Just friends! - PSG ff.

51. rész

Utállak, de mégsem tudlak elengedni, és csukott szemmel elmenni melletted.

A boldogságom kimerülhetetlen forrása vagy, ami ugyan oly sokszor büntet, azonban egy kis örömért vállalom a vele érkező fájdalmat is.

Talán egy idióta vagy, aki nem bír magával, ennek ellenére mindig adok magunknak egy ezredik esélyt, hiszen érzem, nem hagyhatlak elveszni.

Ez az újabb kör játék kissé nehezen indul a fizikális távolság miatt, de elindult és szépen siklik a vízen.

Napi egyszer tudunk csak beszélni az időeltolódás és a tárgyalásaim időpontjai miatt. Ez azonban a fénypontja, a kedvenc része minden 24 órámnak.

Már nincs sok hátra, hogy végre ténylegesen láthassalak, de úgy érzem kellett ez a szünet mindkettőnknek a történtek újragondolása és átértékelése céljából.

Kicsit feltöltött, ahogy valóban segíthettem másokon és nem a pénz került a munka középpontjába.

Lehet bolondság, de úgy érzem, mintha változtak volna körülöttem a dolgok és velük együtt én is. Talán jobb ember lettem és végre sikerülhet elengednem azokat a kísértő múltbéli emlékeket.

És... igen! A gép landolt, az én boldogságom pedig az egekbe szállt. Ezúttal nem Párizsba érkeztem, hanem némi kikapcsolódási szándékkal, Monte Carloba.

Pontosabban én érkeztem meg utoljára, mivel a többiek már itt vannak pár napja.

A fogadtatás magáért beszélt... nem is tudom, mi mást vártam Kylian másfél hónapja tartó, érkezésem iránti lelkesedésétől.

Nagyon jót mosolyogtam rajta, ahogy megláttam kiszállni az egyik kocsiból, igazi helyi lakos módjára.

A Monte Carlo-i elit

Valójában ez volt az egész utazás jelmondata: mutassuk meg, mennyi pénzünk van és hova tudunk lealjasodni.

- Másfél hónap alatt lehet jogsit szerezni vagy hogy működik ez? - mosolyogtam rá, meglepődve az érkezésén, majd nyomtam két puszit az orcáira.
- Nekem minden sikerül, Szerelmem. - vonta meg a vállát lazán, majd megfogta a kezem.
- Most napszemüvegbe fogod végignyomni ezt a pár napot, hogy ne ismerjenek fel? - pillantottam az arcára.
- Pontosan! Honnan tudtad? - nézett rám elismerőn.
- Nem volt nehéz kitalálni... de azért meg kell mondjam, kurva jól nézel ki benne. Főleg, hogy én vettem...
- Hát, igen... csak a szokásos. - mondta önelégült hangon, majd rászorított az izzadt kezével az enyémre. Pontosan tudom, hogy csakis akkor van ilyen, ha izgul vagy ideges.
- Mi volt ma, Cuki? - figyeltem az arckifejezését érdeklődőn, hátha kiböki, mi történik.
- Voltunk brunch-olni 11 körül, azóta semmi különös. - nyitotta ki a kocsiajtót. - Estére megyünk ilyen jótékonysági hajós vacsorára. - nézett rám bólogtva, hogy jóváhagyjam.
- Most ideges vagy? - fordítottam felé a fejemet, mert láttam, ahogy piszkálja az ujjait, meg természetesen az előbb még a tenyere is vizes volt.
- Én? Dehogy is! - nézett maga elé, hogy kerülje a szemkontaktust.
- Naa... miért baszol át? - ráztam meg a fejem számonkérőn.
- Jó, az vagyok... most örülsz? - förmedt rám, miközben rácsapott a kormányra. - Nem tudok jobbkormányos kocsit vezetni... ahogy jöttem ide, majdnem elütöttem egy embert. - dörzsölte arcát feszülten.
- Akkor miért nem ezt mondod? - simogattam meg a kezét óvatosan. - Szerelmem! Nincs azzal semmi baj, ha nem értesz mindenhez! Amúgy sincs jogsid, tehát honnan kéne tudj ilyeneket?! - csóváltam meg a fejem értetlenül, közben pedig azon járt az eszem, vajon miért esett nehezére bevallani ezt.
- Te biztos tudsz, mi? - forgatta meg a szemeit, mire csak bólogattam. - Végülis mit is gondoltam?! Mi az, amihez nem értesz...
- Na, na! Hé, nyugi már! - állítottam le megdöbbenve ezen a hirtelen jött idegességén.