Smaragd és Ónix

49. Fejezet

Zelia

Letöröltem a könnyeimet és a nyakába borultam.

- Szavakkal nem tudom kifejezni, mennyire boldoggá tettél most - suttogta mély hangján a fülembe. - Szeretlek.

Azt hiszem, tapsot hallottam körülöttünk. De csak a hangjára tudtam koncentrálni.

Éreztem, hogy hirtelen megfeszül a teste. Egy szempillantás alatt elengedett és az éjszakát kezdte pásztázni.

A tekintetemmel azonnal megtaláltam Hellát, Nicket, Jasont és Alianat. Egymás mellett álltak. Nicholas is ugrásra készen állva kémlelte az erdőt.

Ők már hallották, amit mi még nem.
Hamarosan én is meghallottam. Lépteket a fák között. Sokat.
Újra meggyújtottam a szikrákat a tenyeremben, amik most sokkal erősebbek voltak.
Már majdnem szabadjára engedtem az erőmet, amikor meghallottam a kiáltást.

- Alex vagyok, a csapatot hozom!

Kifújtam a levegőt, amit észre sem vettem, hogy egész eddig bent tartottam. A szikrákat egyelőre kioltottam.
Több száz vámpír, boszorkány és ember lépett ki a fák közül a tisztásra.
Ahogy megláttak egy emberként térdeltek le és hajtottak fejet előttem. Kicsit kellemetlenül éreztem magam.

- Királynőm - szólított meg Alex.

Biccentettem. Nem tudtam, mit kellene tennem vagy mondanom. A többségük minimum 200 évvel idősebb volt nálam, erre itt hajbókolnak előttem.

- Kérlek, álljatok fel - találtam rá a hangomra. - Egyek vagyunk.
Alex odalépett hozzám.
- Királynőm - kezdte, de egyből leállítottam.
- Zelia. Csak Zelia - mosolyogtam rá.

A vámpírsereg vezére állt előttem. Vagy egy fejjel magasabb volt nálam, hosszú haja hátul összefogva, oldalt felnyírva, a nyakán és a karjain tetoválások voltak láthatóak, az arca sebhelyes, egy karja olyan vastag volt, mint az én két combom együttvéve és olyan kiállása volt, hogy egyből az jutott eszembe, kurvára nem lennék az ellensége. Mindemellett olyan férfinak tűnt, akiért a nők egyből ledobják a bugyijukat. A tekintete viszont tiszteletet sugárzott.

- Zelia - bólintott mosolyogva. - A csapataink egy része idegyűlt a tisztásra. Úgy gondoljuk, hogy ez a hely a gócpont, ezért ide fogjuk összpontosítani az erőinket. Ne aggódj, Kir... Khm... Zelia, harcolunk a jóért, megvédjük a mieinket. Ki fogjuk vívni a békét!

Ahogy a szavait hallgattam, jóleső nyugalom járt át.

- Köszönöm - mondtam. - Hálás vagyok nektek.
- Ne hálálkodj, ez a dolgunk.
- Tudom, de mégis nagyon hálás vagyok.

Bólintott és a többiekhez fordult. Felemelte a kezét, mire a többiek közelebb léptek hozzám egy kört alkotva. Ahogy elhelyezkedtek, a boszorkányok is helyet foglaltak közöttük és mindannyian hátat fordítottak, az erdő felé nézve.
Elijah még mindig mellettem állt. Nicholas, Hella, Jason és Aliana is oldálltak mellénk.
Hella rámnézett.
- Annyira büszke vagyok rád - mondta. - És persze gratulálok - nézett az ujjamon lévő gyűrűre és rámkacsintott.
- Nélküled nem lennék itt - fogtam meg a kezét. - Nem lehetek elég hálás neked.
- Ugyan - intett le.

Nem volt lehetőségem vitába szállni vele, mert a semmiből fekete árnysugár kezdett ránk záporozni. Az árnysugarat jobb szó híján használom. Olyan volt, mint a füst, ami sötétségből áll, de közben hasonlított egy fénysugárhoz is. Sosem láttam még ilyet.

Feketemágia...