Az Árnykirály naplója

Idézet

Végre Firenzébe értünk, de az eső kicsit sem csitult, sőt, csúnyán dörgött és villámlott. Úgy döntöttem, csak megidézem az Idézetek könyvét, aminek a végeredménye egy csúnya égési seb és néhány mélyebb karcolás lett. Ráadásul Christina úrnő is újrakezdte a sikoltozást, így nemes egyszerűséggel elegem lett, és összetörtem egy vázát. Szóljon mentségemre, túl törékeny volt, és csalogatóan kézközelben.
Kimentem az esőbe kitisztítani a fejem, aztán felkerestem a legközelebbi könyvtárat. A jó öreg boszorkánymester könyvtáros, amint észrevett, egy pillanatra ledermedt, és meglepetten pislogott rám.
- Nirak úrfi... Maga itt?
- Igen, itt. Lemásolhatnám az Idézetek könyvét? Aztán mennék is tovább.
- Hova tovább? Ebben a szörnyű jégesőben?!
- Ez csak Irene úrnő. - legyintettem, majd a könyv után kezdtem kutatni. - Érzi az átjövetel közelségét.
- Irene? A szirénős?
- Igen. Ide azzal a könyvvel!
- Baj lesz belőle, ifjú kharinaida.
- Miért is? - kérdeztem szinte sziszegve. Honnan tudja ez a boszorkány, hogy ki vagyok?!
- Ez veszélyes varázslatok könyve, egy-kettő el is emészthet, ha nem pontosan készülsz fel hozzá. Az idézés széleskörű mágia, ajándék és átok egy pillanatban. Felelősen használd!
- Ígérem, nem pusztítom el Itáliát, vagy ilyesmi. - mondtam vigyorogva.
Lemásoltam a könyvet, majd az egyik sarokba húzódva olvasgattam, kezdve az alapoktól. Egy idő után már csak gyorsan átpörgettem a lapokat, amik egyre nagyobb idézéseket rejtettek, időnként tiltott varázslatokat. Nem túl nagy meglepetésemre a teremtői idézőkapu ezek határát súrolta.
Mielőtt teljes kísértésbe esek, összecsuktam a könyvet, nehogy meg találjak idézni egy nagyobb démont, mint én magam, csakis a hatalmáért. Az ilyennek mindig rossz vége van.
Megköszöntem a mesternek a segítséget, gondosan eltettem a könyvet, majd kiléptem a zuhogó jégesőbe. Gyorsan fedelet kellett keresnem, vagy csinálnom. Épp nekiláttam egy ernyőt idézni, amikor egy hegyes jégdarab a rúnámba fúródott, blokkolva a varázserőm. Sikítani lett volna kedvem, szitkozódva kihúztam a jégdarabot, majd mielőtt összeesek, a zsebemben kutattam esszencia vagy a pálcám után. A pálcám jó öt perc keresgélés után lett meg, újrarajzoltam az Ehnetis-jegyet, és lassan visszatért az erőm. Megnyugodva sóhajtottam föl, aztán bosszúból a jégdarabba rúgtam. Aztán csak megbántam.
- Bocs Irene, tudom, hogy csak ide akarsz jönni. - mondtam. - Nem kell sok idő, ígérem. Anyám nevére esküszöm, idehozlak titeket.
Nagyot sóhajtottam, ernyőt idéztem magam fölé, majd elindultam a régi Nirak-házhoz. Kellett még lennie ott néhány könyvemnek, gyorsan felveszem őket, aztán...
- Shuan? - hallottam Annabelle hangját. - Égre-földre kerestünk! Ugye tudod, mennyire zuhog az eső?
- Tudom. - mondtam, nagyot sóhajtva. - Hasogat is a fejem.
- Figyelj, van egy könyvem az őserőkről, lemásolhatom neked.
- Kösz, Annabelle. - mosolyodtam el, majd intettem, hogy jöjjön az ernyő alá.
Annabelle reszketett, alig bírt járni, de ahhoz képest elég gyorsan visszaértünk a kocsihoz. Saverio négy bögre gőzölgő teát hozott be, és szétosztotta nekünk. Én csak félretettem a bögrét, és olvastam, míg a másolásra várok. Theseus a vállam fölött kukucskált a könyvre, majd rám pislogott, mire összecsuktam és félretettem a könyvet.
- Szervusz. - mondtam. - Nem fázol, Theseus?
- Nem. - vont vállat. - Nagyon.
- Az én fiam is nagyon fázós. Az is mindig így tagadja... Tessék, itt egy pokróc!
- De ez a tiéd...
- Én megvagyok. - mondtam, feltartottam a kezem, az ujjaim közt zöld lángot táncoltattam. Theseus ámulva figyelt, mire én elmosolyodtam. - Nem vagyok olyan esetlen, de köszönöm, hogy aggódsz értem.
- A te fiad hány éves?
- Úgy nagyjából három, négy éves? Körülbelül. Veled egykorú, de Kristákybányában lakik.
- Kár. Alig van korombeli, akivel játszhatnék.
- Necky is folyton ezen nyavalyog. Igaz, hogy különleges lények közt él, de mégis egy kis különc.
- Annyira különös?
- Annyira sárkány.
- Ezek szerint... Valóban léteznek sárkányok?
- Úgy bizony. Lenyűgözőek. Ezért lett az elsőszülöttem is az.
Theseus ezután a sárkányokról kérdezett, majd befutott a két nővére és a kishúga is. Aztán az apjuk. Külsőre tényleg nagyon hasonlított Theseus és az apja, csak az apa arcára vésődött fáradtság és a megtörtség volt a különbség. Annabelle a nyakába borult, Theseus a nővéreivel beszélt, és mivel Saverióval semmi kedvem nem volt csevegni, gyakoroltam az idézést, gombtól macskáig. Amikor erre ráuntam, és a másolat is már készen várt, összepakoltam, és indulni készültem.
- Viszlát, Saverio! - mondtam. - Ó, majd mondd meg a csapatnak, hogy biztos nem látnak... Előre láthatóan tíz éven belül!
- Jójó, majd megmondom, látom, sietsz, menj csak! - mondta Saverio, és megszorította a kezem, majd közelebb húzott magához, és a vállam lapogatta. - Jó utat, Shuan! Aztán vigyázz magadra, jó?
Az emberiszonyom egy pillanat alatt súlyos méretet öltött, így gyorsan kihalt területet kellett találnom. Rámosolyogtam Saverióra, aztán leléptem. Az eső, hála az égnek, csitult annyira, hogy elindulhassak egy embermentes övezethez.
Csettintettem, és már otthon is voltam. Necro már lesben állva várt, a nyakamba ugrott, és az utamról érdeklődött. Felmutattam az Idézetek könyvét, Necro kikapta a kezemből, gyorsan átlapozta, majd elismerően bólintott.
- Mire kell? - kérdezte kíváncsian.
- Egyrészt téged tanítalak belőle, másrészt őserőket fogok idézni. - mondtam, és megsimogattam a fejét. - Tudod mit, Apróárny? Ha segítesz, részesülhetsz egy kis ősenergiában. Mit szólsz?
Necro szeme azonnal felcsillant, cinkos vigyort villantott rám, és bólintott. Üzentem Kharinnak, hogy Necrót is bevonjuk, aztán lementünk a pincébe, és hárman tanulmányoztuk az idézéseket és gyakoroltunk. Amikor egyre nagyobb tárgyakat vagy élőlényeket is könnyedén megidéztünk, éreztem, hogy haladunk végre.
- Jól van, akkor most fúrunk egy manakutat. - mondta Kharin, összecsapta majd megdörzsölte a tenyerét, és feljajdult. Megégett keze lángolni kezdett, Necro pedig gyorsan elszívta a lángokat. - Kösz szépen.
- Én nem vállalkozok rá. - ráztam a fejem. - Nekem... Rosszul sül el.
- Ugyan már, ha ez ment, a kút is fog. - legyintett Kharin. - Csak többet kéne tudnod a világok közti résekről és átjárókról... Eleget tudsz.
Kharin elmélázva vizsgálta a plafont, és nagyot nyeltem. Ez mindig rosszat jelentett. Kharin gonosz félmosolyra húzta a száját, végigkarcolta a körmével az asztalt, majd egy kis füzetet dobott az arcomnak. Egyelőre megúsztam ennyivel.
- Hatodik oldal harmadik bekezdés. - mondta, és türelmetlenül intett. - Gyerünk már, nem érünk rá egész nap!
Levakartam az arcomról az enyvezett lapot, majd gyorsan átfutottam a manakútfúrás öt egyszerű lépését. A mozdulatokat gyakoroltam, amikor Kharin felszisszent.
- Nem jó! - mondta.
- Mi nem jó? - kérdeztem.
- Rosszul tartod a kezed.
- Jól tartom a kezem, nem látod az ábrát?!
- Akkor is rosszul csinálod. Nekünk gyenge energia kell, úgy mozgasd a kezed, hogy érezd, ahogy a törésekből kifolyik az energia. Nem jó! - rivallt rám.
- Nem érzek semmit. Talán nincs is... - kezdtem, de hirtelen egy kis rezgést érzékeltem. - Ó.
- Na, megmondtam, vagy megint igazam van? Tágítsd a rést, majd építs köré oltárt!
- Mi?
- Idézz köré egy energiacsapdával ellátott kőrakást! Mit nem lehet ezen érteni?!
- Ne hisztizz, mert kezdesz nagyon felbosszantani.
- A saját szerencsétlenkedésed bosszant egyedül.
A fogam csikorgatva igyekeztem, hogy ne hagyja el a szám újabb gorombaság, és koncentráltam. Éreztem a kis mágikus réseket a térben, majd mint a régi rossz tapétát, lehúztam, mire kellemes bizsergés járt át. Feltéptem egy nyers kút helyét. Elkészítettem az oltárt, majd fogtam egy kelyhet, és a medencébe áramló manába mártottam. A csillogása Necro tekintetét is odavonzotta, és mire észbe kaptam, Necro a peremen ült, és a tükörképét bámulta. Aztán beleesett a medencébe. Prüszkölve mászott ki, a pikkelyei zölden ragyogtak a többletenergiától.
- Azt hiszem, lenyeltem. - mondta végül megszeppenten.
- Gyere ide, te! - mondtam, kihúztam a kútból, majd végigsimítottam a gerincén, mire zöld szikrák pattantak szét köztünk. Necro kíváncsian figyelte, ahogy a szikrák fellobbannak, majd kialszanak, mielőtt földet érnének.
- Apa, ez...
- Csak energiafelesleg, ne aggódj, nem fog neked ártani. - mondtam halkan, majd leültettem az asztalra. - El kéne raktároznod. Tudod, mint ahogy a lángokat lenyeled, csak ez a bőrödben van.
- Azért ez nem egészen olyan. - mondta Kharin. - Az egyik belső átalakítás, a másik külső elnyelés.
- Fogd be! Azt még nem érti.
Kharin a szemét forgatta erre, majd hirtelen felkapta a fejét, én pedig elégedetten mosolyogtam. Necro már az új erejével játszott, majd közölte, hogy éhes, így megidézett magának egy tálca sütit, és minket is megkínált.
- Tudod, milyen kis ügyes tanonc vagy? - kérdeztem, és megsimogattam a fehét. - Talán, egy szép napon túlszárnyalsz.
- Esélytelen. - vigyorgott Necro, majd Kharinra bökött.
- Jó, azt leszámítva. - mondtam, majd Kharinhoz fordultam. - Akkor, Stone Henge?
- Ott várlak, gyűjtsd össze a kardokat és az kisz őserőket! - mondta Kharin, majd eltűnt.
Amíg Necro összeszedte a jui kardokat, én elmentem a kiszekhez, kezdve a földekkel.
Bekopogtam Tertilius nagyúr szobájába, és vártam picit. Tertilius nagyúr szinte feltépte az ajtót. Láthatóan ideges volt.
- Jöjjek vissza később? - kérdeztem reflexből.
- Te hogy kerülsz ide? - kérdezte végül Tertilius nagyúr.
- Nos, épp volt egy kis szabadidőm, az idegeim meg lassan felmorzsolódnak, úgyhogy áthoznám a többieket, mielőtt szétrobban a koponyám. Segítségre lenne szükségem.
- Végre egy jó hír. Mármint, sajnálom, pont egy halandónak elszenvedni öt ős kínját, nem lehet kellemes.
- Hónapok óta küzdök vele, de végre célhoz érünk. Firenzében már jégeső volt.
- Valamit akarsz ezért cserébe, nemde?
- Látom, titeket nem lehet kijátszani... Kharin haza akar ugrani, ennyi az egész. Csak egy pici energia kéne. Nem fogom ellenetek fordítani, ünnepélyesen megesküszöm!
- Legyen. Üzenek a többieknek is, hova is megyünk?
- Stone Henge.
- Hm. Rendben. Ott találkozunk.
Tertilius elment, én pedig Stone Henge-be teleportáltam. Kharin a fűben ült, és meditált. Az egyik legsokkolóbb élmény volt számomra, ahogy nagy jóindulattal lótuszülésnek nevezhető pózt vett föl, és görög istenekhez szólt egy rögtönzött keresztény kápolnában, körülötte kelta rúnák voltak a fűbe égetve. Ennyire nem vagyok híve a kultúrák keveredésnek.
- Kharin, te meg mi a démont művelsz?! - kérdeztem.
- Csak bosszantani akartalak. - mondta Kharin. - A kopoltyúd érdekesen rángatózik, ha ideges vagy. Szokatlan egy teljesvérű szirénnél az ilyesmi.
- Szóval, tanulmányt akarsz csinálni belőlem.
- Eddig az ötödik ezeroldalas füzetem, mindegy, fontosabb téma. Hol vannak a kardok?
Csak emlegetni kellett, a tíz kard a helyére hullott. Csak azt hallottam, ahogy a földbe csapódnak, a sziklák közt. Kharin felállt, eltüntette a korábbi imahelyet, majd megnézte az idézőformát.
- Elmondtad nekik, vagy már rég tudták? - Kharin csak ennyit kérdezett, én pedig nagyot nyeltem, és bólintottam.
- Is-is. - mondtam.
- Francba. Jobb, ha várok a kapunyitással öt évet.
- Arról elmulasztottam tájékoztatni őket. Csak azt mondtam, hazaugranál.
- Mintha csak egyszeri alkalom lenne... - vigyorgott Kharin.
Hamarosan megjött Necro is, majd az öt kisz őserő, egyelőre emberi alakban. Ha jól emlékeztem, egy ilyen formát nehéz fenntartani az ősöknek. A bemutatkozáson túlesve máris elemi alakban álltak, és vártak.
Gyorsan ismertettem velük, mit kéne tenniük, mit fognak látni, aztán elkezdtük.
Az öt ős a kardjaikhoz lépett, addig felkapartam egy rúnasort köréjük, majd kiléptem a körből, és az Idézetek könyvét szorongatva vártam kicsit, és félve pillantottam Kharinra.
- És ha félresiklik? - kérdeztem halkan.
- Nyugalom, kézben tartom a varázslatot. - mondta Kharin, majd a körön kívüli öt tartórúnára és a mellettük lévő Ehnetis-jegyre mutatott. - Ha valami felbomlik, a saját energiámból rendezem vissza, míg feltöltődöm a régi varázslat kószaerejéből.
- Zseniális!
- Először csinálok ilyet a valóságban, nagyon féltem, hogy esetleh elronthatom...
- Ó. Legrosszabb eshetőség?
- Stone Henge elpusztul. Kezdd el! Nem lesz kár ezért a rakás kőért.
Nagyot nyeltem, majd kántálni kezdtem, mire a rúnák felfénylettek. Éreztem, hogy a Föld körüli kószaerők benyomulnak a légtérbe, majd a kardokba áramlanak. Aztán a sikolyok a fejemben felerősödtek. Minden akaraterőmre szükség volt, hogy ne hagyjam itt az egészet, majd szólítottam a jui őserőket.
- Energia, Feyrie, Irene, Christina és Methalia, jui ősök, akik fogságba estetek két dimenzió közt, szólítalak benneteket erre a világra, hogy rendet teremtsetek! Energia, Feyrie...
Éles villanást láttam, majd egy fénysugár csapott a földbe. A kószaenergiák a körül csoportosultak, majd a fény kialudt, és az energia a rúnakörbe áramlott. Kimerülten rogytam a fűre, Necro próbált támogatni, de leráztam magamról. Egy energiacsatornát kapartam a körtől elfelé, egy kisebb manakútig, abba kapaszkodtam meg.
Aztán láttam a tíz őserőt, egymás nyakába borulva, majd ahogy kihúzták a kardjaikat a földből, egy energialöket érkezett, a manakút csordultig telt. Mohón szívtam magamba az energiát, majd küldtem át a rúnámon Kharinnak. Felnyitottam a rúnakört, majd az ősenergiákkal játszottam egy ideig. Necro végig engem figyelt, ahogy hol ezt, hol azt az erőt dobáltam, egyiket a másikba alakítottam, majd Kharinhoz siettem.
- Sikerült? - kérdeztem.
- Jobban sült el, mint vártam. - mondta Kharin mosolyogva. - Ez valami fantasztikus volt, külön örülök, hogy közben életben maradtál.
- Hogyan?
- Volt egy olyan fickó, aki hasonlóval próbálkozott, és nem élte túl, de tudtam, hogy neked nem okozhat gondot ez a feladat. Milyen az ősenergia?
- Lenyűgöző, de azért nem változtatnék miatta pályát. Mehetünk? Semmi kedvem jópofizni az ősökkel.
- Te és az élőiszonyod... - nevetett Kharin.
- Nem tehetek róla, falra mászok a halhatatlanoktól. - vontam vállat, majd megnyaltam kiszáradt ajkaim. - Attól tartok, megéheztem. Elugrunk az Árnyerdőbe? Necro is vadászhatna valamit.
Necro erre felkapta a fejét, majd Kharinnal egyszerre bólintott, és az Árnyerdőbe teleportáltunk.
A fák közt épp egy nagy csorda árnyszarvas legelészett, és vérfarkasok lesték őket.
- Necro, nézd csak, szarvasok! - mondtam halkan, majd a bokrok mögé mutattam. - Leszedem a vérfarkasokat, tieid a szarvasok.
- Szarvaaas! - kiáltotta Necro, majd rá is ugrott egyre. Több se kellett a vérfarkasoknak, hogy vérszemet kapjanak, kirontottak, én pedig igyekeztem kilőni őket. Necro leteperte a szarvast, majd mikor csak csontok maradtak, felfújta a nyaki pikkelyeit, és rámorgott a vérfarkasokra. Azok bölcsebbnek látták, hogy fussanak, Necro pedig "összement", leült az avarba, majd megnyúzta a következő szarvastetemet.
- Na, ki a legfélelmetesebb lény az egész erdőben? - kérdeztem, kiléptem a tisztásra, majd az ölembe vettem Necrót. - Látom, valaki nagyon éhes volt.
- Volt?! - kérdezte Necro, majd a farkát rágcsálta. - Egy nem elég! De nagyon finom.
- Nekem nem hagytál vért, ugye?
- A következő a tiéd lehet.
Necro rám vigyorgott, letettem, majd nekiláttam a második árnyszarvas elfogyasztásának. Amíg én azt megettem, Necro hozott még kettőt, és felzabálta.
- Én nem tudom, szarvaseső hullik, vagy nem is tudom, de egy csomó ott van érintetlenül az úton. - mondta Necro. - De én vadászni akartam.
- Azt hagyd a vérfarkasokra. - motyogtam. - Kicsit zabosak lehetnek, hogy betörtünk a területre, és lopkodjuk a zsákmányukat.
- Nekik már mindegy. - jelent meg Kharin, és egy kis ezüstdarabot táncoltatott az ujjain. - Mondtam, hogy gyakorolni fogok.
- Már mindent értek.