Monsters Around The World | monsta x

22.fejezet: Időhúzás

HYUNGWON's POV

-Kérem a hatszáz wonomat - horkant fel Jooheon, miután Changkyunnal elmeséltük nekik a történteket.
-Mert? - húzta fel a szemöldökét Shownu, pedig ő is tudott mindenről. Csupán az időt akarta húzni, hogy még véletlenül se kelljen semmi komolyabbról beszélnünk.
-Mert megmondtam, hogy tetoválása van! Azért járt harminc fokban is hosszúujjúban, mert nem akarta, hogy meglássák! - csapkodta a saját homlokát Jooheon.
-Logikus. De előlünk miért akarta takargatni? - Kihyun értetlenül nézett ránk, de mi ugyanúgy néztünk vissza.

Üresek voltunk, mégis tele. Kérdésekkel.

-Talán... Szégyenlte - húztam el a számat. Nem mertem túl magabiztosan beszélni, mert elménk minden apró ténybe kétsébeesetten meg akart kapaszkodni. Velem ellentétben Minhyuk lelkesen ugrott fel, és kezdett el járkálni köztünk, mint a mérgezett egér.
-Ez az! Szégyenlte, mert... Mert... Mi a szöveg? - mutatóujját halántékához szegezte, töprengését a maknae szakította félbe.
-I'm only obsessed with you - motyogta, valami furcsa kábulatba esve.
-Ezt most a mi nyelvünkön, kérlek - nevetett fel Jooheon, mire Shownu tenyere csattant a tarkóján.
-Ez a mi dalszövegünk, te szerencsétlen - forgatta a szemét.
-Csak a te megszállottad vagyok - tette hozzá a gyengébbek kedvéért. Mi hevesen bólogatva kezdtünk újra gondolkozni, az idő csak úgy repült.
A Hold már egészen a hotel fölé emelkedett, mikor Kihyun megszólalt.
-Beszélnünk kellene Iseullal - mondta komoran, majd kipillantott az ablakon. Igaza volt, hiszen valószínűleg a lány tetoválta rá a feliratot Hoseokra, de...
-Mégis hogyan, Mr. Sherlock? Ha csak szóba hoznánk, Wonho menten idegösszeroppanást kapna - ráztam a fejem, minden remény kiszállt belőlem.
-El is lophatnánk a telefonját - ötletelt Minhyuk egy bolond módjára.

Bolondok vagyunk, azok!

-Te elvesztetted a maradék eszedet is - fújtatott Shownu. I.M hirtelen felnézett, és a zsebéhez kapott. Kábán húzta ki zsebéből az egyszerű fekete iPhone-t, majd, mintha egy kincs lenne, felmutatta nekünk.
-Nálam van - vigyorodott el, ezzel egyidőben feje hátranyaklott a párnára. Elaludt. Kihyun elvette tőle a telefont, és sietve feloldotta.
-Biztosan jó ötlet ez? - vakartam a tarkómat, de választ már nem kaptam.

Ezek szerint nem.

-Gyerünk, gyerünk, vedd fel - fohászkodott Minhyuk, miközben mind közelebb ültünk a kihangosított készülékhez.

Beep~

Talán nem is beszélnek már.

Beep~

Nincs is értelme az egésznek.

Beep~

Wonho reménytelen.

Beep~

Még egy sípolás, és elvesztettük.

Be~

-Nagyfiú, mit akarsz te hajnalok hajnalán?

DAEMIN's POV

Elaludt.

Nemes egyszerűséggel lefejelte az asztalt, és elaludt.
Én remegő léptekkel jöttem elő rejtekhelyemről, félő volt, hogy a legkisebb zajra is felébred.
Hirtelen megmozdította a kézfejét, ökölbe szorította, majd kinyújtotta, mintha el akart volna kapni valamit. Három napja figyelem a szenvedését, de ilyen még sosem történt, én mindig előbb leléptem, mielőtt ő álomba merült volna.

Gyönyörű volt.

Először azt hittem, hogy a táncot gyakorolja még álmában is, de nem, valamit tényleg meg akart érinteni. Körmei koppanása a fán szinte visszhangoztak a csendben, amit már az én lélegzetvételem sem tört meg. Ugyanis mikor megláttam, hogy mi felé araszol kezével, bennem rekedt a lélegzetem.

A Szörnyeteg pontot akar tenni a történet végére.

Egy apró borotvapenge hevert az asztalon, éle meg-megcsillant a gyenge fényben. Tiszta volt, vér nem vöröslött rajta, de átkoztam magam, hogy nem vettem észre előbb.

-Ne bánts, nem akarom bántani magamat.

Hoseok már majdnem elérte a pengét, én pedig kétségbeesésemben elmartam előle, s fájdalmasan felszisszentem, mikor az megsebezte tenyerem.
Wonho felkapta a fejét, szemei dühösen pásztáztak, de tudtam - azok nem az ő szemei. A Szörnyeteg végleg megfertőzte, átvette felette az irányítást.

És ő engedett neki.

-Add ide - sziszegte valami földöntúli hangon, ami, bár az ő hangja volt, mégsem hasonlított rá. Nem volt olyan lágy, mint mikor csak nekem énekelt, nem volt dühös sem, vagy szomorú.

Üres volt.

-N-nem - nyögtem ki, mire gyorsan átlendült az asztalon, és felém kapott. Túlságosan ügyes volt, nem dülöngélt, nem esett el. Magyarán nem ivott eleget, nem gyengítette le a testét eléggé, és így a Szörnyeteg kénye-kedve szerint használta őt.
-Nem akarlak bántani. Csak add ide - felköhögött, és ismét megugrott, a poharak hangosan csörömpölve estek a földre a felborulni készülő asztalról. Halk sikoly hagyta el számat, és hátraléptem, kezemben szorongatva a pengét. Hoseok felmordult, megállt.
-Kérlek - suttogásától felállt a szőr a hátamon, lábaim kocsonyává váltak pillantásaitól.
-Nem. Nem hagyom, hogy bántson téged - jelentettem ki félig lehunyt szemmel.

Aztán történt az, ami az egész életünket gyökerestül felforgatta.

Ütést éreztem a hasamnál, Wonho ott esett nekem, én pedig a hirtelen jött lökéstől hátraestem. Szorítása rajtam akkor sem lett gyengébb, mikor már a földön feküdtem, fejem nagyot koppant a földön.
Homályossá vált minden, a színek összefolytak az alakokkal, a hangok a gondolataimmal; hiába harcoltam, elvesztettem az eszméletemet.
-Sajnálom - mondta üresen, érzelemmentesen Hoseok, majd gyengéden szétfeszítette az ujjaim, és elvette a pengét.

Az utolsó táncom, vedd el, és menj.

Sötétség.

Csupa sötétség vett körül, de nem féltem. A sötétség az évek folyamán a barátom lett, ettől váltam könnyűvé, észrevehetetlenné.

Sebezhetetlenné.

Ahogy nyugodtan, a semmibe veszve lebegtem, hirtelen egy kezet éreztem a csuklómon. Súlyos kéz volt, alig bírtam megtartani magam, hogy ne essek el.
Lenéztem, számat kiáltásra nyitottam - alattam hatalmas, ködös szakadék terült el, a kéz gazdáját a sűrű ködtől nem láttam.

Pedig tudtam jól, hogy ki az.

Ujjai fokozatosan csúsztak le csuklómról, én idegesen kaptam utána, és próbáltam felhúzni.

Borzalmasan nehéz volt.

Nem tudtam pontosan, hogy ki ő, sosem tudtam pontosan. De segíteni akartam neki, hogy ő is olyan könnyű lehessen, mint én, hogy láncai leeshessenek.

De ehelyett ő esett le, s tört össze újra meg újra.

Letérdeltem, hátha úgy egszerűbb lesz, de mintha még nehezebb lett volna. És meg is láttam, hogy miért: egész testét vasláncok fogták le, csupán egy karját tudta kiszabadítani - azt, amelyiket én fogtam.
Nem értettem, minek a lánc, hiszen egyedül úgysem tudott volna felmászni.

Egyedül elveszett.

De aztán, mint derült égből pusztító villámcsapás, a hátára pillantottam - egy pár hatalmas, tiszta és gyönyörű angyalszárnyat szorított le a rengeteg lánc, véres sebeket ejtve gazdájukon.

Képtelen volt repülni.

Sosem válhatott volna könnyűvé.

Menthetetlen.

Vettem egy utolsó, nagy lélegzetet, majd

elengedtem.

~~~~~~~~~~~~~~~

Sziasztok! Gondolom páran már láttátok a kiírásomat, ami arra utal, hogy lassan vége a történetnek, hamarosan búcsút kell vennetek a Szörnyektől. Tőlem természetesen nem, de már csak 2-3 rész (meg a játékban kért novellák) és befejeztem a Monsterst.
Remélem tetszett💕