A többiek még beszélgette, de én egy ügynök kíséretében elhagytam a szobát, majd lementem a börtön szekcióba.
- Beszélhetek a bátyámmal?
- Nem kaptam rá utasítást.
- De arra sem, hogy nem beszélhetek, igaz?
Nem tudott válaszolni, így engedte, hogy beszélgessünk. Nick amint meglátott, elborzadt, gondolom, megmaradt egy pár folt, meg persze, nem volt rajtam ruha.
- Mi történt?
- Kísérlet – rántom meg a vállam.
- Ez nekik a kísérletezés! – nagyon kiakadt. – Megveretnek és levetkőztetnek! Ez kísérletezés! Ha..ha ott lettem volna, én...
- De nem voltál. Nem is bánom, mert bajod eshetett volna.
- De így neked esett.
- Túl élem – rántom meg a vállam újra.
- Ne rángasd a vállad, mert rohadtul nem mindegy, semmi.
- Tudom, de mit tehetnénk.
- Tudsz valamit azokról?
- Nem, mióta eljöttünk nem.
- Remélem tudják, hogy élünk.
- Én bízom bennük és tudom, hogy nem adják fel olyan könnyen – mosolyodok el.
- Hölgyem, most már mennünk kell – jön közelebb az ügynök.
- Rendben – bólintok, majd elindulunk a saját cellám felé.
A cellámnál, azonban kellemetlen meglepetés vár, ugyanis a fal kikapcsolva, illetve a szemközti át volt törve. Csak néztem a törmelékeket, aztán a mögöttem lévő ügynök elterül én megugrok egyet, de meglátom ki is áll mögötte és a nyakába ugrok.
- Tudtam, hogy megtalálsz.
- Hiányoztál – suttogja a hajamba. Távolabb jövök, majd beleütök a vállába.
- Mi tartott eddig?
- Aú – neveti el magát, majd átkarolja a vállamat.
Vissza mentünk Nickhez, aki meglepetten néz e mellettem álló ismerősre.
- Bucky?
- Helló haver.