2.12; epilógus
C A L U M;
Mire betörtem az ajtót, és kirohantam már elhajtott a kocsival. Lerogytam a földre, hallottam ahogy Sarah és Nash veszekedni kezd. Nem törödtem velük. Elvitte. Hagytam, hogy elvigye. Kivette a kezem közül azt, akit a világon mindennél jobban szeretek.
Lucyt.
Megtudtam volna állítani. Miért nem tettem? Régen is elvertem, most is sikerült volna. Tudhattam volna, hogy Lucyt akarja, nem Saraht. Tudhattam volna, hogy Lucyt megkeresi. Tudhattam volna, hogy mi van Sarahval. Tudhattam volna, hogy a egyszer a családom életére tör.
Nem csináltam semmit. Nem védtem meg a lányom. A fiam levegőnek néz. A feleségem eszméletlenül ül egy elmebeteg kocsiában, aki ki tudja hova tart most. Nem védtem meg a családom.
- Apa hallassz engem?- Sarah zökkentett ki a gondolataimból, lassan felálltam, majd ránéztem.
- Én? Sajnálom Sarah, de....
- Azt mondtam valamit tennünk kell. Ismerem Lukeot.
- Hidd el én jobban, mint te.- vágtam közbe.
- Mit tegyünk apa?- Nash mellém lépett, arcán egy nagy monokli volt, alsó ajka pedig felszakadt.
- Amit tennünk kell.- néztem egyenesen az útra.- Megkeressük Lukeot, és megöljük.
