Az Árnykirály naplója

Olaszos élet

- Necro, egyedül maradtam egy hároméves gyerekkel, kérlek, ne omolj össze! - mondtam. - Kérlek, szedd össze magad!
Necro szipogott kicsit, majd Khatrinához ment, és őt vigasztalta. Én csak a tenyerembe temettem az arcom, és sírtam. Sírtam, míg egy érintést nem éreztem a vállamon. Ionasét.
- Uram, állj föl! - mondta, és talpra rángatott. - Ez még nem a vég. Van egy sereged, aki imádja a lábad nyomát is, és négy gyermeked. A fiatalabb kettőnek nagy szüksége van most rád, az apjukra.
- Nem bírom tovább. - mondtam. - Vereséget szenvedtem. Nem harcolhatok tovább.
- De igenis harcolnod kell! - mondta Abyss. - A lányodért és a fiadért.
- Segítünk. - mondta Lucian. - Mindenben, amit csak akarsz.
- Nekem még mindig uram és parancsoló királyom vagy. - mondta Claudius. - Neked esküdtem fel, Árnyak Ura.
- Árnyak királya. - mondta Ionas, és hirtelen elmosolyodott. - Van egy sereged. Ők még mindig téged szolgálnak, felséges úr.
Az árnyaim hirtelen felemeltek, körbevittek, majd mikor földet értem, négy vezérem egy fekete vaskoronát tartott a kezében. A korona közepén volt egy nagy, fagyott zöldláng ékkő, és két kisebb. A koronát átjárta a halott erő, a puha sötétség, és a halál illata.
- Az enyém? - kérdeztem.
- Igen, felséges úr. - mondta Ionas.
- Mit meg nem tesztek értem...
A vezéreim a fejemre tették a koronát, majd az árnyaim mind meghajoltak előttem. Necro és Khatrina erre felkapta a fejét. Biccentettem, majd előbb négy vezérem állt föl, majd sorban a többiek.
- Éljen az Árnykirály! - mondta Claudius.
- Éljen az Árnykirály! - kiáltotta a sereg kórusban.
- Csak rettegjenek az ősök. - mondta Lucian. - Ilyen sereg mellett kinek kell pár vacak kő...
- Tudom, hogy nehéz ez most nektek. - mondtam.
- Sofie-val már a babát vártuk. Kicsempésztük őket mind, Alkonnyal együtt.
- Mi? Meg vagytok veszve, az ősök ezért a fejem veszik!!!
- Ha tudják. - mondta Abyss mosolyogva.
- Próbálják meg, és letöröm az ujjaikat! - mondta Ionas.
- Megnézném. - mondtam mosolyogva. - Ám legyen. Itt az egész csapat? Sophia, Asha, Achirit, Citrin, Hegyikristály...?
- Mind, uram. - mondta Ionas. - Még Claudius kislánya is, meg persze egy meglepetésvendég...
- Meglepetésvendég. Úgy érzem, jobb nem tudnom, mi az.
- Nem mi, hanem ki. - mondta Claudius. - És a kis Alkony az. Nagyon hiányoztál neki. Rendkívüli módon ragaszkodik hozzád, urunk.
- Hajj, mit sem ér, ha teljesen magam alatt vagyok. Királyság nélkül, a népem mély álomban, és minden az én hibám.
- Urunk, nekem a királyom vagy még mindig. - mondta Claudius. - Felesküdtem neked. Én nem merültem álomba. Árnyak ura.
- Mit szólnátok egy kis level up-hoz? - kérdezte Lucian mosolyogva. - Urunknak ugyan nincs királysága, amiben élőknek parancsol. De lehet egy, amiben igazán önmaga lehet, és nem kell félnie a lázadástól.
- Éljen Shuan Nirrakk, az Árnykirály! - mondta Abyss.
Egy pár pillanatig fel se fogtam, mi folyik körülöttem. Vezéreim a magasba emeltek, és az árnyak a nevem skandálták. Mikor letettek, vezéreim egy koronát tartottak a kezükben. Első ránézésre egyszerű vaskorona, a közepén egy smaragddal. Egy frászt. Az a fekete vasnak csúfolt szilárd, eleven sötétség három megfagyott zöldláng követ ölelt körül, sötét energiát és halálszagot árasztva. Rám szabták, az enyém, senki másé, csakis az enyém.
Remegő kézzel nyúltam a korona felé, majd láttam, hogy a kövek körül karcolat van, a nekromata rúna. Ahogy közeledtem felé, a rúna halványzöld fénnyel derengett. Igen, az én energiám irányítja, állapítottam meg mosolyogva.
A fejemre tettem a koronát, az árnyak ujjongtak, minden irányból halottam az éljenzésük. Necro és Khatrina erre felkapták a fejüket, Necro meghajolt előttem, de leintettem, hogy felesleges.
- Ideje megtudnia a világnak, hogy nem kezdhetnek ki egy kharinaidával. - mondtam mosolyogva. - Az Árnykirállyal semiképp.
- Imádom a lelkesedésed. - mondta Necro. - Sosem adod fel.
- Két dolgot nem adunk fel: levelet a velencei postán Firenzébe, és a reményt. A remény hal meg utoljára, kivéve, ha abban bízol, hogy biztonságban eljut egy velencei levél Firenzébe, mert esélytelen, tekintettel arra, mekkora rivális a két város, gondolj csak bele!
- Amikor azt hiszem, komoly vagy... - csóválta a fejét Necro.
Megpusziltam, majd Khatrinára pillantottam. Nos, jó előre éreztem, hogy neki egyszerűen nem való a nekromancia. Nem és kész. Aztán belegondoltam abba is, hogy kicsi még, nem biztos, hogy egy erdőben kéne felnőnie. A gonosz nagyúr apjával, a sárkány bátyjával, meg egy sereg árnnyal és draves-szel, nos... Volt talán jobb opció is annál.
Azonnal mentem Valyrhoz és Derlaqhoz, hogy megosszam velük a döntésem. Nem volt más választásom, így lesz a legjobb, bizonygattam magamnak.
- Pater, nem a seregeddel kéne ünnepelned? - kérdezte Derlaq.
- De, lehet. De lehet, vége.
- Miről beszélsz? - ijedt meg Valyr.
- Arról, hogy nem nevelhetem föl Khatrinát egy erdőben, egyszerűen... Van jobb lehetősége.
- Úgymint...?
- Velencébe költözök vele. Ez az egyetlen esélye, hogy... Ne úgy nőjön föl, mint egy szökevény lánya. Ha emberi környezetbe kerül, esélye van normális életet élni.
- Apa, nem teheted ezt! - szólalt meg Necro, és a taláromat kezdte rángatni. - Nem, nem, nem!
- Necro, légy szíves, engedj el! - mondtam. - Hidd el, ha lenne jobb megoldás, nem mennék Velencébe. De ígérem, rendszeresen meglátogatunk titeket, jó?
Necro szipogott kicsit, majd felvettem az ölembe, és ringattam, mint kiskorában, ha rosszat álmodott.
Mindkét gyermekem megálmodta a lehetséges halálát. Kicsit sem ijesztő.
- Ígérem, ha nem is hetente, de meglátogatunk. Jó?
- Vigyázz Khatyra! - mondta Necro. - Az élők veszélyesek tudnak lenni. Főleg a mágiátlanok.
- Tudom. Óvatos leszek.
Necro bólintott, majd elrepült, és visszajött az alvó Khatrinával. Necro még adott neki egy puszit, majd elmentünk.

Nos, zuhogni kezdett az eső, mikor elindultam. Egyedül, a hároméves kislányommal. De csak elértem a célállomást, egy kétszintes, pincével rendelkező házat a város szélén. Nem messze az Elementálerdő. Kicsit sem kihívó vagy kockázatos. De nekem ez tetszett, egy felújított kísértetház. A maga módján otthonos. És elijeszti az embereket.
Miután beköltöztünk, amiben segített két hentes, három kereskedő, meg a pékné, még elhívtak ünnepelni. Ami azt jelentette, hogy mindenkit végiglátogatok.
Nos, jó barátunk a pékné, Rose néni, és Viola néni, az amazon, szűz virágárus vénkisasszony...
Ennyi elég volt a szomszédaimból.
Három évet sikerült túlélnem mellettük, Khatrina pedig könnyen ismerkedett. Bár, többször bántották, de egy nap mégis sikerült visszavágnia. Aztán a vásárból hazafelé menve megkért, hogy tanítsam meg varázsolni. Elmosolyodtam, aztán levittem a pincébe. Előbb villámokat szórtunk, és három év után először felpezsdült a vérem a manaáramlástól. Majdcsak megszokom Velencét.

Elnézést a rövid részért, de frissítéskor eltűnt a fél fejezet, úgyhogy muszáj voltam improvizálni. A kövi rész jobb lesz.