Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A szőke hajú lány tehetetlenül sikított fel újra és újra. Kontyai teljesen kibomlottak, frufruja vértől és izzadságtól tapadt homlokára.
–Továbbra sem vagy hajlandó elmondani, hogy hol van a Gonosztevők Szövetségének új rejtekhelye? – állt meg egy kérdés erejéig a férfi, aki Togával volt. –N-nem.. – nyöszörögte. Már alig volt eszméleténél, fájt mindene, de nem adta fel. Az volt az otthona és megesküdött, hogy nem hagyja cserben családját. Kurva! – ordított fel a férfi, majd már ismét lecsapott volna, amikor valaki bejött az ajtón. –Apám mára végeztünk. – Toga számára nap mint nap ez jelentette a megnyugvást. A lány, aki midig bejött és leállította édesapját. Kedves volt vele, hozott neki rendes ételt, ellátta a sérüléseit. Úgy gondolta a lány egy igazi angyal, csupán elrejti a szárnyait. Nem értette miért segít neki, hiszen ő egy gonosztevő.
A lány aznap is egy kedves mosollyal sétált oda hozzá, majd figyelve, hogy ne okozzon neki plusz fájdalmat felsegítette. Hagyta, hogy Toga ráhelyezze testsúlyát, úgy bicegtek el a szőke cellájáig.
–Mindjárt jövök – szólal meg a lány, amikor a másik már a börtön ütött-kopott ágyán feküdt. Kisietett a fém ketrecből, majd elindult a szobájába. Ott kihalászta szekrényéből az elsősegélydobozt, saját ebédjét pedig egy tálcára pakolta, így indult meg óvatos léptekkel a cella felé. Kerülő úton ment nehogy összetalálkozzon édesapjával vagy valakivel, akivel nem kéne.
Amikor visszaért Toga már ülve, a falnak támasztott háttal ült. Arcán halvány fintor ült és laposakat pislogott. Fáradt volt testileg és lelkileg is. Még arra sem kapta fel a fejét, amikor kinyílt cellájának ajtaja. (Név) óvatosan megsimogatta az arcát. Bár ezt sosem említette eddig a szőkének, de Toga már rég elcsavarta a fejét. Szerette, hogy ennyire tiszteli és szereti a társait, csodálta, hogy mennyire erős és kitartó a lány.
–Nem kérek enni – suttogta Himiko, amikor (név) felé nyújtotta a levessel teli kanalat. –Miért? –Meg akarok halni... –Hülye! Nem hagyom, hogy meghalj! – ellenkezett ijedten az idősebb. Nem adhatja most fel. –Kérlek... Úgy jobb lenne nekem.
Néma csend állt be. Pár percig semmit nem lehetett hallani, így Toga felnézett. Szemei meglepetten kerekedtek el meglátva, hogy (név) némán zokog. Feje le volt hajtva, csupán vállat heves rázkódása és a lepedőn egyre csak sűrűsödő nedves foltok árulták el a lányt.
–Ne mondj ilyet kérlek – hangja elcsuklott. Szíve összetört már csak a gondolatra is, hogy elveszti szerelmét. – Abba belehalnék. –Miért mondod ezt? – Toga összezavarodott. – Ennyire fontos lennék neki? –Mert szeretlek. Szeretlek Himiko – (Név) letörölte arcáról a sós cseppeket és végre felnézett. (Szemszín) íriszei csillogtak a könnyektől, fájdalmasan nézett szerelmére. Tekintetük Összekapcsolódott, s némán kommunikáltak. Pár pillanatig csak így meredtek egymásra, de aztán egyszerre kaptak a másik ajkai után. Csókjuk kétségbeesett volt, úgy kapaszkodtak egymásba, mintha az életük múlna rajta.
–Ki foglak vinni téged – ígérte a (hajszín) hajú, amikor elváltak. – Megmentelek csak tarts ki még egy kicsit. –Nélküled nem megyek. Akkor ugyanígy szenvednék. –Ki mondta, hogy nem megyek? – (Név) elmosolyodott. – Gyűlölöm ezt a helyet.
