3.14; várni rá...
L U C Y;
Csak pakoltam, és pakoltam. Azt se tudtam hová megyünk, de Luke folyamatosan hozta a bőröndöket, én pedig nem győztem hajtogatni a ruhákat. A picsába is megint elszúrtam! Minek kellett bőgnöm? Csakis azt vehette észre Luke... Elszúrtam! Mindent elszúrok, ezt nem hiszem el! Egy átok vagyok... Nem éri meg idejönni Calumnak. Még a végén ebből egy hatalmas balhé lesz... De hisz eddig is nagy volt a baj, ezek után pedig tényleg az. Calum idejön értem... Vagy mégsem? Lehet feladja az egészet, hisz azt se tudja hol vagyok. Ezt a számot is honnan találhatta meg? Annyi kérdésem lenne hozzá, de sose találom meg ezekre a kérdésekre a válaszom... Hisz ha Calum még ide is ér, már túl késő lesz. Fél óra múlva indulunk, utána pedig már végkép elfelejthetem azt, hogy Calum megtalál.
- Gyerünk, gyorsabban!- ordíbálta Luke.
- Igyekszem.- motyogtam az orrom alatt.
- Sosem fogja megunni Calum ezt, ugye? Imád engem idegelni...- morogta.
- Csak megakar találni...
- Ne találjon rád! Világosan megmondtam, hogy ne!- kiabált.- Ennyire idióta, hogy holtan akar látni téged, hm?- nagyot nyeltem, utána befejeztem a ruhák hajtogatását, és beleraktam őket a bőröndbe.
- Kész.- feleltem.
- Remek.- felvette azokat, majd együtt sétáltunk le a lépcsőn.- Bepakolunk a kocsiba, és indulhatunk is...- megálltam. A vér is megfagyott bennem akkor.
A lámpák a házban leoltódtak, talán ki is égtek. Vak sötét volt bent, Luke pedig egy szót sem szólt. A kezemet fogta meg akkor, amikor egy ismerős hang megszólalt:
- Ejnye, bejnye Lukey. Nem szép dolog elrabolni a feleségem...
