Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Piros dália. Az egész szobámat a dália édes illata lengi be, amitől már hányni tudnék. Túl rég óta csak ezt az illatot érzem, túl keserű emlékek kötnek hozzá. A halálomon vagyok, ám erről senki sem tud, csak Sero. Hanahakim van már lassan egy éve és az orvosok szerint csoda, hogy még mindig élek. Ha valaki nem ismerné a Hanahaki egy betegség, amely gyógyíthatatlan, a tüdődben ilyenkor virágok nőnek, ami viszonzatlan szerelem esetén nő és felkúszik a torkodba és ha nem szeretsz ki az illetőből vagy az nem szeret viszont belehalsz. Velem is ez van. Nem is tudom mióta, de szeretem Kirishimát, ám amikor már elég bátornak éreztem magam ahhoz, hogy valljak neki összejött Minával. Mondanom sem kell, a Hanahakim rosszabbodott és Sero előtt le is buktam, így őt kénytelen voltam beavatni a dolgokba. Azóta próbál segíteni és tartani bennem a lelket. Azt mondja majd egy ügynökséghez megyünk, kiszeretek a vörös hajú angyalomból és felszedek valakit, aki viszont szeret – ennek ellenére mindketten tudjuk, hogy kiszeretni sem fogok Eijiroból és nem is leszek hős. Az orvos, akihez járok két hetet jósolt.
Ekkor valaki bekopogott. A könnyeim pillanatok alatt apadtak el, a kezemben lévő képet pedig a párnám alá dugtam. Sajnos a körülöttem lévő temérdek szirommal nem tudtam mit kezdeni, így beletörődve abba, hogy lebukok kikiáltottam egy 'szabadot'.
–Haver – lépett be az ajtómon Hatna. Az ajtómat kulcsra zárta, majd miután lesöpörte a piros virágokat a takarómról mellém ült. Szó nélkül öleltem át ő pedig szorosan átkarol. Amikor először akadtam ki jobban és megöleltem mindkettőnknek fura volt, de idővel normálissá vált és szinte 'hagyomány', hogy az ő vállán sírom ki magam. Nem túl férfias, de ez van. – Ez így nem állapot, nem akarom, hogy meghalj. Valamit csak tudunk tenni.
Meglepődve néztem fel rá, még könnyeim is megálltak – a mai nap már másodjára. Még sosem mondott ilyet, eddig csak olyan dolgokról beszélt, amik csak vágyálmok maradhatnak. Olyan álmokról, amik két hét múlva már a föld alatt lesznek velem együtt.
–Mégis mit? – nevettem fel elkeseredetten. – Full heteró, ráadásul barátnője van. Több esélyem lenne All Mightnál mint nála. – Sero halványan elmosolyodott az abszurd hasonlatra, de aztán újra komolyan nézett rám. –Komolyan, haver. Legalább próbáld meg, az is több mint a semmi. Még ha nem is szeret viszont legalább biztosra tudod és könnyebb lesz tovább lépni. –Dáliám van Hanta. Te is tudod, hogy ez igaz szerelmet jelent, nekem Kirishima a 'nagy ő', soha nem fogok kiszeretni belőle. – Elterültem az ágyamon és a plafont kezdtem bámulni. –Tudom – sóhajtott – csak kicsit fel akartam dobni a kedved. Szar téged így látni. –Menjünk el tetoválást csináltatni – ültem fel hirtelen. –Mi? –Mindig is akartam egy tetoválást. Ha már csak két hetem van mindent meg akarok csinálni, amit meg akartam. – Már ellenkezni akart volna, de közbevágtam. – Kérlek, legalább ennyi örömöm legyen! –Rendben – sóhajtott. – De van egy feltételem. –Mi az? –Vallj szerelmet Kirishimának. Ha nem, akkor biztosan nem, de ha meg mégis szeretne nem fogsz meghalni. –Jó... Sokat úgysem veszíthetek. Holnap elhívom valahova és majd akkor. –Én megyek haver, mert a végén még Aizawa észrevesz, de sok szerencsét – bíztatóan rácsapott a vállamra, majd kiment. Egy újabb köhögőroham és véres szirmok után jobbnak láttam lefeküdni.
Másnap már a szokásosnál is korábban fent voltam. Egy ideig fetrengtem az ágyban, majd fél nyolc körül rávettem magam a kelésre. Rendbe szedtem magam és lementem reggelizni. Szerencsémre – vagy éppen szerencsétlenségemre – Eijiro egyedül ült az étkezőasztalnál és fáradtan ette a müzlijét.
–Ohayo – intettem miközben a pulthoz sétáltam. –Ohayo. Hát te? Ilyenkor nem szoktál fent lenni. –Nem tudtam aludni – vontam vállat. – Nincs kedved ma elmenni egy játékterembe? Úgysincs iskola. –Mehetünk – lett hirtelen élénkebb. – Szólok Bakubronak is, biztos örülni fog. –Úgy gondoltam, hogy ketten. Szeretnék majd valamit mondani. –Baj van Kaminari? – egy mosolyt erőltettem magamra és megráztam a fejem. – Akkor mondjuk délután 2 jó? –Persze.
Éreztem, hogy ismét köhögnöm kell, úgyhogy kávémat lerakva futottam fel a szobámba. Amint becsuktam az ajtót szinte kirobbantak belőlem a szirmok nem kevés vérrel kísérve. „Basszameg". Amikor abbahagytam a köhögést kidobtam a virágokat a vért pedig feltakarítottam. A kettő nagyon lassan jött el, olyannyira, hogy még a könyveimet is elővettem azzal a szándékkal, hogy tanulni fogok. Persze ebből nem jött össze semmi, ugyanis az agyam úgy gondolta, hogy a rémképek gyártása az elutasításomról jobb buli. De aztán végre 14 óra lett, úgyhogy kedvenc pulóverem magamra kapva lesétáltam Eijirohoz.
–Mehetünk? – mosolygott rám kivillantva cápa fogait, amitől a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Hogy lehet valaki férfias és helyes, de mindeközben borzasztóan aranyos is? –Persze – bólintottam.
Az út viszonylag csendesen telt, néha feldobódott egy-egy téma, de látszott, hogy mindkettőnk elvan a saját gondolataival. Bent a játékteremben sikerült feloldódnunk és végre sikerült minden bajom kizárnom és őszintén mosolyognom, nevetnem. Az pedig, hogy végig mellettem volt a köhögésemen is javított egy kicsit, úgyhogy a lebukást is megúsztam. Órákig játszottunk, szerintem az ott lévő összes játékot kipróbáltuk legalább kétszer és már csak azt vettük észre, hogy bejelentik, záróra. Boldogan léptem ki a teremből és még az sem zavart, hogy időközben elkezdett esni az eső. Kirishima az arcomat figyelte, így én is ránéztem.
–Mi az? –Kicsit aggódtam, mert már egy ideje elég letörtnek és megterheltnek néztél ki, de most boldogabbnak tűnsz. –Csak túl sok volt a suli, jól vagyok – kamuztam mosolyogva. –Tényleg, valamit akartál mondani – jutott eszébe. –Nem ülünk be enni? Ott majd elmondom.
Szerencsére a közelben volt egy gyorsétterem, úgyhogy nem egész tíz perccel később már egy kissé zsírfoltos asztalnál ülünk egy-egy hamburgerrel magunk előtt. Húzásképp neki akartam kezdeni az ételnek, de a velem szemben ülő vörös angyal olyan kíváncsi tekintettel figyelt, hogy ezt az ötletem inkább elvetettem.
–Előtte még szeretnék valamit kérni. Ne utálj meg vagy hasonló. –Nem foglak megutálni, a legjobb barátom vagy Kaminari, nem lenne férfias, ha így tennék. –...Szeretlek Kirishima. Nem, mint legjobb barátot, annál sokkal több vagy nekem.– Szemeimet lesütöttem, úgy vártam a reakcióját, amire őszintén szólva nem igazán készültem fel. A rémképek újra elöntötték az elmém, ennek hála éreztem, hogy a dáliáim kaparni kezdik a torkom. „Talán már most meg fogok halni" – jutott eszembe.Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy el is felejtettem Kirishimát és csak arra eszméltem fel, hogy két keze közé fogja az arcom, majd puha ajkai érintkeznek az enyémekkel. Kikerekedett szemekkel figyeltem Eijitot, s csak pillanatokkal később jutott csak eszembe viszonozni a csókot. Lehunyt szemekkel élveztem a nemrég nyert cukorkák miatt narancs ízű ajkait egészen amíg el nem fogyott a levegőnk.Pihegve váltunk el egymástól. –Én is szeretlek Denki – mosolygott rám. –És Mina...? –Minával csak azért jártam, mert féltékennyé akartunk tenni, de nem reagáltálrá semmit, úgyhogy abbahagytuk. Utólag belátom nem volt túl férfias lépés. – A tehet,ami eddig rajtam volt pillanatok alatt tűnt el, s a megkönnyebbülés könnyek formájában mutatkozott meg. Ei ijedten húzott az ölébe és ölelt át. – Rosszat mondtam? –N-nem – szipogtam. – Boldogabb nem is lehetnék.
