Zombie Apocalypse (hungarian)

64.-Mindig melletted

Most, hogy Dylan is elment, teljesen magába zuhant mindenki. Nem azért, mert ő elment, az inkább az én okom volt.

Alig bírtam elterelni róla a gondolataimat. Minden egyes másodpercben csak az járt a fejemben, hogy vajon épp most merre járhat, mit csinálhat... és folyamatosan fogdostam a kést is, ami a nadrágszíjamba lapult, ezzel emlékeztetve magamat, hogy Dylan velem van lélekben. És visszatér.

Ennek ellenére fájt. Fájt, hogy nincs mellettem. Persze itt voltak a többiek, de... nélküle minden olyan sötétnek tűnt. Az érzés hasonló volt ahhoz, amikor Betty elment.

Mindenkinek megvolt a maga baja, ami miatt ramatyul érezte magát.

Vártunk.

Vártuk, hogy ki lesz a következő. Ki fog még itt hagyni bennünket?

Talán Dean, a sértődésével? Emily az elfojtott érzelmeivel? Esetleg én, a darabokra hullott lelkiállapotommal?

Senki sem volt rendben. Egyikünk sem.

Még Adam sem, akinek mindig sikerült felvidítania minket. Teljesen maga alatt volt Amanda miatt. Szerettem volna segíteni rajtuk, de egyszerűen nem ment. Engem is Grace próbált vígasztalni, de neki is volt elég problémája Richardal, amiről nem igazán akart nekem beszélni, így nem igazán vártam el tőle, hogy engem vígasztaljon.

Emilyvel kiültünk a szállásunk tetejére és onnan néztük a körülöttünk munkálkodó, edző embereket, miközben epret majszoltunk, amit Matt csempészett ki nekünk a konyháról. Ellentétben a többi sráccal a csapatunkból, Matt végre megtalálta magának azt a foglalkozást, ami nem a folytonos öldöklésbe torkollott és amiben elterelhette a gondolatait a Darcyra emlékeztető dolgokról: főzésbe fogott. És ami azt illeti, nagyon finom ételeket készít,, többször is hozott nekünk már mindenféle sütit.

- Szeretem. - bökte ki Emily, én pedig rá pillantottam. - Szeretem őt, Alice. De tudom, hogy nem érdemel meg. - suttogta.

- Ems...

- Úgy beszél velem manapság, mintha egy utolsó ribanc lennék. És mindezt tudod miért? Csupán azért, mert egy érzéketlen tuskó!

 - Miért szoktatok veszekedni ennyit mostanában? Nem értem.

- Mr. Idiótát kellene erről megkérdezned. Nem tudom mi baja van, de mintha idegbeteg lenne. Kezdem már azt hinni, hogy lassan ő is kóborlóvá fog változni, amennyit morog!

Erre a kijelentésre muszáj volt felkuncognom.

- Talán csak féltékeny!

- Féltékeny? Ugyan, Alice... kire? Nem néztem más srácra, amióta ismerem őt. Elutasítottam minden fiút a suliban, csak azért, mert nekem Edward Jhonson kellett. Csak azért, mert végig azt hittem, van esélyem nála. De volt? Nem volt soha.

- Em, ez nem igaz! Tyler említette, hogy sokszor beszélt rólad.

- Persze. Biztosan elmondta, mekkora ribanc vagyok vagy ilyesmi.

- Emily... ne beszélj így magadról. - motyogtam. - Ed tényleg nem úgy viselkedik, mint ahogyan egy lánnyal kellene viselkednie és valóban nem lehet kiigazolódni azon, hogy mi járhat a fejében olyankor amikor ilyeneket mond rád, de egyet megtehetsz: ne vedd fel! Ne vedd fel ezeket a szavakat, mert nem téged jellemeznek. Ha Ed nem tud megbecsülni annak ami vagy - egy szép, okos, bátor és talpraesett lánynak -, akkor ahogyan azt te is mondtad: nem érdemel meg.

Emily felsóhajtott.

- Tudom. - suttogta. - Csak amikor szerelmes vagy, nehéz nem foglalkozni az ilyenekkel. Neked is szarul esett, amikor Dylan leoltott, nem igaz? Neked is épp olyan volt és épp úgy tűnt, mintha igaz lenne minden szava, nem?