Zombie Apocalypse (hungarian)

74.-Az igazság pillanata

A feszült csendben csak Adam néhai fel-fel szipogását lehetett hallani. Szerintem a lelkét is kisírta, s nem jöttek már a könnyei. De sírt helyette az erdő, az eső... és az én szívem.

Fájt, reszketett és zokogott. Úgy éreztem, hogy nincs már semminek sem értelme.

Fájt... mert Dylan elárult. Azt akarta, hogy elmeneküljek és ne legyek mellette a csatában. Össze törtem belülről emiatt.

Reszketett... mert rettegtem, hogy a többiek talán nem élték túl. Vajon hol lehetnek? És mi van velük?

Zokogott... mert Amanda odaveszett. És senki sem pótolhatja őt soha. Örökké a szívembe zártam őt.

Egy hosszabb idő elteltével Adam felállt. Könnyei már az arcára száradtak. Feltette a fejére szürke kapucniját, majd felém fordult.

- Sétálok picit. - jelentette ki.

- Veled megyek! - álltam volna fel, de megállított.

- Egyedül. - suttogta. - Ki szeretném szellőztetni a fejemet.

És már fordult is meg.

- De, Adam... 

- ...Alice, hagyd! - szólt rám Karma. - Szüksége van most erre.

Nehéz szívvel ültem vissza a farönkre. Szemembe könnyek gyűltek, majd a térdemre könyökölve a tenyerembe temettem az arcomat.

Hogyan történhetett ez meg? Olyan hirtelen és olyan gyorsan...

Csak egy kicsit kellett volna oda figyelnünk, csak picit...

Már aznap el kellett volna indulnunk, amikor Gwen a levelet küldte. 

Akkor Amanda még élne. 

Egy kéz simogatását éreztem meg a vállamon.

- Nincs semmi baj, Alice. - suttogta Karma. - Próbálj megnyugodni.

Felnéztem rá, miközben egy könnycsepp utat tőrt magának az arcomon.

- Nem tudom, mit tehetnék. - suttogtam. - Nem tudom, hogyan segíthetnék rajta.

- Semmit sem kell tenned. Nem tudsz mit tenni. Majd az idő megoldja. Az idő mindent megold.  Adam le fogja ezt rendezni majd magában.

- Nem, az idő soha nem old meg semmit! - ráztam meg a fejemet. - Csak annyit tesz, hogy kissé megfakítja az emlékeket, semmi többet. De az a szívbemarkoló érzés és a szeretteink emléke mindig ott marad. Én nem először láttam ilyet. Ilyen... halált mint az Amandáét. Darcy is pontosan így halt meg. És Darcy emléke sem költözött ki a fejemből, soha nem is fog. A halála pedig... - itt elakadtam, képtelen voltam folytatni. Próbáltam visszatartani a sírást, de hasztalan volt, előbukott belőlem az egész és már megállítani sem szerettem volna. Annyira régen nem sírtam már ki magam rendesen, hogy szinte meg is feledkeztem arról, hogy milyen érzés.

Csak akkor bírtam abbahagyni, amikor valaki leguggolt elém és a kezeimet elvette az arcom elől.

Felpillantottam, csak hogy megláthassam Oli aggodalmas arctekintetét magam előtt.

- Alice... gyere velem! - suttogta.

- Miért?

- Csak gyere.

Kérdőn néztem rá, de azért feltápászkodtam a farönkről és követtem őt. Néhány lépés után hátra pillantottam Karmára, akinek szintén tanácstalan arckifejezése volt.