Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Reggel, amint felkeltem befelé fordultam, hogy át tudjam ölelni a mellettem fekvő brokkolit, ám kezemmel csak a levegőben kalimpáltam. Erre kérdőn nyitottam ki a szemem; mindig én kelek előbb, nem létezik, hogy már fent van. Ennek ellenére úgy tűnt most mégis így történt, hiszen a mellettem lévő hely rohadtul üres volt. A telefonomra pillantva fintorogva konstatáltam, hogy még csak öt óra sincs. Mi az isten? Morogva kászálódtam ki az ágyból, majd elindultam megkeresni azt az idióta Dekut, hogy visszarángassam aludni, a faszom sem fog már hajnalban fent lenni. Bejártam az egész házat, de a nyomit sehol nem találtam, ami több mint furcsa. Idegességemben erősen a falba vágtam egyet, mire az behorpadt és megrepedezett. Hát de rohadt jó, még ez is... Újra végigmentem az egész kurva lakáson, ezúttal viszont valami nyomot keresve, hátha azzal okosabb leszek. Végül annyira jutottam, hogy valahova ment, ugyanis nem találtam meg a cipőjét és valami levelet is hagyott az asztalon. Sietősen nyitottam ki a papírt, majd olvasni kezdtem a sebtében lekörmölt sorokat. Ahogyan egyre tovább jutottam annál nagyobb lett bennem a pánik.
Villámgyorsan rángattam fel magamra a ruhám, majd nem gondolkodva téptem fel a bejárati ajtót és indultam meg a közelben lévő erdő felé. Annak a másik vége fele van egy magas, sziklás rész, tudtam, éreztem, hogyha még nem késtem el, akkor ott lesz. A rosszabbik változatra pedig még csak gondolni sem akarok. A lehetségesnél kétszer gyorsabban sprinteltem végig a városon, amire robbanásokkal segítettem rá.
– Csak ne legyen késő. Deku, még a hülye kezed is meg akarom kérni, meg ne halj nekem vagy kibelezlek – mantráztam magamban, és bár semmilyen szarban nem hiszek, most, ebben a pillanatban a világ összes istenéhez imádkoztam. Csak legyen jól...
*Deku szemszöge*
Az óra mutatója végre elérte a négyet. Kint még szürkület volt és egy lélek sem járkált az utcákon. Tökéletes. Óvatosan tornáztam ki magam Kacchan erős karjai közül, majd leraktam az íróasztalra a búcsúlevelem. Sóhajtva néztem Bakugoura és éreztem, ahogy kibuggyannak a könnyeim. Nem hagytam őket sokáig folyni, öklömmel erőszakosan töröltem le őket. Egy utolsó csók után lementem az előszobába, felvettem a cipőmet, majd elindultam.
Az utam a közeli erdő felé vezetett. Pontosabban pedig ahhoz a sziklás részhez, amivel már egy ideje szemezek. A kőszirt alatt egy szakadék van, ami tele van hegyes, kiálló kövekkel. ha onnan leugrom a halál biztos. Én pedig pontosan ezt akarom. Nem siettem, ráérősen lépdeltem a kihalt, koszos utakon. Minek is rohanjak? Ráérek, hiszen még minimum két órám van, ameddig Kacchan fel nem ébred, ha nem több. Ennyi időre pedig nincs is szükségem.
Lassan beértem a fák közé, átvágtam a tisztáson, végül elértam a kopár, sziklás részt. Elmentem a legszélére, ahova korlátot raktak és elnéztem a tájat. Nem akartam egyből ugrani, először minden le akarok zárni magamban, mielőtt még levetem magam. Nyugodt szívvel, békésen akarok meghalni. Lecsuktam szemeimet és először visszaemlékeztem a régi Katsukira, aki azt mondta haljak meg, mert egy selejt vagyok. Visszaemlékeztem All Mightra, a barátaimra. Shotora, az első szerelmemre és édesanyám temetésére. És végül visszaemlékeztem arra a napra, amikor összejöttem a taposóaknámmal. Ahogy megjelent előttem az arca és kedves, gyengéd oldala, ami volt szerencsém megismerni egy keserű mosoly kúszott az arcomra. Nem tudok kifejezni azt a szeretetet, amit iránta érzek és fogok is örökre. Az összes veszekedésünk ellenére az idő múlásával egyre csak jobban beleszerettem. Ochako-chan szerint olyanok vagyunk, mint Kacchan szülei. Katsuki olyan hangos és forrófejű, mint Mitsuki-san, és pedig csendesebb vagyok, pont, mint Masaru-san. Erre a gondolatra halkan felnevettem, majd szépen sorjában minden szerettemtől bocsánatot kértem. És hogy miért is akarok meghalni annak ellenére, hogy ennyi jó emléket hoztam fel? Mert nem bírom. Bármennyire fáj a szőkének régen igaza volt, én nem vagyok hősnek való. Márcsak azért sem, mert jelenleg öngyilkosságra készülök, ami azért nem túl hősies tett. És azért sem, mert nem vagyok élég erős. Amióta All Might legyengült egyre több és több teher zúdul a nyakamba folyamatosan. Fogalmam sem volt, hogy első számú hősnek lenni ennyire megterhelő, úgy érzem a lelkem beszakad a teher alatt. Bakugounak nem akarom ezeket elmondani, hiszen neki is biztosan megvan a maga baja, nem kell még neki az én hisztim is. Ezért mindig csak mosolyogva tűrtem. Most viszont túl sok minden gyűlt össze egyszerre, én pedig önző vagyok. Itt hagyom a barátaimat és az embereket, mert nem vagyok elég erős. Mostmár mindegy. Újra elmosolyodom és egy könnyed ugrással már fent is termek a korlátom. Megfordulok és már éppen dőlnék hátra, amikor meghallom egy túlságosan is ismerős hangot, ami megállásra kényszerít.
*Bakugou szemszöge*
– DEKUU! – ordítom olyan hangosan, ahogy csak tudom.
A korláton áll, a mélységnek háttal, nekem pedig könnyek gyűlnek a szemembe. A szívem őrülten kapál, a fülemben hallom a vér zúgását. Ha ő meghal és belepusztulok. Nem mondom azt, hogy ő a másik felem, mert az nem lenne igaz. Ő egy másik egész, aki hozzám tett valamit és ha most meghal pofátlanul elvisz belőlem egy darabot nem csak saját magát. Kibaszottul nyálas vagyok, de ebben a pillanatban pont leszarom. Úgysem tudja meg senki.
– ...? – Valamit kérdez, de nem hallom mit, csupán a szájáról tudom leolvasni. „Kacchan?" – Gyere le onnan! Deku szállj le onnan, kérlek szépen, könyörgöm! – kérleltem megállás nélkül. – Deku, hallod? Szeretlek, szállj le onnan és beszéljük meg!
Tagadóan megrázta a fejét és levetette magát. Kétségbeesetten ugrottam utána, robbantásokkal meggyorsítva magam, aminek köszönhetően utol értem. Zuhanás körbefontam körülötte karjaimat és amilyen erősen csak tudtam magamhoz szorítottam.
– Szeretlek idióta Deku – mondtam ajkaira, majd megcsókoltam.
