AKA • 16+

46. - MINDEN OKÉ?

Az a másfél óra amit a rendelőben dekkoltunk szinte semmihez sem hasonlítható hangulatban telt. Néha a semmiből felsírtam, Martin pedig fel s alá járkált előttem és a sok nagy és kerek hasú nő előtt. Egy pillanatra sem ült le, ideges és zaklatott volt. Félt és féltett. Alig szóltunk egymáshoz, csak a klasszikus "Minden oké? - Aha." beszélgetés folyt köztünk. Zavart volt, de egy pillanatra sem lépett ki a tíz méteres körzetemből, nem hagyott magamra és figyelt rám. Ez úgy őszintén szólva hihetetlenül meglepett. Nem vártam el tőle, hogy óvjon, nem kértem, hogy maradjon. De Ő megtette.

- Minden oké? - állt meg előttem karbatett kézzel. Sóhajtva nézett fel a plafonra, várva a három betűt.

- Aha - mondtam halkan, mire zsebre vágta a kezét és ismét elindult. Jobbra sétálva pontosan a piros pólós nő előtt állt meg, majd megfordult és egészen az oszlopig meg sem állt. Így ingázott oda-vissza, végül félúton nagy meglepetésemre leült mellém. - és veled minden oké? - kérdeztem. A rendelőbe érkezésünk óta ez volt az első, hogy kérdeztem. Vagy válaszoltam, vagy csendben maradtam. Az utóbbi gyakoribb volt.

- Aha - most Ő ejtette ki a száján a három bűvös betűt, amiről pozitív jelentése ellenére jól tudtuk, hogy abban az esetben az egy nagyon is tagadó szónak fogható fel.

- Kimberly Gertler - szólt ki egy nő mosolyogva a fehér ajtón. Éppen csak a fejét dugta ki, fehér köpenye is alig látszott. Idegesen álltam fel a kényelmetlen műanyag széksor egyik tagjáról, majd Martinra néztem. Csupán egy hívó tekintet elég volt arra, hogy ismét talpra álljon és mellém lépve lapockámra helyezze nagy, izzadt és meleg tenyerét, ezt követően velem együtt induljon az orvos irányába. - fáradjanak be - mondta továbbra is mosolyogva, mire sóhajtva próbáltam leküzdeni egy újabb feltörni készülő zokogást.

* * *

- Feküdjön a másik ágyra - utasított a főorvos. Az őszülő férfi nem nézett rám túl jó szemmel amint lediktáltam a születési dátumomat, de a vizsgálatot így is elvégezte.

* * *

A hideg zselé szinte marta a forró és sajgó bőrömet, a készülék pedig, amit az orvos a hasamhoz nyomva mozgatott nem segített egy kicsit sem. Szenvedve néztem a képernyőt, mintha bármennyire is értenék hozzá, Martin pedig mellettem állva rágta a körmét és csakúgy mint én, Ő is bőszen szugerálta a képet.

- Látja azt a kis fekete pontot? - kérdezte az orvos és nagy komorsága ellenére halványan elmosolyodott. Félve, sőt, rettegve bólintottam, a szemem azonban nem mozdult az említett dologról. - A babája, Miss Gertler.

Szememim összeszorultak, ajkam megremegett, gyomrom összeugrott, állam megrándult. Izmaim elernyedtek, szívem pedig...na hát az teljesen összetört. Ahogy a forró könnyeim végigfolytak fagyos arcomon Martinra néztem, aki őszinte sajnálattal figyelt engem.

Mégis mivel érdemeltem ki ezt??

* * *

Zokogva, Martin karjai közt elveszve léptem ki a sok kismama közé, akik csodálkozva néztek rám és az engem támogató fiúra.

- Szüleid otthon vannak már? - kérdezte, miközben továbbra is magához ölelve segített kijutni a kórházból.

- Apa Shawnnal Londonban van, anya pedig...nem tudom - motyogtam szipogva, majd letöröltem a könnyeimet. - apa és anya meg fognak ölni, Shawn pedig...Shawn pedig el fog hagyni - mondtam és hiába azelőtt pár másodperccel nyugtattam le magam, ismét zokogni kezdtem. - hogy lehetek ennyire szerencsétlen??