Just friends! - PSG ff.

41. rész

Valójában véletlenül sem kérnék senkitől sem segítséget. Ezt csak a pillanatnyi feszültség hozta ki belőlem, amin szerencsére gyorsan továbbléptem. Volt időm elgondolkodni ezen az egész helyzeten, mialatt rájöttem, hogy amilyen hatással volt most Fabio rám, én általánosságban úgy viselkedek Kyliannel. Ami valljuk be eléggé szar, úgyhogy elhatároztam, hogy változtatni kellene ezen. Elértem oda, hogy megértsem már az ő nézőpontját is, habár a túlaggódásával még nem egészen sikerült azonosulnom, de a lényeget végre felfogtam.

Nem tudtam eldönteni, hogyan harangozzam be az érkezésemet, ha már múltkor a „meglepetésnek" tervezett módszer nem jött be. Nagyon jófej akarok vele lenni a néhai Párizsban tartózkodásaim alatt, hadd érezze - az eddig még általam sem ismert - kedvességemet.

Ennek hatására nagyvonalúan felhívtam, hogy, ha esteleg kíván velem találkozni, akkor ma estére már ott leszek.

Meg voltam győződve, hogy mekkora boldogság lesz majd ez neki, ha már szokás szerint mindig előadja, mennyire hiányzok. A dolgok azonban egy kicsit máshogy történtek. Lenyomott egy unott hangú szöveget és, mintha valami alkalmazott lennék eltette a találkozót - mert így fogalmazott a telefonban - egy későbbi időpontra, hiszen ő most nagyon elfoglalt.

A saját magamnak tett ígéretem alapján megpróbáltam a lehető legmagasabb szinten megértő és rendes lenni, de ezek mellet azért kicsit megingott a viselkedés-változató hadművelet kimenetele, illetőleg csak majdnem, de rábeszéltem magamat, hogy adjunk még neki esélyeket, hiszen én is kibántam már vele egy párszor, úgyhogy kétségkívül megérdemli.

Nem mintha problémát okozott volna, hogy nem találkozhatok vele, de csalódottságot mindenesetre igen - habár ezt nehéz kimondani.

Lehet, hogy bosszút áll vagy csak talált magának valaki mást: minden lehetséges, de nekem nem szabad megsértődnöm, mivel pontosan ezt érdemlem. Csak azt adja, amire rászolgáltam: se jobbat, se rosszabbat. Ez tipikusan ő. Illetve ezek a korszakok csak rövid ideig tartanak, mivel rövidesen beleun a fölényeskedésbe és azután normálisan kezel majd.

Attól függetlenül, hogy hova rakosgatta a találkozóinkat, semmi nem lett belőlük, csak ment a halogatás. Majdnem még két hétig húzta az agyamat, én meg már arra sem méltattam a legutolsó napokban, hogy felvegyem neki a telefont vagy válaszoljak az üzenteire. Ott tartottam lassan, hogy kezdtem sértve érezni magamat az ilyen szintű ignorációtól. Eddig nem hittem, hogy figyelemre van szükségem, de talán mégis így lehet.

Volt, mikor megfordult a fejemben, hogy elmegyek hozzá és rátöröm az ajtót, de szerencsére semmi ilyen nem történt. Szépen kivártam a soromat, mikorra képes lesz időt szakítani rám, elvégre nem várhatom el, hogy mindig ráérjen. - Ezt csak egy este gondoltam a saját magam nyugtatása érdekében, de másnapra teljesen elengedtem az egészet és szartam bele, hogy milyen szándékai vannak. Ha nem kellek neki, akkor nem kellek. Nem olyan nagy veszteség ez nekem.

Újabb napok, majdnem egy hét is eltelt, mire magára erőltette a találkozást. Elhatároztam, hogy úgy fogok vele viselkedni, mintha teljesen hidegen hagyott volna ez a kihagyás. Hatalmas meglepetésemre egy számomra ismeretlen címre invitált, ami - mint utólag kiderült - egy irodaház volt.

A recepciós ember elmondta, melyik irodában találom meg és hozzátette, hogy már nagyon vár. - El tudom képzelni, mennyire lehet ez igaz.

Ahogy beléptem az ajtón, megláttam, ahogy asztalra feltett lábakkal, összefont kezekkel ül egy nagy székben. Majdnem el kezdtem röhögni, de a formalitás és a helyszín tiszteletére valahogy magamba fojtottam.

- Na, hello! - köszöntem rá felvont szemöldökkel, a látvány meglepetésének érezését a hangomon hordozva.
- Ülj le! - mutatott határozottan, a vele szemben lévő székre.
- Esetleg magázódjunk? - néztem rá baszogatós tekintettel.
- Nem! Jó lesz így... - forgatta meg szemeit. - Kávét! - kiabált valakinek. - Te kérsz?
- Nem is iszol kávét, baszdmeg! - röhögtem ki.
- De! Most már igen. Szóval, te kérsz?
- Nem, én még nem szoktam rá.
- Rendben...
- Most amúgy ilyen urizálós színjátékra jöttem, mert, ha igen, akkor megyek is! Ha gondolod megkínálhatsz búcsúképpen még egy kis angol teával, hátha befosok tőle, vagy nem tudom, hogy él a felső tízezer...
- Ja, amúgy nem ez volt a cél. Csak találkozni akartál, úgyhogy szántam rád egy kis időt.
- Hogyan háláljam meg ezt a csodáltas gesztust egy ilyen világhírű színésztől?! Az a baj, hogy elfelejtettem hozni mezt, amit aláírhatnál, de egy közös képet még csinálhatunk, ha nem nagy kérés.
- Na, jó! Ezt most fejezd be!
- Bocsánat, inkább megyek is akkor, mielőtt tovább rabolnám a drága idődet. Sok szerencsét kívánok a jövőben, Madridban és az élet minden más terén is! - mosolyogtam rá.
- Nem mész sehova! - kiabált utánam, mielőtt még az ajtóhoz értem volna.
- Csak szívességet teszek! De, ha jól tudom a mai egyenlő társadalomban mindenkinek megvannak a természetes emberi jogai, úgyhogy, ha nem bánod, akkor élnék is velük és távoznék, mindezt csakis a te érdekedben.
- Mondom, állj! Nem fognak kiengedni, hiába okoskodsz nekik. Itt nem valami kazahsztáni banda van, akiket átbaszol csak úgy!
- Milyen kazahsztáni banda? Mivan? - néztem rá vissza összezavarodottan.
- Vagy hol voltál most?
- Pakisztánban, de mindegy.
- Akkor az! Itt nem hülyék vannak, velem az élen.
- Kit akarok átbaszni, meg mi történt?! Mert, amúgy komolyan nem értem.
- Tudom, mit csináltál Iszlamabádban!
- Mit? Mert az biztos, hogy semmi rosszat... Mindesetre, ha szeretnél valamit felhívhatsz és, ha minden jól megy, talán beengedlek a házamba. Hello!