Monsters Around The World | monsta x

12.fejezet: Zuhanás

Sziasztok! Igen, jól látjátok, kétszer van kint a 11.fejezet, mert a Wattpad szórakozott velem, és már nem volt erőm variálgatni. És mivel mind a kettőre érkeztek szavazatok, és mert félek, hogy mind a kettő letörlődik, inkább így hagyom.
~~~~~~~~~~~~

ROMEO - Hogy van hát szived,
szent gyóntatóm, én jámbor bűnbocsátóm,
Kit karjaim a kebelemre fűztek,
Széttépni szívem ezzel: „számkiűztek”?
LŐRINC - Őrült szerelmes, most figyelj reám.
ROMEO - Jaj, újra azt mondod, hogy „számkiűztek”.

WONHO's POV

Nagyon magas.

-Nézzétek már, a kis beszari nem mer följönni! - szegezte ujját felém az egyik osztálytársam, akit talán a világon mindenkinél jobban utáltam. A fél csoport rajtam nevetett, a másik fele pedig morgolódva elindult a kilátó lépcsőjén.
-Ez a hülye Hoseok megint feltart minket - odáig hallottam ócsárolásaikat, s mikor felnéztem az irányukba, számat halk sikkantás hagyta el. A csapat újra nevetni kezdett.
-Na gyere fiam, ne szórakozz - ragadta meg a karom az egyik tanár, és elkezdett húzni.

Nagyon, nagyon magas.

-Hagyjon békén, én nem tudok felmenni oda! - sipítottam, és próbáltam kirántani a kezem szorításából - sikertelenül. Az első lépcsőfok vészesen közeledett.
-Jajj szegény Hoseokie, fosik a magasban. Hülye, beképzelt ulzzang - a fene tudta, miért vágta a fejemhez a suliban rám ragasztott címet, biztos nem tudott jobbat kitalálni.
Egy idő után felhagytam azzal, hogy meneküljek a tanárom karmai közül, és nyöszörögve, csukott szemmel engedtem neki.
Még mindig röhögtek.
-Nyolcadikos létedre itt rinyálsz, szégyen - röhögött a fiú valahol mellettem. Nem bírtam tovább, vissza kellett szólnom valamit.
-Fogd már be a pofád! - dörrentem rá, de nagy hévvel ki is nyitottam a szemem, aminek az eredménye egy újabb, fülsüketítő ordítás volt.

Borzalmasan magas.

A lent álló emberek egészen aprónak tűntek, pedig még csak a kilátó felénél tartottunk.
-Én nem megyek tovább - sírtam fel, és eldobva a maradék önbecsülésemet, térdeimet átölelve leültem a lépcsőre. Fejem térdeim közé fúrtam, vállam rázkódott a sírástól. Szívem annyira dübörgött a mellkasomban, hogy úgy tűnt, mindjárt kirobban a helyéről.
-Shin Hoseok, én esküszöm, hogy beírást adok, ha nem állsz fel és jössz tovább! - fenyegetőzött a tanárom, kényszerítve a felállásra. Még csak az kellett volna, beírás! Anya biztos megvétózta volna a további próbákat, akkor pedig lemondhattam volna az álmaimról.
Remegő léptekkel, homályos szemmel lépkedtem föl csigalassúsággal, miközben szokásosan nevetség tárgya lettem.

Rohadt magas.

-Nyisd már ki a szemed, nyomorék! - egy másik osztálytársam nagyot lökött rajtam, mire ráestem a korlátra, bordáimba fájdalom hasított. De a szememet szigorúan csukva tartottam. -Úgy sem mersz lenézni! - bökdöstek, piszkáltak, sosem akarták abbahagyni.
-Szálljatok le rólam - szipogtam, tapogatózva kerestem támaszt legyengült testemnek.
-Már sír is! - mindenki egy emberként röhögött fel, miközben a remegés hullámokként tört rám, sírásom csillapíthatatlan volt.
-Nézz le, nézz le, nézz le! - kezdték kántálni, de én csak a fejemet ráztam. Minden vágyam volt végre lejutni onnan.
Ekkor hirtelen valaki az oldalamba mart, kitapintva a gyengepontomat. Szám sikításra nyílt, szemem kipattant, de egy hang sem jött ki belőlem. Talán a szívem, ami fölugrott a torkomig, elzárta a hang útját. A világ ott terült el a talpam alatt, egyszerre volt gyönyörű és félelmetes.
-Nagyon...magas - nyögtem ki, aztán, lefejelve a korlátot, elájultam.