Smaragd és Ónix

45. Fejezet

Zelia

Elijah elkísért az erdő széléig, amit túl hamar elértünk. De hiába húznám az időt, a sorsom elől nem menekülhetek. Meg kellett küzdenem a saját démonaimmal. Mielőtt az erdőbe léptem volna, Elijah magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt.

- Később találkozunk, Királynőm - mondta mosolyogva és csókot lehelt a kézfejemre.

Mire egyet pislogtam, már nem volt ott. Mielőtt elindultunk, én kértem arra, hogy így tegyen. Gyűlölök búcsúzkodni. Így könnyebb. Legalábbis akkor így gondoltam. Most kurvára nem érzem úgy, hogy kicsit is könnyebb lenne. De most komolyan, mit sajnáltatom magam? Itt picsogok, mint egy kis hülye. Nesze neked, erős királynő, mi? Szép, mondhatom. Nagy levegőt vettem és beléptem az erdőbe.
Ahogy a fák között haladtam, egyre több suttogást hallottam. A tenyeremet csiklandozták a szikrát, amiket az erdőbe lépve gyújtottm. Bárki is akar rámtámadni, rá fog baszni. Próbáltam kivenni, mit suttognak, de először nem értettem.
Csak mentem tovább. Nem akartam törődni a hangokkal, de a suttogás olyan erőssé vált, hogy a fülem már majdhogynem fájt tőle. Szívem szerint mindkét kezemet a fülemre szorítottam volna, de akkor védtelen lettem volna. Így megálltam.

- Mit akartok tőlem? - kiáltottam bele a sötétbe.

Minden idegszálam megfeszült. A szikrák erőteljesebbek lettek a tenyeremben. Először csak egy-két szófoszlányt tudtam kivenni.

"...hozzánk..." "... királynő..." "...világ..."

Végül egyre kivehetőbb lett.

"Csatlakozz hozzánk!"
"Legyél a Királynőnk!"
"Megkapod az egész világot!"
"Legyél a Királynőnk és senkinek nem esik bántódása!"
"Csatlakozz és nem lesz háború!"

Árnyakat éreztem magam körül. A hideg kirázott tőlük.
Nem engedhetek nekik!
Nem adhatom meg magam nekik!

Mennem kell! Tovább kell mennem!

A lábaim alig akartak engedelmeskedni. Lassan lépkedtem. A suttogások követtek.
Egyre gyorsabban haladtam, szinte már futottam, mikor egy kép úszott be a szemeim elé. Olyan hirtelen álltam meg, mintha egy fal emelkedett volna fel előttem a semmiből.
Olyan volt az egész, mintha egy filmet néznék.

Megkoronáztak. A jó oldalon álltam. A következő kép úgy vágott gyomorszájon, hogy majdnem elhánytam magam. Elijah, Hella, Aliana, Nick holtan feküdtek előttem. Körülnéztem. Mindenki, akit valaha ismertem, halott volt. Az én hibám. Felnéztem. Mona állt előttem gúnyosan mosolyogva.
- Lehetőséged nyílt megmenteni őket, de nem tetted. Most viseld a következményeket! - nevetett fel hangosan.

A nevetése összekeveredett a velőtrázó sikonyommal, amit az addig sosem érzett fájdalom váltott ki.
Ebben a pillanatban a kép megszűnt és újra az erdőben voltam.

A földön térdeltem.

Sírva sikítottam.