Monsters Around The World | monsta x

17.fejezet: Vak

Elvetted az összes oxigént, aztán megkérdezted, hogy miért fuldoklok.

KIHYUN's POV

Nem fordultam hátra, egészen addig, míg Wonho el nem rohant mellettem, kis híján fellökve engem. Cipőjének kopogása elhalt a hangos ordibálásban, de szipogása sokáig visszhangzott fülemben.

Mi a franc történik itt?

Fejem elfordítva pillantottam magam mögé, állkapcsom, ha nem lenne rögzítve a helyére, hatalmasat csattant volna a földön. Daemin és Jimin pont akkor engedték el egymást, és láttam, hogy a lány el akar lépni tőle, de Jimin összefonta ujjaikat, és mosolyogva húzta tovább. Én értetlenül fordultam Minhyuk felé, aki megvonta a vállát, és a furgonunk irányába sietett, Hoseok után. A kékes hajú becsapta maga után a jármű ajtaját, meg sem várva minket. Jól tette, ugyanis következőnek őt próbálták ostromolni a fotósok, nem törődve a csapat többi tagjával, na meg az illemmel sem.

Ő nem látta. Én viszont igen.

Láttam, hogy ez az egész kényszeredett cselekedet volt Daemin részéről. Nem akarta megtenni, inkább meg kellett tennie.

De Hoseok nem látta.

Vak volt.

WONHO's POV

Amint magamra maradtam a kisbuszban, azonnal keserves sírásban törtem ki. Vállamat rázta a hüppögés, szememet csípték a sós könnyek.

Nem akartam többet hangtalanul zokogni.

Nem akartam visszatartani.

Üvölteni akartam.

A nevét.

Egy vontatott mozdulattal letöröltem a könnycseppeket kipirosodott arcomról, és elővettem az altatót a táskámból.

Nem akartam lenyugodni. Csupán aludni szerettem volna.

Örökre.

Alsó ajkamba harapva csavartam le az üvegcse tetejét, és párat csepegtettem a számba, keserű íze pont illett a hangulatomhoz.
Nem kellett perceket sem várnom, mély álomba merültem, mielőtt a többiek megérkeztek volna.

Vak akarok maradni.

Örökre.

HYUNGWON's POV

-Már meg sem lepődök - horkant fel Changkyun, miközben beültünk az alvó Hoseok mellé. Kezében ott szorongatta az altatót, amivel most pár órára sikeresen kiütötte magát.
-Te előre ülsz - bökött Shownu Daeminre, aki komoran bólintott, és tette, amire kérték. Tudtam, ha a szállásra érünk, komoly elbeszélgetésben lesz része.

~×~×~×~

-Nem igaz, hogy két másodpercig nem tudtok nyugton maradni! - leaderünk tajtékzott, és meg is volt hozzá a joga. Daemin leszegett fejjel ült az ágyán, nem szólt egy szót sem.
-Igazán megtanulhatnád a következmény szó jelentését! Példának okáért - mutatott ki az ablakon, amin keresztül az utcára láthattunk. Odakint Minhyuk és Jooheon éppen Hoseokot cipelték befele a kocsiból.
-Az ott az egyik következmény. Elcseszted a los angelesi tartózkodásunkat, sőt, Wonho számára az egész turnét! - amint a fiú neve említésre került, Daemin felkapta a fejét, szemei szikrákat szórtak.
-Képzeld, ő nekem az életemet cseszte el! Az egészet, nem csak egy részét.
-Megmentette az életedet - szóltam közbe, mire rám is vetett egy dühös pillantást.
-Bár ne tette volna - motyogta.
-Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha befejeznétek a drámázást, és felnőttekként kezelnétek a helyzetet - masszírozta halántékát Shownu.
-Bocsánat, hogy kiakadtam. Kicsit sok volt a mai nap - sóhajtotta, majd felém fordult.
-Elmennél megnézni Wonhot? Mi addig elcsevegünk erről-arról - hangsúlyából ítélve nem volt más választásom, de a mondanivalója aggasztott.
-Miről?
-Csak menj ki - hessegetett idegesen.
-Hyunwoo! Mit fogsz elmondani neki? - Shownu fejét vakargatva állt előttem, nem nézett a szemembe. Onnan jöttem rá, hogy mit akar.
-Mindent, Hyungwon.
-Ezt nem tehete~
-Csak...csak menj ki, jó? - végre rám emelte kétségbeesett tekintetét. Elkomorodva bólintottam, és elhagytam a szobát.

Felnyitjuk Daemin szemét.

Egy életre.

WONHO's POV

Nehéz voltam, súlyosan süppedtem bele az álmomba. Nem táncoltak szemeim előtt színes fények, mint máskor, most csak a mindent átható sötétség vett körül.

Egyedül voltam.

Ahogy pánikba esve, karjaimmal utat törve magam előtt hatoltam át a vaksötéten, előttem tompán kezdett kirajzolódni egy sziluett a levegőben. Úgy nézett ki, mintha vízben lebegne, olyan könnyűnek tűnt, míg én olyan nehéz voltam.
Közelebb értem, ólomsúlyú lábaim pedig lecövekeltek egy helyben, nem tudtam mozdulni. A gyönyörű jelenés pár méterre volt már csak tőlem, olyan közel, mégis távol, mint a csillagok.

Azt hittem, lehozhatom neki az összeset.

Nem volt köztünk fal, ő mégis vízben létezett, én meg a levegőn fuldokoltam.

Fojtogató érzés volt, borzalmas érzés.

Haja hullámozva tekergett fehér arca körül, szintén fehér ruhája vele együtt lebegett, megmutatva vékony alakját. Szája résnyire nyílt, levegőt vett, belőlem pedig egyre szorította ki a szuszt.
Fel akartam emelni a kezem, hogy megérintsem, de képtelen voltam rá. Piros ajkait mosolyra húzta, mintha jót derülne szenvedésemen, és csak létezett tovább, boldogan.

Nélkülem.

Annyi erőt hagyott csak nekem, hogy szúró mellkasomhoz emeljem a kezem - szívverését mellkasomban éreztem. De hiába dobogott gyors iramban, engem gyengített, míg őt táplálta.

Érte léteztem.

Miatta voltam Szörnyeteg....

Mikor újra rápillantottam, a nem létező lélegzetem is elakadt. Hátát ívbe hajlította - valószínűleg fájdalmában -, száját hangtalan sikoly hagyta el. Eközben lapockájából lassan, mint ahogy a korall nő a zátonyon, csontkinövések ezrei kezdtek kinőni, rubintvörös vérrel színezve be a kristálytiszta vizet. A csontszálak fokozatosan álltak össze, egyre hatalmasabb ágakká, Daemin pedig csak sikított.

Hangtalanul.

Térdre rogytam, csillogó szemekkel figyeltem, ahogyan hófehér tollak nőttek a kész vázra. Pár pihe magába szívta a vért, s bemocskolódott, de a többi vakítón ragyogott. Daemin újra vett egy megkönnyebbült lélegzetet, mire engem köhögőroham kapott el. Összegörnyedve vártam, hogy elmúljon, újra a gyönyörű lányt akartam figyelni.

Hiszen ezért volt minden szenvedés.

Hogy ő Angyal lehessen.

Szárnyai puhán siklottak a vízben, felkavarva azt, akár csak az érzelmeimet.

Azért voltam Szörnyeteg.

Elnéztem őt, az Angyalt, akit bemocskoltam, mint a vér a hófehér tollakat, akit magamhoz láncoltam, hogy aztán örökre elengedhessem.

Azért voltam....

Alakja foszlányokban megkopott, de mellkasa tovább emelkedett és süllyedt, szárnyai ugyanúgy lüktettek szemeim előtt. De én már nem éreztem szívének dobogását

a sajátomat sem

nem láttam, amit ő

vak lettem örökre

és a lánc elszakadt.

Meghaltam.

Ő pedig élt tovább, boldogan.

Nélkülem.