Just friends! - PSG ff.

64. rész

Az év végi hajrá időszaka megkezdődött mindenkinek: az ismerőseim nagy része Katarban, én pedig már sokszor azt sem tudom, merre vagyok, mindenesetre jelenleg Dubaiba tartok egy büntetőjogi tárgyalásra. Ez a munka nem a pénz miatt fogott meg, hanem annál inkább az ott történő elnyomás jelensége kezd olyan szintre fajulni, hogy ha már lehetőségem akadt, mindenképpen fellépek ellene. Csak remélni merem, hogy nem húzódik nagyon hosszúra ez az ügy, hiszen teljes mértékben kockáztatom az életemet az ilyen jelenésekkel, különösképp, hogy gyakorlatilag semmi keresnivalóm nincs arra.

Ugyan elméletileg a Világbajnokságon, Katarban szívesen fogadják a női látogatókat is, ám effelől erős kételyeim vannak, annak ellenére is, hogy ismert emberek családosan utazgatnak arrafele. Ezeknél fogva jobbnak láttam, ha inkább nyugat fele veszem az irányt, és megyek vissza Párizsba, hiszen ott is van bőven tennivalóm.

A jogi beavatkozásomat sajnálatos módon nem volt lehetőségem lezárni, hiszen az ügy során képbe kerülő személyekkel nem kívánok, jobban szólva nincs bátorságom konfrontálódni, értsük ez alatt az iráni rezsim embereit.

Ha már teljes mértékben elmulasztom, a idei futball-összecsapásokat, - amit megjegyzem, nem túlzottan bánok - azért némi erőltetett együttérzés kifejezése képpen Kyliant nagyritkán csak felhívtam már, hogy avasson be a történésekbe. Igaz, minden egyes alkalommal megkaptam, hogy "ő bármit képes elintézni: magángépet küld értem, vagy ha én úgy szeretném, lebeszéli, hogy egy napra eljöhessen onnan, és vele is visszamehetek". De ezek ellenére sem kívántam odalátogatni, különös tekintettel arra, hogy az előző hetekben kormányellenes-tevékenységekben vettem részt azon a terülten, ami ki tudja mit von maga után.

A nagy körút után ellátogattam már a rég nem látott irodámba, ahol szokásosan belefeledkeztem a feladataimba, és már lassan négy órája ülök a papírok felett, a munka végét nem igazán látva. Akkor realizáltam, hogy hány óra van, mikor megcsörrent a telefonom egy Face Time hívással, én pedig a hirtelen előrobbanó agressziómmal a földhöz akartam vágni, hogy most sem hagynak békén...

- Mivan? - nézek bele a kamerába szenvedő tekintettel, majd meghallom Kylian nyugodt hangját, és még feszültebbé válok az irigységtől, hogy milyen jó neki.
- Szerelmem! Mi a baj? Ideges vagy?
- Igen, képzeld el...
- Szeretnél róla beszélni, vagy visszahívjalak később?
- Hagyjál már ezzel az ökörséggel... Sosem szokott érdekelni, hogy mi bajom van, úgyhogy most se játszd meg magad légyszíves!
- Akkor most nem alkalmas?
- Nem... - rázom meg a fejemet idegesen. - Hagyjál békén!

Végül csak rányomom a telefont, majd próbálok újra fókuszálni a fennmaradt dolgaimra, azonban nem nagyon sikerül... Mikor tizedjére fogok neki ugyan annak a sornak az elolvasásához, már érzem, hogy felesleges is szenvednem, mert ez csak rosszabb lesz. Mindeközben erősen gyötör a ritkán érzett bűntudat, amit az előbb folytatott beszélgetés idézett elő, és igen nehéznek találom, hogy felülkerekedjek raja... minél jobban belegondolok, annál jobban erősödik a megbánás érzése, és egyre csak sajnálom Kyliant.

Ahogy rányomok a nevére még az is megfordul a fejemben, hogy fel se veszi, mivel besértődött vagy nekiáll bunkózni.

- Na megnyugodtál, Kisasszony? - mosolyog rám gúnyosan.
- Ne nevezzél Kisasszonynak, de meguntam az idegeskedést, úgyhogy végülis igen.
- Mi volt már ilyen félbeszakíthatatlan az előbb?
- Az mindegy... Inkább azt mondjad, mi van veled!
- Hát, mi lenne? Én vagyok a legjobb, de ezt úgyis tudod már... - rázza meg magát elégedetten. - És még azt is elmondanám, hogy éppen Fifáztam, mikor hívtál, de én félre tudtam tenni, csakhogy hallhassam a hangodat, ha már ennyi a maximum, amit kapok belőled jelenleg...