Monsters Around The World | monsta x

25.fejezet: Könnyeim

"Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az."

Szabó Lőrinc - Semmiért egészen (részlet)

SHOWNU's POV

Akkor legyünk önzők.

Hoseok halk szavai visszhangoztak a fejemben, a fiú viselkedése megrémített. Hiszen a színpadon minden rendben volt, mi történhetett?

Daemin.

-Hova lett a Bangtan? - Kihyun kérdése jogos volt, eltűnt a furgonjuk is, csupán a stábot hagyták maguk után.
-Elmentek, állítólag valami sürgős elintéznivalójuk volt - fordult felénk az egyik kamerás zavartan, ő sem tűnt túlságosan informáltnak.
-Daemin~
-Én nem tudok semmiről, állítólag itt dekkoltam a hotleben egész nap - szakított félbe Daemin, majd megragadta Hyungwon és Jooheon karját, és a lépcső fele rángatta őket.
-Hé, a fiúk maradnak! Le kell forgatnunk egy részt - rohant utánuk a producer, mire mindannyiunk válla megrogyott.
-Sosem lesz vége ennek a napnak - fújtatott Changkyun, míg én és Minhyuk megadóan leültünk a hallban elhelyezett kanapék egyikére.
-Szerinted mi van Wonhoval? - súgta a fülembe hirtelen, amitől rémülten összerezzentem.
-Neked is feltűnt? - húztam fel a szemöldököm.
-A hülyének is feltűnt.
-Daeminnek nem - vágtam rá.
-Mert ő nem lát a szemétől - Minhyuk dühösnek tűnt, oktalanul. Érdekelt, hogy miért neheztel a lányra, de nem tudtam rákérdezni, mert visszatértek Jooheonék.
-Szavad ne feledd - pattantam fel, és a stábhoz sétáltam, Minhyuk tekintete pedig lyukat égetett a hátamba.
-Kezdjük, mert sosem fogjuk befejezni - mosolygott ránk kedvesen a producer, de ebben valami irónikusat véltem felfedezni.

Sosem fog véget érni.

DAEMIN's POV

Észrevettem.

Wonho, vagyis a Szörnyeteg, ismételten kinézett magának. Láttam, a műmosolyon keresztül is láttam, mennyire szenved, ahogy próbálja visszatartani a Szörnyet.
De valamikor ő is el fog fáradni, és ez a legborzasztóbb; percre pontosan éreztem, hogy mikor fog lecsapni.
Nem úgy, mint derült égből villámcsapás, mert a mi egünk sosem volt derül igazán - néhány szürke farkas-felhő mindig felfalta a vidámságunkat.
Most pedig a zápor is megeredt, s köd lebegett elénk - az is szürke volt -, hogy véletlenül se lássuk tisztán a másikat.
Hiszen nem láttam bele a Szörnyetegbe, nem tudtam, hogy mit akar, s miért, ahogy Wonho szándékai is ismeretlenek voltak számomra.

Már abban sem voltam biztos, hogy szükségem van-e rá.

A Szörnyetegre biztosan nincs, nekem már van sajátom, amit ki kéne írtani. De tudtam, éreztem, a zsigereimben, hogy ebben csak Wonho segíthet.
Más nem. Mások orvoshoz küldenének, gyógyszereket kéne szednem, kivizsgálásokra járnom! Mások ezt nem értenék meg.

Pedig mindenkiben lakozik egy Szörnyeteg.

Szomorúan, fáradtan és elkeseredetten sóhajtottam, majd eloroztam egy magányos mp3-at I.M ágyáról. Összegömbölyödtem, magamra húztam a takarót, és találomra elindítottam egy Monsta X számot.
-Tudom, a volt barátod vagyok, de nem mehetnénk vissza? Oda, mikor mindketten boldogok voltunk~

Újabb sóhajt engedtem meg, gondolataim zavaros irányba terelődtek. Talán álmodozás volt az, vagy csak marhaságok összehordása.

Bár inkább a volt barátom lehetne.

-Tudom, hogy hitetlenül bámulnál, pedig már tudnád: csak veled szeretnék tölteni egy napot.

Wonho hangja egészen elvarázsolt, a józan eszem valahova messzire szállt. Arcomra a bolondok elégedett mosolya kúszott, miközben tovább hallgattam a dalt, ami merőben eltért a valóságtól, amiben - sajnos - éltünk. Jobb lett volna ez a csöpögős mesevilág, ahol a Sors nekünk szán valakit, akivel életünk végéig együtt leszünk, boldogan.
De nem, nekem jutott a kietlen Sorstalanság.
-Próbáltalak ignorálni, hűvös voltam feléd~