3.10; igen, apuci
L U C Y;
Újra az ágyában ébredtem, csak most szarabbul éreztem magam. Kissé durva volt az este. Vajon hol lehet Luke? Elment? Hál' Istennek. Vagy az is lehet, hogy meghalt. Öngyilkos lett. Az még jobb! Sajnos nem talált, mert egy kis idő múlva betoppant a szobába.
- Van fogalmad róla, hogy mit tettél?- tette fel a kérdést.- A kurva életbe Lucy! Bassza meg! Nem tudsz a rohadt picsádon maradni?! Nem mi? Tudod, hogy elrontottál mindent? Leszarod, igaz?- kicsit dühös. Csak egy kicsit. Jobb lesz, ha nem idegelem fel mégjobban. Látom rajta, hogy most is megverne...
- Sajnálom.- motyogtam.- Tényleg.
- Kurvára nem sajnálod! Az üzlettársaim mind hülyének néztek, hogy egy kurva áll az ajtómban, és engem keres. A kurva életbe is!- ordibált.
- Luke sajnálom, nem érted meg?!
- Leszarod ezt az egészet!- ordibálta.- Egy hülye picsa vagy!
- Megtaláltam a pincében Emmat.- suttogtam.- Te ölted meg, ugye?
- Nem tudom miről beszélsz.- motyogta.
- Dehogyis nem tudod!
- Nem én öltem meg, oké?
- Akkor ki volt?!- emeltem fel a hangom.- Ki a fasz ölte meg Luke!
- Scott! Szerinted ki a picsa volt?!- úgy látszik mégjobban ideges lett. Hoppá...
- Scott?- néztem rá összezavarodva.- Miért pont ő?
- Tudod, már régebben is jóban voltunk. Aztán egy cégnél dolgoztunk... Egyik este átjött megünnepelni valamit, de mi is volt az? Nem rémlik. Iszogattunk, aztán a másik pillanatban leütött. Nem tudom mit akarhatott Emmaval, de fejbe lőtte... Mikor felébredtem minden csupa vér volt. De... Ez nem fontos.
- Oh...- motyogtam.- A feleséged volt, ugye?- lassan bólintott.- De miért tette ezt Scott?
- Nem tudom. Lehet, hogy megakarta erőszakolni. Fogalmam sincs... Levittem őt a pincébe, nem akartam eltemetni. Jó feleség volt, és nagyon igyekezett. Csak hogy én mást szerettem egész végig...- nem szólaltam meg, anélkül is tudtam, hogy rám érti.- Mindegy is...- egyre jobban közeledett felém.- Sosem hittem, hogy egyszer az egyém lehet, és most itt vagy... Szeretjük egymást. Ez a legfontosabb.
- Luke...- nem tudtam befejezni, erőszakosan rátámadt az ajkaimra.
- Apuci. Hívj apucinak...- búgta a fülembe.- Gyerünk!
- A- apuci.- motyogtam, éreztem, hogy könnyeim megindulnak, s már folynak le az arcomon.
- Hangosabban gyerünk!- szívta a nyakam.
- Apuci!- kiabáltam.
- Ügyes kislány...- vigyorgott rám.- Ezt szereted, ugye?- lassan a bugyimba nyúlt, majd éreztem, hogy ujjait belém tolja.
- Gyerünk, baba! Mondd azt, hogy igen, apuci!
- I- igen, apuci!- nyögtem halkan.
- Hangosabban! Igen, apuci!
- Igen, apuci!- kiabáltam, már- már zokogtam. Kurvára leszarta.
Miután elélveztem, azt hittem vége ennek az egésznek, és végre békén hagy. De nem. A java, még csak ezután következett...
