Just friends! - PSG ff.

31. rész

A vacsora nagy sikert aratott annak ellenére, hogy Jason nem kifejezetten szereti a káposztás ételeket, de ezt a Balkán klasszikust meg kellett kóstolnia. Ha már itt tartunk valóban jól sikerült, nekem is ízlett. Visszahozott egy-két emléket miközben paraszt módjára ettem a kenyérrel.

Néha rá kell jönnöm, hogy valójában én is egy egyszerű parasztember vagyok, csak valamivel többre vittem, mint akik körülvettek. Van, hogy észreveszek magamon ilyen teljesen népies szokásokat, esetenként horvát káromkodások jönnek a számra, ami általában a legalja az ottani beszédnek, csak a falusi régszeg öregemberektől hallani ilyet a kocsmákban.

Az ismerőseim nagy része nincs tisztában a származásommal. Habár nem szégyellem vagy letagadom azt, de mégsem reklámozom igazán. Hadd higgyék csak, hogy valami nagypolgári családból jöttem, ha már sikerült olyan körülményeket biztosítanom magamnak.

Az este elszaladt rajtunk. Én már mentem volna vissza az apartmanba, habár Jason még marasztalt. Tudtam, hogy holnap rá kell húznom a munkára, ha még karácsony előtt haza akarok menni. Márpedig nem áll szándékomban itt maradni, ugyanis csak hiányoznak már az otthoniak, meg feltételezem, én is nekik.

Ahogy ezen gondolkodtam, valaki rá is érzett és felhívott. Igaz, már több mint egy hónapja nem beszéltünk Ney-jel, mert haragudtam rá, de úgy néz ki megbékélt. Habár hajnal volt, de nyilván felvettem neki a telefont. Az se biztos, hogy tudja hol vagyok, hacsak Kylian nem mondta neki.

- Na mondjad, Édes!
- Hallod, gyere be baszdmeg a kórházba! - mondta nagyon szenvedő hangon.
- Minek? Mi van már?
- Nem láttad? Most volt meccs és... au a kurva életbe de fáj! Szóval igen és kiment a bokám a picsába, majd meg pusztulok. Haladjál, mert nem bírom sokáig!
- Baszdki! Én nem is vagyok otthon...
- Mit érdekel az engem! Gyere ide most és azonnal! - vágott a szavamba.
- Kinn vagyok New Yorkban, ne hülyéskedj már!
- Hogy hol a faszban?
- Igen, jól hallottad! Az USA-ban.
- És mi lesz velem? Ki fog gondoskodni rólam, ha nem te? Haza kell jönnöd, ez nem így működik! Nem hagyhatsz itt, egyedül!
- De nem érted? Dolgozok, több mint egy hónapja otthon se voltam!
- Biztos amiatt a barom díler miatt mentél ki, mi? Tudtam én! Ne is válaszolj! Amikor az embernek szüksége lenne rád, pont akkor nem vagy ott! Csak gratulálni tudok!
- Nem dobhatok el csak úgy mindent! Leghamarabb holnap éjszaka érek haza. Előbb nem tudok menni. Az út maga 13 óra minimum.
- Úgyvan! Hagyjál is meghalni, ez az! Majd találok valaki mást, akit érdekel is, hogy mi van velem.
- Mondd már meg mit kezdjek vele?! Ha most itthagyok minden és azonnal felszállok, akkor sem vagyok ott mindjárt!
- Jó, mindegy, akkor majd szólok másnak. Ennyi, kösz, cső!

Ez igen! Szépen le lettem baszva meg rázva. Nagyon fasza a helyzet: most még jobban haragszik rám, de ez van. Meg kell értenie.

Most megint nem tudok majd aludni, mert felbaszta az agyamat a hisztijével. Rendre magamat okolom, ha történik valami, de ez nem mindig jogos.

Ha már a hazajövetelről esett szó, eszembe jutott, hogy csak illene Kylian szülinapjára Párizsban lenni. Meg az is megfordult a fejembe, hogy meglepem aznap este. Remélem, majd azért értékeli valamennyire.

A másnapot szokásosan kevés alvással kellett indítanom, ami összesen öt óra volt. Alig bírtam kikászálódni az ágyamból, minden bajom volt: fájt a fejem, fáztam, ráadásul borzalmasan is néztem ki.

De a munka nem megy sehova! Írhattam a közel kétszáz oldalas bonyolult adás-vételi szerződést tartalmazó dokumentumot, amihez jelenleg semmi affinitásom nem volt. Időközben el kellett gondolkodnom azon is, hogyan mossam tisztára ennek a nyolc lakásnak az összegét, amiről tudniillik nem olyan kis pénzt, ha valaki NY-ban vagy körülötte ruház be ilyesfélére.

Magamban már megfogadtam, hogy idén nem vállalok több munkát, éppen elég lesz, ha befejezem a már megkezdettek nagy részét, hiszen már most is van egy nagycsomó.

Meguntam ezt az egész szart és inkább felhívtam Kyliant, hogy hátha újságol valami izgalmasat.

- Pont most akartalak hívni.
- Na, mi van már?
- Hát..., megint megyek el most este, aztán gondoltam megkérdezem, van-e ötleted, hogy mit vegyek fel.
- Fuu, baszdmeg de jó sorod van! Minden este party party hátán! A ruháidat esteleg méltóztattad már kimosni?
- Mivel anyám már járt nálam, jól lebaszott, hogy miért vagyok ilyen igénytelen, szóval kénytelen voltam valamit cseszni velük. Eredetileg téged akartalak megvárni velük, hogy olyan jó illatuk legyen a ruháknak, mint amikor te mosod ki őket, de látom nem jössz még egy darabig.
- Miket meg nem jegyzel, te! A ruhák illata meg ilyesmi... beszarok rajtad.
- Hülye vagy?! Azokkal a ruhákkal alszok!
- Beteg vagy, baszdmeg! De mégis minek?!
- Hát..., hmm csak úgy jó. Ennyi.
- Na ezt inkább hagyjuk... Tényleg! Mi volt a könyv megjelentetős eseményen?
- Szerintem jól sikerült! Amúgy láttad az insta posztomat, milyen fasza voltam az új öltönyömben? Nyilván meg is nyertem vele a fogadást. - mondta egy önelégült vigyorral.
- Láttam! - húztam mosolyra a számat.
- Veled mi van? Dolgozol sokat?
- Hát ja! Már kurvára elegem van az egészből. Idén nem akarok többet vállalni.
- De ugye hazajössz karácsonyra?
- Nyilván. Addigra már, ha minden igaz otthon leszek.
- Megnézed az outfitemet?
- Na mutassad!

Lerakta a telefonját, aztán elkezdett pózolgatni. Közben majd megszakadtam a röhögéstől.

- Fasza?
- Nagyon ott vagy! Kis parfümmel megcsapkodod még magadat, aztán az egész tinipicsa sereglet ott nyalja a padlót utánad!
- Nem vagyok én olyan!
- Nem a faszt!
- Na jó... néha igen. De most nem adom magamat senkinek! Foglat a szívem. - ahogy előadta, már az is nagyon vicces volt. Csak ott mórikálta magát, mint valami színész. Nemhogy a költői sorai, ami abszolút nem vall rá! Majd leestem az ágyról úgy fetrengtem a röhögéstől. - Na mi van? Mit röhögsz ennyire?
- Foglalt a szívem! - még mindig szakadtam a hülyeségén. - Ezt te sem gondoltad komolyan!
- Dehogynem! Komolyan így van.
- Akkor jó nagy áldás vagy valakinek! Moshatja a ruháidat, mert hónapokig fogsz rá várni.
- Pontosan. - bólintott. - Amúgy! Tudod mi jutott eszembe?
- Na, mondjad!
- Ha esteleg szülinapomra vagy karácsonyra nem vettél még semmit, akkor befizethetnél valahova!
- Mit akarsz már?
- Mondjuk egy orrplasztikát?
- Azt, a faszt! Mondd már meg légyszíves, hogy minek az?!
- Nem láttad még esetleg, hogy mekkora baszott nagy orrom van? Ha már ott, kint vagy, akkor berakhatnál valami Beverly Hills-es plasztikai sebészetbe.
- Mi a bajod van az orroddal? Nem jó az úgy, ahogy van?
- Azt ne mondd már, hogy nincs vele semmi baj!
- Nekem nagyon jó úgy, ahogy van, úgyhogy erősen ajánlom, hogy vesd el ezt az ötletet és valami értelmeset találj ki!
- Ja, persze... - puffogott magában. - Te nem tudod milyen, ha valami nem olyan, amilyet szeretnél. Neked mindig minden tökéletes. - ráncolta össze a homlokát idegesen.
- Hagyjál már a hülyeséggel! Inkább beszéljünk valami valóságos dologról, ne a kitalált problémáidról!
- Szóval nem veszel komolyan?
- Nem az! Nem úgy értem! - magyarázkodtam.
- De ez tényleg rosszul esik! Ne hazudj!
- Jó, mindegy! Felejtsük el! Inkább induljál a partydra, mert gondolom szokásosan el vagy késve.
- Uu, basszameg, tényleg! Azért még nem vetettem el az ötletet és nem is tudsz lebeszélni!
- Na, haladjál! Majd beszélünk!
- Oké, na hello!

Ez egy tipikus, köztünk gyakran megtörténő beszélgetés volt. Rendszeresen szokta, hogy odaáll a tükör elé és elkezdi a hibáit keresni, amiket közben hangosan listáz nekem. Mindig kiborít az elégedetlenségével. Nem tudom, ki a szarnak igyekszik ennyire! Annyi mindenki oda meg vissza van értre, erre ő itt sanyargatja magát, hogy milyen csúnya meg rossz. Ezek után meg vár a vigasztalásra, mint egy gyerek. Én meg feszt kiröhögöm, amire megsértődik és nem akar hozzám szólni órákig, aztán nyilvánvalóan ő kezdi a „békülési fázist", mert eszébe jut valami, amihez én is kellek.