Zombie Apocalypse (hungarian)

21.-Az üzenet

Amikor visszatértünk a többiekhez, nyomunkban Dr. Franklinel, furán néztek ránk.

-Ki ez az ürge?-fintorodott el Tyler.

-Kussolj és dobj be egy Snickerst!-poénkodtam és adtam át neki a kért édességet.

-Komolyan ki ez Alice?-kérdezte Betty.

-Srácok...ő itt Dr. Franklin. Ha Ed és Emily is visszajött, lesz egy kis megbeszélnivalónk. Vele kapcsolatosan.

Mindenki úgy bámult rám hogy most mi van?, de nem törődtem velük, csak nekidőltem a jármű oldalának és előhalásztam az IPodomat, remélve, hogy az még nem merült le azóta. Szerencsém volt, még volt rajta 50%, úgyhogy kihasználtam az alkalmat és kiválasztottam a kedvenc zeneszámaim listáját, hogy talán utoljára hallgassam meg őket.

-Mit hallgatsz?-lépett elém Dylan mosolyogva.

-My Chemical Romance.-mosolyodtam el.

-Az a banda egyszerűen zseniális!-ragyogott fel az arca.

-Szeretnéd hallgatni te is?-nyújtottam át neki a fülhallgatom egyik részét, amit örömmel elfogadott.

-Megvan a Welcome to the Black Parade tőlük?-kérdezte.

-Még szép!-nyomtam be a számot.

-When I was, a young boy, my father, took me into the city, to see a marching band... -kezdett el énekelni, én pedig nem bírtam eleget olvadozni azon, hogy mennyire gyönyörű a hangja. -Te jösz. -vigyorgott rám.

-He said son when you grow up, would you be the savior of the broken, the beaten and the damned?-folytattam

-He said will you defeat them, your demons and all the non-believers, the plans that they have made?-következett Dylan.

-Because one day I'll leave you, a phantom to lead you in the summer, to join the Black Parade.-fejeztem be.

Elnevettük magunkat.

-Tök jó hangod van.-jegyezte meg.

-Ugyan...-pirultam el. -A tiéd sokkal jobb.

-Várj...-szaladt vissza a kocsihoz majd visszatért kezében a gitárjával. -Mit daloljunk?-kérdezte.

Megvontam a vállamat.

-Hé Ty! -kiáltottam oda a fiúnak. -Mondj valami jó dalt!

-Muse: Feeling good.-mondta egyből Tyler.

Elmosolyodtam. Ez volt a közös dalunk. Abszolút minden héten elénekeltük egyszer.

-Ismerem.-bólintott Dylan, majd játszani kezdett a gitáron.

-Birds flying high, you know how I feel...-kezdte el.

- Sun in the sky, you know how I feel...-folytattam én.

-Reeds driftin' on by, you know how I feel...-folytatta Tyler.

-It's a new dawn, It's a new day, It's a new life, For me, And I'm feeling good...-fejeztük be mindannyian, beleértve Dr. Franklint is.

-Nagyon pozitív gyerekek vagytok.-jegyezte meg az öreg. -Nem tudom, hogy ez jó, vagy őrültség.

-Szerintem mindkettő.-jegyezte meg Adam.

-Maga tényleg orvos?-kérdezett rá Grace.

-Az vagyok.-bólintott Dr. Franklin.

-Ha nem bánná...kérdezhetnék öntöl néhány alap gyógyítási praktikát? Lehet később szükségünk lesz rá.

-Persze. Szivesen.-bólintott.

Grace és a doki beszélgetni kezdtek, mi meg tovább dalolásztunk, össze-vissza mindenfélét, ameddig a távolban meg nem hallottuk Midnight csaholását, aki vidáman szaladt felénk, Emily és Ed társaságában. Elejükbe szaladtam.

-Na? Sikerült?-kérdeztem.

Emily szótlanul átadott nekem egy fecnit. Szétnyitottam és a következő állt rajta:

Kedves Emily! Ha véletlenül erre jársz, tudd, hogy én és Derrick rendben vagyunk. A tábornál várunk rád.
Szeretettel: apa

-Dehát ez jó!-kiáltottam fel.

-Az.-mosolyodott el Emily. -Hisz élnek. De közben mégis annyira... 

Nem folytatta. De nem is vártam el. Értettem mi volt a gondja.

Itt hagyták. Őt hagyták itt. Nem a bátyját, nem is az öccsét, hanem őt. Ezek után jogosan érezheti azt, hogy a szülei nem szerették annyira.

Leggugolt a kocsi mögé és a fejét fogta. Odasiettem hozzá.

Nem sírt, de szemében könnyek csillogtak.

Leggugoltam elé.

-Em...-szólítottam meg.

-Három hónapja fel sem hívott. Három rohadt hónapig semmit sem tudtam volna róla, ha Derrick nem üzenget nekem. És akkor idevág nekem egy két soros levelet. Ez azért fáj, tudod?

-Hé.-simogattam meg a vállát. -Gondolt rád. És ez azért jó.

-Igen, de...Itt hagytak. Anya és apa is.

-Az nem azt jelenti, hogy téged kevésbé szeretnek. Csak így alakult. Sietniük kellett, Em.  Ez nem volt szándékos. A szüleid nagyon szeretnek, mindketten.

Emily a szemeimbe nézett.

-Igazad van, túlértékelem az egészet. Egek!-sóhajtott, majd felállt, mire én is ugyanígy tettem.

-Köszönöm, Alice.-ölelt át. -Picit jobban érzem mostmár magam.

Elmosolyodtam.

Visszadsétáltunk a többiekez, ahol már javában folyt a vita Dr. Franklinnel kapcsolatosan. De végül döntésre jutottunk: megyünk Lincolnba.

-Tankolok és indulhatunk.-jegyezte meg Ed.

-Hogy van a lábad?-somfordáltam oda Adamhez.

-Folyton ráng és néha irtóra viszket is.

-Nem kellene megeröltetned.-jött oda hozzánk Dr. Franklin. -Súlyos maradandó izomkárosodásod lehet amitől sántítani fogsz.

-Köszönöm a tanácsát, de muszáj kockáztatnom. Látja, milyen a helyzetünk.-jegyezte meg Adam.

-Én tudom, fiam. Csak figyelmeztettelek. Ameddig tudod, pihentesd.

Adam bólintott.

Ed feltankolta a kocsit, mi pedig beültünk. Dr. Franklin került az anyósülésre, hogy szerelni tudja a rádiókészülékünket. Ezúttal Tyler vezetett, hogy Ed tudjon pihenni.

A csomagtaró melletti ülésen Grace ült egyedül, hogy vigyázzon Midnightra és Daisyre. Az előtte lévő sorban én ültem, Ed és Emily, előttünk pedig Dylan, Adam és Betty, az előbbi kettő nagyban beszélgettek valamin. Remélem, hogy nem rólam, mert kinyírom Adamet.

Lassan elindultunk, hátrahagyva ezzel Denvert is. Nem volt kóbórlóveszély és nagyon semmi extra. Dr. Franklin pedig egy rendes pasas, mint kiderült.

Viszont volt egy nagyon rossz előérztem az utunk következő uticéljával, Lincolnal kapcsolatosan. Éreztem, hogy valami vár ott ránk.