Just friends! - PSG ff.

45. rész

Másnap reggel kávé illatra ébredtem. Megnéztem volna a telefonomon az időt, de rögtön feltűnt, hogy nem a szokásos pozícióban van. Tudom, mi történt...

Lekrasnyogtam a lépcsőn a kellemes illatok vonzásában.

- Jó reggeleket! Mi művelődik itt, a konyhában? - álltam szembe vele és figyeltem, ahogy büszkén sütöget valamit.
- Croque madam. - bólintott mosolyogva.
- Milyen madam? - néztem összezavarodottan.
- Ez a neve! Ilyen tojásos baconos szendvics. - vonta meg a vállát.

Ahogy szétnéztem a nagy konyhában, tele volt a pult minden jósággal.

- Honnan vannak ezek a valamik? Mert nekem csak fagyasztott pizza, meg pia van itthon, semmi más!
- Hát... bevásároltam. - mosolyodott el.
- Jaaj, de rendes valaki!

Láttam rajtad, hogy titkon hatalmas boldogság tölt el, de érzéseid kimutatását próbálod minimálisra csökkenteni. Aranyos vagy, ahogy magadban mosolyogsz, közben azonban sikítani tudnál az örömtől.

- Tessék! Remélem jó lesz! - tette elém a reggelit remegő kezekkel, a kávét is beleértve, amit kifejezetten utálok, de miattad megiszom, ha már készítetted.

Hiába rejtegeted az emocionális oldalad, a gesztusaid mindent elárulnak. Izgulsz. Érzem.

Végig bámulta, ahogy eszek, viszont mikor rá néztem volna, rögtön elkapta a fejét.

Tudom én, hogy ideges... de vajon mitől és miért?

- Nagyon finom minden! Köszönöm! - erre csak félénken bólintott.

Elpakolt mindent, el is mosogatott. Nem is tudom, hol vagyok jelenleg... soha sem szolgált ki senki. Mindig magamra voltam utalva.

Az idő múlásával arra lettem figyelmes, hogy a velem szemben lévő kanapén ül és szótlanul bambul maga elé. Ahogy percek múlva sem szólalt meg, már kezdett gyanússá válni a csönd. Valószínűleg van valami baja vagy nem is tudom...

- Hallod! Mi az? - néztem a szemébe.
- Semmi, mi lenne?! - rázta meg a fejét, továbbra is bámulva az ürességet.
- Jó, akkor mondom máshogy... Remeg a kezed-lábad, lesed a falat, nem szólsz semmit. Ezek után ne nézz már baromnak!
- És? - vonta meg a vállát. Válasz képen csak megforgattam a szememet, ezzel kifejezve, hogy nem értem a viselkedését.

Múltkor is felidegesített a színlelt depressziójával, amit még mindig nem sikerült megfejtenem. Remélhetőleg ez is egyszer csak elmúlik, és visszajön az esze.

Már komolyan kezdett érdekelni, mi állhat ennek az egésznek a hátterében. Végsőleg arra jutottam, figyelemhiányos lehet.

Ez viszont az én nézeteimmel ütközik. Egy bizonyos szinten túl már érezhetően művé válik a kedvességem.

Eldönteni nem tudom, vajon igényled-e ezt a színjátékot... de, ha igen, akkor állok elébe.

Szóra bírható minden esetre nem vagy, így erőltetni nem kívánom. A lényeg, hogy kényelmesen érezd magad.

Részemről maradhatsz napokig, nagyon szívesen látlak, főleg, ha ez vezet valamiféle válaszhoz a fennálló kérdésemre.

Bármiféle segítség nyújtására hajlandó vagyok, csak hogy egy kis mosolyt csaljak az arcodra. Borzalmas ilyen elveszettnek látni. Be sem jársz az edzéseidre, nem találkozol senkivel, egész nap alszol és szótlan vagy. Még a ruháidat nem cseréled át, már három napja ugyan abban a melegítőben nyomod az ágyat.

Azt kellene még beadagolnom neki, hogy a napokban kimegyek a temetésre, feltéve, ha igaz a hír. Ez egy komoly feladat lesz...

Már teljesen beköltözött a szobámba, mondhatni kisajátította. Megfogadtam, hogy be sem megyek hozzá, ha nem muszáj, hadd maradjon nyugalomban. Nem tudom jó ötlet-e vagy nem, de zavarni biztos nem fogja senki.