Iwaizumi is my comfort character lol This chapter is trash like Trasykawa Nincs átolvasva
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Minden egyes nap ugyanaz történt veled, s te már kezdtél belefáradni. Reggelente unottan nyomtad ki ébresztődet, s tudomásul vetted, hogy aznap sem aludtál semmi. Majd elkészülődtél, felöltötted tökéletes mosolyod és egész nap minden maradék erőddel igyekeztél megfelelni a társadalomnak, magadnak és a tanáraidnak. Bájcsevegtél osztálytársaiddal, részt vettél a kötelező klubfoglalkozáson, dolgozni mentél, majd este 8-kor, amikor hazaértél elkezdtél leckét írni. Miután mindent megtanultál megpróbáltál enni valamit, ám aznap sem ment. Ilyenkor mindig visszatértél a szobádba, ahol az ágyra vetteted magad és kitört belőled a sírás.
Mindig. Mindig ez történt, s nem tudtál mit tenni. A szakemberek nem segítettek, gyógyszerekre pedig nem volt pénzed. Este adtad ki minden fájdalmad. Hisztérikusan, segélyt kérően folytak le könnyeid megállíthatatlanul, ám senki nem hallotta.
A mai napod is így kezdődött. Lelkileg és testileg is fáradtan nyomtad ki ébresztődet. Alig volt életerőd felkelni, de tudtad, hogy ezt kell tenned. Kivánszorogtál a fürdőszobába, ahol elfintorodtál kinézeteden. Hajad kócosan állt fejed tetején, szemeid alatt éjfekete karikák éktelenkedtek, míg tested szürreálisan vékony volt. Bordáig kilátszottak és biztos voltál benne, hogyha nem lennének szerveid át lehetne látni hasadnál. Inkább gyorsan magadra kaptad egyenruhád, majd két kiló korrektorral és alapozóval később már nem is látszottál kialvatlannak. Birodalmadba lépve felvetted a táskádat, majd felvarázsoltad hibátlan mosolyodat és elindultál.
'Már csak két hét és szünet' bíztattad magad.
Lassan, de biztosanelérted az iskolád kapuit. Megtorpantál, majd egy nagy levegő után beléptél az épületbe. Átcserélted cipőd, majd felsiettél az osztálytermedbe. Ott a szokásos kép fogadott, a fiúk hangoskodnak, a lányok Oikawa Tooru körül legyeskednek, míg a legjobb barátja Iwaizumi Hajime távoltról, gyilkosan izzó szemekkel figyelte az Aoba Johsai feladóját.
Egész jóban voltál az előbb emlegetett tüskés hajúval. Mivel ő volt a padtársad – amióta az ufó fiú mellől elültették – ezért sokszor neked panaszkodott. Sőt, néha még egy-egy edzésükre is elrángatott téged, mondván kell egy normális is az edzésre.
–Jó reggelt! – üdvözölted miközben helyet foglaltál mellette. –Neked is – biccentett. – T/n-chan elkérhetném a történelem füzeted? Nem voltam a múlt órán és Shittykawa jegyzeteibe nem bízom. –Persze – nevetted el magad erőltetetten, majd kikerested a szükséges papírokat. –Köszönöm szépen – hajolt meg annyira, amennyire ülő pozíciója engedte.
Az órák egymás után teltek, s te alig vártad, hogy vége hazamehess és ne kelljen fenntartanod az álcád. Amint utolsó órádról is kicsöngettek s a kötelező szakkörödnek is vége lett szinte repültél ki a terem ajtaján. Érezted, hogy a szíveden ülő kő egyre könnyebb lesz, hiszen ma nem dolgozol, így hamarosan már ledobhatod fojtogató maszkodat, nem kell tovább visszatartanod sírógörcsödet, amely egész nap szorította torkodat. Bepakoltál szekrényedbe, felvetted a kabátodat, majd már indultál ki, amikor hirtelen megszédültél. Nem először fordult elő ilyen, a folyamatos nem evés és alvás következménye volt, így már-már hozzászoktál. Ám ezúttal intenzívebb volt, mint máskor, így a padlóra zuhantál. Még éppen hallottad, ahogy fejed nagyot koppanva találkozik a padlóval, majd teljesen elnyelt a sötétség.
Amikor ismét felkeltél egy idegen szobában találtad magad. A falak szürkék voltak, rajtuk néhány Godzillás és röplabdás poszter kapott helyet. Az egész helyiséget mentol és narancs illata lengte be.
–Hogy érzed magad, t/n-san? – hallottál meg egy hangot, mire ijedtedben összerezzentél. A kérdés az ajtóban álló Hajimétől jött, aki vizes hajjal, kezében egy törülközővel állt a küszöbön. –J-jól – nyögted ki, bár fogalmad sem volt róla igaz-e, amit mondasz. A sokk miatt egyelőre azt se tudtad fiú vagy-e vagy lány. – Hogy kerültem ide, Iwaizumi-kun? –Összeestél az iskolában a folyosón és nem tudtam, hogy hol laksz – vont vállat, majd leült melléd. – T/n-chan nem akarok beleszólni a magánéletedbe, mert semmi közöm hozzá, de az egyáltalán nem egészséges, ahogy kinézel. Orovoshoz nem akartlak vinni, mert mint említettem nincs közöm hozzá és nem tudtam akarnád-e, de mint barátod erősen ajánlom, hogy látogasd meg a kórházat. –Kedves tőled, hogy aggódsz értem, de jól vagyok. Semmi bajom – erőltettél magadra egy mosolyt, de nem sikerült túl meggyőzőre. A tüskés hajú csak sóhajtott egyet. –Akarsz róla beszélni?
Ez volt az a bizonyos csepp a pohárban. Zokogva borultál Iwaizumi nyakába és kiadtál magadból mindent. Onnantól kezdve, hogy a szüleid meghaltak, hogy a testvéred kiutált, egészen a tegnapi összeesésedig mindent. Mindent elmondtál, ami csak az eszedben volt miközben könnyeid megállíthatatlanul folytak. Mire a történet végére értél már csak szipogtál. Lelkedet sokkal könnyebbnek érezted, jó volt végre kiadni magadból mindazt, amit elfojtottál egészen idáig. Hajme egyszer sem szakított félbe, csendesen hallgatott végig és szorosan ölelt. Amikor abbahagytad a beszélést kissé eltolt magától, majd letörölte a könnyeidet.
–A testvérednek volt külön szobája, ugye? – Szólalt meg pár másodperc csönd után. Értetlenül néztél rá, de azért bólintottál egy aprót. –Volt. –Nagyszerű, akkor odaköltözöm hozzád. – Nem kérdezte, hanem kijelentette. – Nem ígérem, hogy most lesz, de hidd el, jobban leszel, én pedig segíteni fogok. –É-én ezt nem fogadhatom el... Nem akarok teher lenni... –Ha teher lennél nem mondtam volna. Azért mondtam, mert így akarom. Menj, mosd meg az arcod, addig hozok valamit enni és beszélek a szüleimmel. Utána összepakolok és átmegyünk hozzád. –A-arigatou – borultál ismét a nyakába, majd tetted amit kért.
