Pici Mindenségek

stylo ⤑ minsung

– Jisung! – kiáltott a fiú után, aki családjához társulva az iskola kijárata felé tartott. – Jisung, kérlek, várj meg! – szedte lábait gyorsan a sok egyenruhás végzős közt. A szőkés hajú végre észrevette, hogy őt szólongatják. Visszafordult, majd kérdő pillantást vetett a megannyi egyformába öltözött közül is kitűnő Minhóra. – Van rám kettő egész perced?

A fiatalabb fiú elgondolkodott; megéri neki az elmúlt évek mellé további százhúsz másodpercet társítani az elpazarolt idő-listán? Végül lemaradt szüleitől, meg a frissen ballagott bátyjától, és úgy döntött, ad egy utolsó esélyt Lee Minhónak – a fiúnak, aki édes valójával keserítette meg előző három középiskolai esztendejét. Hiszen úgyis mindegy, holnap már nem találkoznak, és azután sem, talán itt az alkalom, hogy pontot tegyenek megannyi félreértés végére.

– Tudom, hogy sok fontosabb dologról kellene most beszélnem veled, de először is – vett nagy levegőt –, hét tollal tartoztam neked. Kettő akkorról, amikor kilencedikes, kettő, amikor tizedikes voltál, és három ebből a tanévből – elegáns nadrágjának jobb zsebében tapogatózott rohanva, hiszen pontosan emlékezett, itt tartogatta az írószereket. – Egy közülük a kedvenc tollad volt, szerencsét hozott neked, ha jól emlékszem, bár még mindig gyerekesnek gondolom ezt a kabala-dolgot. Mindenesetre, te nekem adtad kölcsön, én meg megfeledkeztem róla, nem hagytam el, viszont több, mint valószínű, hogy kifogyott. Szóval – rántott elő nyolc műanyag borítású golyóstollat –, a város összes papírboltját végigjárva vettem egy ugyanolyat, plusz itt van az eredeti is, és hat másik működőképes toll, amik remélem, szerencsét hoznak majd neked az utolsó évedben, amikor én már nem leszek itt – nyújtotta őket Jisungnak, aki sokkolódva vette el az egész kupacnyi tollat, majd markában forgatva őket ámult, miközben a hozzá beszélő szavait igyekezett a lehető leginkább felfogni. – Elbaszott egy történetünk volt, bár azt hiszem, erre anélkül is rájöttél, hogy én elmondjam. Fogalmam sincs, melyik kanyarban ronthattuk így el, ami ide vezetett, számtalanszor szenvedtem én is attól az ingázástól, amit évek alatt lefolytattunk, és akár hiszed, akár nem – túrt sóhajtva sötét hajába –, az én szívem is darabról darabra tört minden alkalommal. Két közös pontunk közt téged kerestelek fiúkban és lányokban is egyaránt, és fájt, ha nem találtalak. Nem voltál benne senkiben, sehol nem találtam azt a csodálatos embert és azt az édes mókust, aki te vagy, és nem tudom, miért lehettem akkora balga, hogy megannyi alkalommal hagytalak elmenni – lassított egy pillanatra, közben már fittyet hányva a tényre, hogy az előre tervezett időkorlátot valószínűleg mindenképp túllépte. – Lehet, hogy elkéstem már ezzel, és megértem, ha hallani sem akarsz többet felőlem, de azt hiszem, ilyen szempontból tökéletes az alkalom. Végül is, holnaptól ebben az épületben már semmiképp nem találkozhatnánk. Mégis, ha engem kérdezel – lépett egy apró lépésnyit közelebb a fiatalabbhoz –, nekem hiányozni fog, hogy minden nap lássam az arcodat – nyúlt Jisung vállához, hogy végigsimíthassa a karját.

– Minho – kezdett lassan ámulatából feleszmélni. – Értem, mit akarsz. Vagyis... nem, tulajdonképp most sem értem, mit akarsz. Három éven keresztül egyszer sem értettem, éppen mit akartál, és nem is tudom, mit gondoltál, hogy majd néhány tollal meg egy kis üres magyarázkodással eltüntethetsz ezerkilencvenöt napnyi megválaszolatlan kérdést? Én...

– Ezerkilencvenhat. Volt egy szökőév is közben – mosolyodott el óvatosan, bár pontosan tudta, a fiatalabb ki nem állhatta, ha okoskodott; közben viszont ez a tulajdonsága is szerepelt azok között, amik Lee Minhót olyan imádni valóvá tették. Egyszerűen enélkül nem önmaga lett volna.

– Egyetlen egyszer kellene komolyan venned, és még ilyenkor sem vagy rá képes, hogy ne javíts ki egy ilyen jelentéktelen dologban – szemeivel minden dühét igyekezett kimutatni, habár szerelmes tekintete elnyomta minden kibontakozó indulatát az a sok szenvedés ellenére is, amit maguk mögött tudhatott. – Pontosan tisztában vagy vele, hogy már majdnem sikerült lezárnom azt az egészet, ami köztünk volt és elmúlt, készen álltam, hogy a tizenkettediket azzal a tudattal kezdjem, hogy nem kell félnem, megint hülyét csinálsz belőlem. Ennyire – formázott kis távolságot hüvelyk- és mutatóujja közé – voltam attól, hogy mindenestől túltegyem magam rajtunk, meg az elbaszott se veled, se nélküled kapcsolatainkon, amiket olyan sokáig húztunk, és most igazán komolyan gondoltad, hogy a kezembe nyomsz pár tollat, belőlem meg kitörlődik minden, amit éreztem? – igyekezte fékezni a belőle mérgesen kitörő szavakat, és a szemében gyülekező könnycseppeket, hiszen nem akarta még több ember figyelmét felkelteni a zsúfolt iskolai aulában.

A végzős Jisung csuklójára fonta ujjait, majd egy félreesőbb sarokba húzta, hogy ne állják a távozni készülők útját. – Figyelj, te már nagyon rég többet érdemeltél volna, mint ami köztünk volt, és nem is értem, miért nem tűnik fel senkinek, hogy te mennyire hihetetlen vagy.

– Hát nem érted? – szakította félbe. – Pont ez a lényeg, nekem soha nem számított, hogy ki vesz engem észre, vagy hogy ki mit lát bennem. Nekem három év alatt egyetlen dolog lett volna fontos, az, hogy végre rájöjj, hogy nekem te az összes szenvedés ellenére is sokat jelentesz. De őszintén, már sajnálom, hogy rád áldoztam azt a rengeteg visszahozhatatlan időt – rángatta ki kezét a másik szorításából, majd sarkon is fordult volna, ha ingénél fogva Minho nem vonta volna vissza, eredeti helyzetébe; pontosabban a karjai közé, az ölelésébe.

– Jisung, kérlek – suttogta a fülébe, közben igyekezve biztosan tartani a másikat derekánál fogva. – Egyetlen egy utolsó lehetőséget kérek, hogy mindent megmagyarázzak, és a helyére tegyek. Felteheted nekem az ezerkilencvenhat nap alatt felvetülő összes kérdésed, és amennyire tudok, válaszolok. Egyetlen egyet kérek; hallgass majd végig – adott a másik feje által takart, lopott puszit a kisebb állkapcsára, aki egész testében megborzongott a művelet hatására. A puha ajkak nyomán nemcsak bőrének apró foltja, de egész teste bizsergett, és eldöntötte: ha a történelem meg is ismétli önmagát, ő sokadik alkalommal is esélyt ad neki, Lee Minhónak, hogy visszahozza azt, ami talán soha nem volt igazán az övék.

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

stylo (fn.): toll