. Szóval, új vagy itt, igaz?
- Igen. Ez beiratkozós könyvtár?
- Persze, akárkit nem engedek be... Szóval, a neved Shuan Nirrakk, születési idő, hely?
- 1145, június 1, Firenze.
- Á, negyvenötös! Imádtam azt az évet, bár akkor Firenze nem volt épp ínyemre való városka...
- Firenze borzasztó város, a nyüzsgés, az emberek, akik lépten-nyomon beléd futnak, köszönnek, szétölelgetnek... Borsódzik tőle a hátam.
- A déli területek nem valók a nekromatáknak. - nevetett Luca. - Igazából, északon nőttem föl, mágusok közt, Magiszonon, és úgy is kiutáltak. Furcsa volt, hogy valaki ennyire szembemenjen a természet törvényeivel. Rendben, oda kérek egy rúnapecsétet és egy aláírást.
Luca egy hegyes pennát és egy papírt tolt elém. Csak néztem, hogy mégis mit kezdjek ezekkel.
- Hol a tinta? - kérdeztem.
- A tinta a rúnád erejével átitatott vér. Ugye túlestél az első iszonyon?
- Persze. De ha végigvágom a rúnám...
- Ez az egy penna, ami nem teszi inaktívvá, sőt.
Elvettem a pennát, a hegyével végigkarcoltam a rúnámat, a csuklómat a papírhoz nyomtam, majd aláírtam a pennán maradt vérrel. Luca elvette a lapot, egy fekete szalaggal bekötötte a kezem, majd a kezét nyújtotta felém.
- Üdv a szabadságban! Így már, ha visszatérsz, mentesülsz az idézet alól is.
- Hogyan?
- Védelmet kaptál, de azért picit sajnálom, hogy nem ölhettelek meg. Van már halott részed.
- Van. És... Milyen érzés lesz, ha meghalok? Mármint, jártam iskolába, tudom, milyen az átlag ember halála. A nekromatáé?
- Az árnyad elhagyja a tested, és majdnem minden kapcsolatod megszakad vele. Ezután a folyóba esel, Charon kihúz, ide kerülsz, de lényegében eddig minden holtan született azt mondta, felszabadító. Azt hiszem, a sárkányt is beíratnám ide. Imádná ezt a helyet.
- Miből gondolod? - kérdeztem.
- Figyelem egy ideje... Necrónak hívják, ugye? Van már rúnája?
- Még csak most tanulgatja a nekromanciát, szóval még nincs.
- Mihamarabb legyen! - mondta Luca, majd eltűnt.
Charon és én még egy ideig a könyvtárban lebzseltünk, és azt kívántam, bár ide kerülnék rögtön a halálom után.
- Csak öngyilkos ne légy! - mondta Charon. - Azoknak rothadt halszaguk van. Nem szereti őket senki.
- Észben tartom. - motyogtam zavartan magam elé, de a gondolataim valahol teljesen máshol jártak.