Just friends! - PSG ff.

37. rész

- Ez van. - vonta meg a vállát. - Először megyünk Bogotába, ott le kell adnunk fél tonna anyagot. Az új fajtát. Ha gondolod ott vehetsz magadnak valamiket, mert, ahogy hallottam vannak új tekerőseik is. Eléggé hatásosak, van bennük narkotikum rendesen. De ott majd elmondják, milyen mennyiségben kell őket elszívni, az annak megfelelő hatás érdekében.
- Ezért legalább megérte eljönni, ha másért nem. - forgattam meg a szemeimet.
- Nem lesz olyan rossz. -bólogatott megnyugtatóan. - Salentoba megyünk, az egyik ismerősömhöz. Lesz ott minden. A büdös életben nem találnak meg.
- Remélem is. - mondtam fájdalmasan sóhajtva. - Csak visszamehessek, baszdmeg! - fogtam a fejemet idegesen.
- Nyilván, egy-két hónapot majd ott leszünk, utána meg mész, amerre akarsz.
- Nem, nem, nem! - próbáltam feldolgozni az előbb hallottakat. - Ne bassz ki velem!
- Mivan? - nézett értetlenül. - Csak a szokásos! Nem értem, most mi bajod van!
- Amúgy neked azóta lett családod? - kérdeztem, nagy kíváncsisággal a válaszára várva.
- Lett a faszt! Szerinted? Hogy tudnám ezt csinálni minimum két ember mellett, akik törődést igényelnek?! Pont azért nincs, mint neked. - ezt kicsit sértőnek találtam, bár alapból haragszom most rá, úgyhogy akármit is mondhat, biztosan a hibát keresem benne. - Sajnos vagy nem sajnos, de ez van.

Az út további része csöndben telt, bár igen hosszú volt. Tudtam, hogy szenvedni fogok ebben az elkövetkezendő időszakban, és úgy le leszek csúszva, hogy rám sem lehet majd ismerni. De mit is várunk Kolumbiától?

Az első úticélunkhoz meg is érkeztünk. Bogotá alapból egy nemkívánatos hely számomra, elég csak ránézni: romos épületek tömkelege, utcai gyerekek, tűk és drogos emberek sokasága mindenfele.

Nem is lenne eredeti a történet, ha nem valamelyik nyomornegyedbe mentünk volna. Redesen rossz volt ránézni mindenkire. Sugárzott róluk a sötétség.

Mikor az ember, akihez jöttünk próbált volna valami kommunikációt létesíteni, elő kellett vennem a nagyon gyenge spanyoltudásomat.

Mutogatott valami anyagot és próbálta magyarázni a hatását, de nem sokat értettem belőle. Néhány számra hagyatkozva - amit megértettem a beszélgetésből - próbálom majd elszívni.

Rövid időn belül el is hagytuk Bogotá városát.

Útközben azon gondolkodtam, hogy mit fogok magammal kezdeni ez elkövetkezendő, igen hosszúnak ígérkező időszakban. Sok pozitív következtetésre mindenestre nem jutottam, mivel egy dél-amerikai narkós város közepében nem képes az ember a jóra fókuszálni. Bevillantak régebbi emlékek, a hasonló, évekkel ezelőtti elbaszott kiruccanásainkról.

Talán az egyetlen értékelhető dolog az, hogy nem Bogotában, a gettó központjában kell leélnem a következő hónapokat, hanem egy „békésebb" - már amennyire békésnek mondhatunk itt bármit is - városkában, Salento-ban.

Elsőre, ahogy megláttam a helyszínt, nem feltétlenül a veszély jutott eszembe, hanem valamiféle megnyugvás. Az emberek is kedvesnek tűntek, tiszták voltak a helyiségek, jó illat lepte be a szobákat.

Ez első pár nap főként ismerkedéssel és pihenéssel telt. De ez nyilvánvalóan csak átbaszás volt.

Ahogy már pont kezdtem megszokni a környezetet, nyilvánvalóan jöttek a feladatok is. Naivság lett volna azt gondolni, David-et ismerve, hogy csak "szívességből" hozott ide. Ugyan úgy folytatódott minden, mint eddig, csak éppen a szállitás gyakorlati részét kellett végeznünk, ami valljuk be nem volt olyan kellemes, mint másokkal megcsináltatni azt és irányíthatni őket.

Fizikai munkát nem sokat végeztem még az éltem során, csak a székben ülve dirigáltam. Most azonban volt lehetőségem belecsöppeni, és egész nap a rohasztó melegen állni és dolgozni, mint a barom.