Smaragd és Ónix

47. Fejezet

Elijah

- A csapataink készen állnak- mondta Nicholas, ahogy beléptem az ajtón.
- Remek. Menjünk!
- Van esély arra, hogyha megkérlek maradj itt, akkor itt is maradsz? - nézett az öcsém Hellára.
- Te is tudod, hogy esélytelen - jelentette ki határozottan kedvesem barátnője. - Harcolni fogok, kerüljön bármibe.

Meg kell hagyni, van benne bátorság. Elismerően biccentettem felé.

A házat elhagyva egyből az erdő felé vettük az irányt. Az erdőbe a szertartás végéig nem léphettünk. Aliana figyelmeztetett, hogy erős bűbájokkal vették körül, ami meggátolta, hogy Zelián kívül bárki más beléphessen. Így hát vártunk.

- Honnan fogjuk tudni, hogy sikerült? - kérdezte Hella.
- Észre fogjuk venni - válaszoltam türelmetlenül.

Fél szemmel láttam, ahogy az öcsém megfogja Hella kezét. Nick észrevette, hogy láttam, de egy vállrándítással nyugtázta a dolgot.
Feszült csend telepedett körénk.

A hátunk mögött valaki közeledett. Megfordultam. Minden idegszálam megfeszült. A szemfogaim előtüremkedtek. Képes voltam egy pillanat alatt bárkinek letépni a fejét. A torkomból mély morgás tört fel. Az öcsém Hella elé állt és ő is ugrásra készen állt. Egy sötét alak közeledett felénk. Vagy nagyon bátor vagy megunta az életét.

- Csak én vagyok, békével jöttem - mondta, amikor közelebb ért.
- Baszd meg, Jason! - torkolltam le. - Nem sok hiányzott, hogy feltépett torokkal, a saját véredbe fulladva halj meg.

Egy pillanatra rémületet láttam a szemeiben.

- Bocsi, bocsi. Csak harcolni akarok veletek - szabadkozott. - Lemaradtam valamiről?
- Semmiről - morogtam.

Ekkor az erdő mélyéről vörös és fehér fénysugarak törtek fel az égbe bevilágítva az éj sötétjét.

- Sikerült - mondtam. - Megkoronázták.

Egy pillanatig sem haboztam. Suhanni kezdtem a tisztás felé. Hallottam, hogy az öcsém, Hella és Jason követnek. Nem vártam meg őket. Egy másodperccel sem akartam tovább várakozni. Minél hamarabb oda akartam érni.
A tisztásra érve boszorkányok alkotta kör közepén megláttam Zeliat.
A látvány teljesen lenyűgözött. Zelia a föld felett vagy fél méterrel lebegett. A vörös és fehér fénysugarak körülvették a testét, amitől ragyogott.
Gyönyörű volt. Gyönyörű és fenséges. Ahogy a tekintetünk találkozott, csodálatos mosoly terült el az arcán. Hallottam, hogy a többiek utolértek, de nem néztem rájuk, csak Zeliára tudtam koncentrálni. A fénysugarak ragyogása alábbhagyott, amíg teljesen el nem tűntek. Amikor Zelia újra két lábbal állt a földön, odaléptem hozzá.

A felém nyújtott két kezét megfogva szinte letaglózott, mekkora erőt sugárzott. Egy másodpercig sem gondolkoztam, térdre borultam előtte.