Pici Mindenségek

piano ⤑ yoongi

A férfi a világos nappali ablaka alatt elhelyezett hangszer előtt ül, kottákat lapozgatva. No, nem azért, mert túlzott szükségüket érzi – inkább csak szeretné megtalálni a hangulatához legmegfelelőbb darabot. Több szerző neve is felsejlik a sokaságban, nagy, hatalmas személyek, a zenetörténet elfeledhetetlen alakjai, ugyanakkor modernebb, hallás után lekottázott zenéket is fellel, elfeledetteket. Végül a Kiss the Rain-en akad meg szeme, a művön, amit az elsők között tanult meg és játszott önszántából, amikor már nem tanítói nyomásra, csupán saját akaratából telepedett le a zongora elé, valamikor tinédzserkorának derekán.

Ugyan jó ideje nem került keze ügyébe a fekete hangjegyekkel tarkított, itt-ott megszakadt szélű, kisimított szamárfüles papírlap, ujjai azonnal megtalálják a megfelelő kezdőbillentyűket. Eleinte még követi a leírtakat, aztán már csak érzésből játszik, szemeit lehunyva adja át magát egy szebb világ rejtelmeinek. Nem törődik azzal, ha esetleg félrenyom egy hangot, sőt, abban sem biztos már, hogy azt játssza-e még, amit elkezdett, vagy új, szíve által kreált dallamot fest a szoba légkörébe. Gondolatai üresek, úgy véli, néhány percre megengedheti magának ezt a luxust a hétköznapok nyomásában is. Ugyan az ütem nem gyors, inkább szomorkás, neki mégis halvány mosoly ül arcán, ahogy leüti az utolsó hangot, hagyva, hogy az lassú visszhanggal végül megszűnjön a csendben. Szép emlékek, ezt jelenti neki a darab.

– Apa – szólal meg mögötte édes, halk szó. A kislánya. – Játszhatok én is?

– Younghae, nem is hallottam, hogy lejöttél – válaszol, megfordulva a fekete széken.

– Pedig már itt állok egy ideje – szökdel édesapja mellé az ötéves. Yoongi ekkor gondolja csak végig, valójában mennyire maga alá temette a zene, ha a trappolás sem keltette fel figyelmét.

– Mit szeretnél játszani? – segíti fel maga mellé a lányt.

Lábát a magasból lóbálva gondolkodik. – Még csak a Tinkle, tinkle-t tudom – jut eszébe hamar.

– Még mindig nem tudod kimondani, hogy twinkle? – vigyorog a férfi szélesen, őszintén.

– Tinkle – próbálja újra Younghae, ám apja nevető ábrázatát látva realizálja, nem sikerült. Játékosan csap a fekete pólós karra, ám ő maga is kuncog.

– Jó-jó, mutasd inkább, hogy megy a legutóbbi óta – vált témát Yoongi, de ismét mosolyog a gondolatra, hogy a legutóbb egész pontosan másfél órával ezelőtt volt, amikor hallotta lányát egyedül játszani.

– Oké – bólint nagyot, majd koncentrálva apró ujját az elefántcsontszín billentyűre helyezi.

Yoongi csodálattal figyeli, ahogyan jobb kezének mutatóujjával lassan, jól megfontolva a hangokat egyesével nyomja le, és nincs szíve szólni, amikor mi helyett re-t játszik.

– Kész! – fordítja fejét darab végeztével apja felé Younghae, félcopfba kötött éjszín haja sebesen repül utána.

– Ügyes vagy – nyom puszit a kislány kerek arcára, szeme elől igyekezve elpislogni meghatódottságát.

– Jiji is játszhat? – kérdez, hatalmasra nyílt bogárszemeivel, a legfőbb fegyverével, amit édesapja ellen be tud vetni.

– Jihae túl kicsi még, hogy játsszon – simítja meg fejét. – De mi játszhatunk neki.

– Akkor kihozzuk a szobájából? – ragyog fel Younghae arca ismét, húga említésére.

– Ha felébredt, igen. – Együtt indulnak el a lépcsőkön fel.

Yoongi halkan nyit be az emeleti gyerekszobák közül az elsőbe, amelyik kisebb lányáé. A hét hónapos ugyan álmosan pislogva, de felült már kiságyában, ezért nővére sietve indul meg felé, a rácsok közt benyúlva megsimogatva az apró lábat, amíg apjuk oda nem ér, hogy kiemelhesse. Jihae mosolyogva nyújtózkodik édesapja irányába.