Smaragd és Ónix

46. Fejezet

Zelia

- Ha továbbmész, ez meg fog történni - olyan tisztán hallottam Mona hangját, mintha ott állna mellettem.

Úgy pattantam fel a földről, mintha megégettek volna. Sehol nem láttam azt a ribancot.

- Nem! - kiabáltam.
- Ne legyél naiv, drágám! Mind meghalnak. Mind meghaltok, ha nem csatlakozol hozzánk! - Mona hangja élesen tört be az elmémbe.
- Nem - suttogtam elhaló hangon.
- Oh, dehogynem. Ez a jövő - szinte láttam, ahogy mosolyog. - A halál alattomosan szövi hálóját a még hátralévő életetek körül.

Nem lehet ez a jövő. Nem ezért küzdünk. Nem, az nem lehet. Most nem bizonytalanodhatok el. Hiszen hazudik!

- Hazudsz - szólaltam meg halkan.
- Úgy gondolod? - nevetett. - A pokol tüzén fogtok égni! Állj át hozzánk és nem fog több ártatlan meghalni!
- Nem!
- Állj át hozzánk és megkíméljük a szeretteid életét!

Ekkor egy emlékkép kúszott be a szemeim elé. Yvette élettelen teste. Harag kezdett gyűlni a szívemben.

- NEM! HAZUDSZ! - ordítottam dühösen.

A szikrák a tenyeremben egyre nőttek, míg végül egy erőbuborék vett körül. Egy pillanatig csak sercegett és szikrázott körülöttem, míg egy csettintésemre ki nem pukkadt. Az egész erdőn végigsöpört a haragom. Az árnyak eltűntek, a suttogások egyből megszűntek. Tudtam, hogy nem fognak visszatérni. Adtam magamnak pár percet, hogy kissé lenyugodjak, majd elindultam a tisztásra. Egy cél lebegett a szemem előtt. Megmenteni mindenkit. És persze kicsinálni Monát. Akkor kettő cél. Hát, baszódjon meg ez a hazug szarházi gyilkos! Hihetetlen, hogy a történtek után még idejön hazudgálni. A pofám leszakad tőle, komolyan. Ahogy egyre közelebb értem a tisztáshoz, lassan abbahagytam a magamban puffogást. Tiszta elmével akartam Eléjük állni.

Mintha órák teltek volna el azóta, hogy kiléptem a házból. Végül elértem a tisztás szélét. Deja vu érzésem lett. Csuklyás alakok álltak a tisztás körül szabályos kört alkotva. Suttogva beszélgettek, de elhallgattak, ahogy megláttak. A látomásomban féltem, el akartam szaladni. Itt és most, azonban nem így volt. Beléptem a körbe és a kör közepére sétáltam. Mosolyogva végignéztem rajtuk. Itt vagyok, itt vagyunk.

Tényleg megtörténik.

A körből egy alak lépett felém.
A mosolyom még szélesebb lett.
Aliana egy kelyhet és egy éles tőrt nyújtott felém.

- Királynőm - bólintott mosolyogva.
Elvettem tőle és nagy levegőt vettem.
- Az itt jelenlévő boszorkányok, akik a gyülekezetetek tanácsának nevében vagytok itt, mindannyian elfogadtok királynőtöknek?
- Elfogadunk!
- Ha kell, akkor az életetek árán is kitartotok az új családotok mellett?
- Kitartunk!
- Esküsztök, hogy soha nem áruljátok el a királynőtöket és vele együtt a családotokat?
- Esküszünk!
- Elfogadjátok, hogy királynőtökként egyesítem az összes boszorkány gyülekezetet és ezzel együtt elfogadjátok, hogy új korszak köszönt a boszorkányokra?
- Elfogadjuk!

A tőrrel belehasítottam a tenyerembe. Aliana odatartotta a kelyhet és felfogta vele a véremet.

A körben álló boszorkányok mind így tettek, majd megfogták a mellettük álló kezét.
Aliana rám nézett, ő is belecsepegtette a vérét a kehelybe és felémnyújtotta.
A kelyhet tartva tűzmágiát mondtam a sötét vörös folyadékra. Amint égni kezdett, Aliana megszólalt.

- A vérkötelék immár teljes és felbonthatatlan!