Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Eiji keze remegett és egyszerűen képtelen volt felrakni csomagjait a futószalagra. Görcsösen szorította bőröndje fülét, mintha csak az élete múlna rajta. Rossz előérzete volt, s ez az érzés nem akart eltűnni szívéről.
–Én ezt nem bírom! – fakadt ki, amikor már nem bírta magában tartani kételyit. Így nem hagyhatja el New Yorkot, hiszen lehet örök életére bánni fogja. Ibe aggódva nézett a fekete hajú fiúra. –Mi baj van, Eiji? –Rossz előérzetem van. Muszáj elmennem valahova – azzal ki is állt a sorból. – Ibe-san, te menj vissza Japánba, holnap én is megyek az első géppel, de még nem hagyhatom itt New Yorkot. –De... –Ibe-san, nem lesz semmi. Már mindennek vége, inkább te vigyázz magadra. – Eiji elmosolyodott, majd mielőtt Shunichi meggyőzhette volna terveinek ellentettjéről kifutott a reptérről.
Amint kiért azonnal taxi után kezdett kutatni, majd azonnal el is indult volna a legközelebbi autó felé, ha valaki nem áll az útjába. Ez pedig nem volt már, mint a kínaiak új vezetője, Soo-Ling.
–Hova mész? Elviszlek – bökött maga mögé, ahol motorja állt. –A könyvtárba. – Annak ellenére, hogy Amerikában elég sok a könyvtár elég volt ennyit mondania, mindketten ugyanarra gondoltak. Arra, ahova Lynx annyira szeretett járni.
A bejárat előtt a kínai srác leparkolt, majd szavak nélkül, két pillantással megbeszélték, hogy itt megvárja Eijit és nem megy sehova. Okumura azonnal felszaladt a lépcsőn, az illemre pedig magasról téve rohant végig a folyosókon. Fejét kétségbeesetten forgatta, hátha meglátja az ismerős szőke hajkoronát, mindeközben pedig elméje akarta ellenére is szörnyűbbnél szörnyűbb elméleteket kreált. Aztán végül meglátta a keresett férfit.
–Ash! – kiáltott fel megkönnyebbülten teljesen megfeledkezve arról, hogy egy könyvárban van. Ám boldogsága nem tartott sokáig, amint közelebb ért hozzá észrevette szerelme hasánál lévő vörös foltot. Halálra vált arccal nézett fel az ott lévő személyeztre – aki mellesleg éppen azért volt ott, hogy kiküldje a hangoskodó japánt. – Mentőt.
Ennél többet nem tudott kinyögni, ugyanis Ashhoz hasonlóan elvesztette az elméletét. Ám ő a stressztől. Az utóbbi napok megtöltötték az a képzeletbeli poharat, ez pedig csak az utolsó csepp volt, idegrendszere nem bírta és egyszerűen nem volt hajlandó tovább együttműködni.
[Eiji]
Amikor felkeltem az első, amit megpillantottam az a fehér plafon volt. Egy pár percig csak feküdtem értetlenül, majd cunamiként öntötték el elmémet az emlékek. Azonnal felültem és kétségbeesetten néztem körbe Ash után kutatva, de szerencsére hamar meg is találtam. Bár kórházi ruha volt, arca már nem volt olyan színű, mint a hó és a kezemet fogva aludt az ágyam melletti széken.
–A-ash – motyogtam és szégyen vagy sem, de megindultak könnyeim. El sem tudom képzelni mi lett volna, ha nem találom meg és... Szívemről hatalmas szikla gurult le. Persze bőgésemre a szőke is felkelt és álmosan mosolygott rám. –Örülök, hogy végre felkeltél. –Ezt én is mondhatnám! Még is mit képzeltél? Hogy egy vérző sebbel beülsz a könyvtárba meghalni?! Rám nem gondoltál? Ha meghalsz abba én is belehalok! – akadtam ki és megütöttem a kezét, ami biztos nem fájt neki. Nyugtatóan a karjaiba húzott és belecsókolt a nyakamba. –De élek Eiji. –Ez az egyetlen szerencsét vagy sosem bocsátok meg neked – fejemet mellkasába fúrtam. – Ezek után nehogy azt hidd, hogy itt hagylak egyedül. Jössz velem Japánba. –Eiji, szívem – ha becéz olyan, mintha egy kisgyerekhez beszélne –, nem tudok japánul. –Akkor majd megtanítalak – vágtam rá. Erre halkan felkuncogott. –Rendben. Úgysincs már itt semmi, ami idekötne.
Asht végre kiengedik a kórházból. Szerencsére sikerült rávennem Ibe-sant is, úgyhogy az alvilág szőke hercege tényleg hozzám fog költözni. Az elmúlt két hétben nagyon gyorsan haladtunk, elképesztő milyen gyorsan tanulja a nyelvet, pedig nem egyszerű. Az utóbbi két napban például csak japánul szóltam hozzá és bár kissé nehezen válaszolt, de megérteni megértette. Nagyon boldog vagyok, hogy jön velem, olyan, mint egy álom, amiből sosem akarok felébredni. Valaki tényleg szeret engem, ráadásul most már egy puskagolyótól sem kell tartanunk, ami szerintem neki is megkönnyebbülés. Bár ebben nőtt fel, nem hiszem, hogy ehhez hozzá lehet szokni. Ettől függetlenül, ha nem is mutatom ki eléggé féltem őt. Reggel nem emlékszik rá, de majdnem minden éjjel rémálma van, aminek a többségében Shorter szerepel. Ilyenkor mindig elfog a bűntudat, hiszen, ha nem kerültünk volna egymáshoz ilyen közel, akkor megmenthette volna. Erről egyszer beszéltem Ashel, de azt mondta hülyeségeket beszélek és azonnal felejtsem el. Lehet igaza van, de akkor sem megy... Mindegy is. Most nekem kell őt „megmentenem", nem neki engem. Meg kell próbálnom minden ilyet kiűzni a fejemből és pozitívan gondolkodni.
Egy hónap telt el azóta, hogy visszajöttünk Japánba és Ash velem él. Már tényleg nagyon jól beszéli a nyelvet és a rémálmai is egyre kevesebbszer látogatják meg. Azt hiszem végre meg szokta, hogy nem kell állandó stresszben élnie, egyre többször látok rajta önfeledt, boldog mosolyt, ami minden egyes alkalommal megmelengeti a szívemet. Most éppen valami értelmetlen műsort nézünk a nappaliban. Ő teljesen elfeküdt a kanapén, lábait az üvegasztalon pihentetni, míg én rajta terpeszkedem. Egyik keze a hajamat piszkálja, míg a másik a derekamnál fogva ölel át. Imádom.
–Eiji – szólalt meg szemeit rám vezetve. –Hm? –Szeretlek. Nagyon. –Én is szeretlek Ash, mindennél jobban.
