Just friends! - PSG ff.

58. rész

Percek óta próbálom összeszedni minden erőmet, hogy képes legy egyáltalán felállni a wc elől, de nem merek. Mint ahogy Kyliant is bátorság lenne most ide beengedni, hiszen annak hosszútávú negatív következményei lennének. Pontosabban nem tudnám elviselni, ha az egészségügyi állapotom megszállottja lesz.

- Hallod! Nyisd már ki ezt a rohadt ajtót, vagy rádhívom az orvosokat! - kiabálta idegesen a folyosóról.

Átfuthatott az agyán, hogy a legrosszabb megoldás, ha nekiáll fenyegetőzni, így átértékelte kicsit a helyzetet.

- Jó, na... nem hívom rád az orvosokat, csak hadd menjek már be! És, igen... bevallom, kurvára megijesztesz, mivel fogalmam nincs ilyenkor, mi bajod van!

Csak hallgatom a magyarázkodását, majd az utolsó mondat, mintha valahogy megfogott volna...

Ő? Fél? Miattam?

Ez érdekes. Talán kedves is.
Mindenesetre nem nekem való...

Csak magamra engedtem már, mielőtt bepánikol még helyettem is. Nyilvánvalóan hozta a számításaim szerinti formáját... szinte már innen hallom, ahogy hevesen dobog a szíve, az arcáról meg nem is beszélve... nagy, kétségbeesett szemekkel néz rám.

- Hallod, te élvezed, hogy folyamatosan befosatsz valamivel? - szegezte rám ijedt tekintetét.
- Te miről beszélsz? Hányszor láttál már tényleg szétesve? - ingattam meg a fejemet értetlenül, hiszen nem igazán találom helytállónak a folyamatosan szót.
- Múltkor is... ott voltunk Monte Carlo-ban, és ugyan ez volt...
- Az volt egyszer...
- Jó, talán valóban nem olyan sokszor láttam ilyet tőled, de valljuk be, ez nem normális... egyáltalán nem... - sóhajtott egy nagyot. - De, én tudom, mit kéne csinálni...
- Nem! Kurvára nem tudod! - pattantam fel a padlóról idegesen, hogy kimehessek. - Ezt hagyd meg nekem!
- Fejezd már be! Hót hülye vagy!

A karomat erősen megragadta, hogy visszarántson maga mellé, és megakadályozza a lelépésemet.

- Szerelmem, de nem látod, hogy ez így milyen szörnyű?! - pillantott fel rám szánakozó tekintettel.
- Ez csak neked szörnyű... - nevettem el magamat.
- Nem! Te nem veszed észre magadat! Én tudom, hogy úgy be vagyok baszva, hogy mindjárt hanyatt esek, de még ezek mellett is simán felismerem a gány állapotodat... aminek már tényleg eléggé elvetemültnek kell lennie.
- Mondom! Foglalkozzál magaddal... ne velem...
- De én akarok veled foglalkozni! - hajtotta a fejét a vállamra. - Ne legyél már ilyen... Amúgy is, mi bajod van? Minek szívod, meg szeded ezeket a szarokat?! Csak tönkretesz...
- Te ezt nem értheted... - ráztam meg a fejemet idegesen.
- De szeretném! Tudod, mennyit szoktam ezen gondolkodni? Rajtad... meg magunkon...
- Na, arra pont nem vagyok kíváncsi. Inkább megyek aludni, mert azt se tudom, hány óra van.
- De, Szerelmem! Ne hagyjál már itt! Legalább segítsél már felállni, vagy valami! - nyújtotta felém a kezét, hogy felhúzzam a földről, majd jött utánam aludni.

Hát, lássuk be... nem igazán sorolhatom magamat az igényes emberek közé, ami lehet, hogy egy hatalmas szegénységi bizonyítvány, de ez az igazság. Minden gond nélkül elmegyek aludni az előző napi ruhámban, lemosatlan arccal, és folytathatnám a további baromságaim ecsetelését... Ahogy elnézem, Kylian sem idegenkedik túlzottan a szituációtól... itt fekszik a seggemen, csatak részegen, és vad horkolása zengi be az egész szobát.

Igen, már megint sikerült egy pihentetőnek egyáltalán nem nevezhető alvást produkálnom. Viszont Kyliant nem zavarja meg semmi, és legalább 10-ig nyugodtan elhajcsizik, én meg szinte megőrülök, hogy meg sem mozdulhatok itt alatta... végül addig feszeregtem, hogy csak felébredt.

Mára elvileg nem volt semmi program kitalálva, de a reggeliről már lemaradtunk a nagy kénytelenkedés során.

- Hallod, kurvára szarul vagyok... - dörzsölte meg arcát, közben nevetve saját magán, hogy mit művelhetett hajnalban.
- Inkább szedjed össze magadat, aztán együnk valamit, mert már lassan négy órája döglődök...
- Majd megetetlek én valamivel, nem kell ide más... - húzott egy sunyi vigyort a szája szélére.
- Na, elég lesz, álljál le...
- Így jó vagyok, nem?