Pici Mindenségek

mon | premier ⤑ jeongchan

- Jisung, Seungmin! – rivalltam rá a két fiúra. – Ne piszkáljátok már Jeongint – vezettem tekintetemet a fotelba félreülő, karba tett kézzel duzzogó legfiatalabbra.

- Hyung, tudod, hogy csak viccelünk – hízelgett Jisung. – És ő is tudja – biccentett fejével a fogszabályzós fiúra.

- Nincs kedvetek békén hagyni őt egy kicsit? Videojáték, vagy... akármi? – utaltam feltűnően, mégis kedvesen arra, hogy kettesben hagyhatnának minket.

- Hanie, gyere, a múlt hétvégén vettem egy kalandjátékot, de a beosztás miatt még nem sikerült kitanulmányoznom – vette az adást a fiatalabbik, ajánlatának pedig a perpillanat vöröses hajú barátunk még véletlenül sem tudott ellenállni. Vidám léptekkel hagyták el a nappalit, majd, ha jól hallottam, a mi szobánk ajtaja mögött tűntek el.

- Inie, gyere ide – tártam ölelésre karjaimat, de ő szavaimat szinte meg sem hallva húzta maga alá vékony lábait, hogy össze tudjon gömbölyödni. Kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé, és már vagy tizenöt másodperce nem pislantott. – Hé, Jeonginie – szóltam neki lágyan, de mivel erre sem reagált, feltápászkodtam ülő helyzetemből.

Leguggoltam elé, tenyeremet jobb térdére vezettem. Minden tag lelki állapotát a szívemen viseltem, de ő legkisebbként mindig több törődést igényelt a csapat többi emberével szemben – ezt pedig mindannyian igyekeztünk neki ott megadni, ahol csak sikerült; az más kérdés, hogy ezt a szeretetet ő kitől fogadta el legjobban, és kiben bízott leginkább. Próbáltam elkapni tekintetét akár csak egy pillanatra is, de ő elnézett fejem felett, majd lassan lehunyta szemeit, és jó ideig csukva is tartotta őket.

- Kicsi – simogattam alsó combját. – Melyik része fájt ennyire?

Pirosas ajkába harapott, majd végül enyémbe mélyesztette könnyes pillantását. – Tudom, hogy nem go-gondolták komolyan – nyelt nagyot –, de az elmúlt pár napban enélkül is a föld alatt érzem magam... Ne-nem hiányoztak az idióta megjegyzéseik.

- Gyere, a ti szobátokban most úgysincs senki, ott megbeszéljük – álltam fel lassan, mivel Felix és Changbin közeledő hangját hallottam.

Halványan bólintott, aztán ő is feltápászkodott a sötétszürke ülőalkalmatosságról. Vállát átkarolva vezettem végig a folyosón, majd benyitottam a Jisunggal közös szobájukba. Sejtésem beigazolódott, a helyiségben mindössze a csend terpeszkedett, amit a mi lépteink zaja tört csak meg. Jeongin ágya felé indultunk, leültem a pléddel takart felületre, majd oldalasan az ölembe húztam őt. Ez volt a lelkizős helyzetünk, ha valamilyen problémája adódott, mindig így vontam magamhoz. Evvel egyébként soha semmilyen mögöttes szándékom nem volt, én élveztem a közelségét, őt pedig megnyugtatta karjaim ölelése, amik közt elbújhatott a világ elől.

- Na, mesélj – simogattam oldalát ujjaimmal.

- Hát... A menedzser mostanában dupla annyit csesztet az énekhangom miatt, tegnapelőtt a tánctanár szállt rám, mert nem tudtam megcsinálni azt a mozdulatot, tudod – magyarázott, mire bólogatni kezdtem. Pontosan tudtam, melyik elemről beszél. – A múltkor a színpadon hibáztam, kétszer egymás után, mindenki azt mondogatja, hogy szedjem össze magam és koncentráljak jobban, mert ebből így semmi jó nem lesz, de... – csuklott el a hangja, mire szorosabban fonódtam köré. – Alig tudok aludni mostanában, kevesebbet eszek, és úgy é-érzem, minden szétesik – hüppögött.

Halántékára nyomtam egy apró puszit, tudtam, hogy azt imádja, közben kézfejemmel letöröltem egy arcán kószáló könnycseppet.

- Elhiszem, hogy nehéz most neked – húztam fejét mellkasomhoz, mire ő kisgyerekként kapaszkodott pulcsimba. – Ebéd után, ha szeretnéd, bemegyünk a próbaterembe, segítek átvenni a táncot, és ha megkéred a fiúkat, biztosan adnak tanácsot az énekkel is. Viszont, ami fontosabb – toltam el magamtól ismét, hogy fekete szemeibe nézhessek, amik most az izgalom helyett könnyektől csillogtak –, hogy egyél és aludj is eleget. Ezek nélkül nem fog sikerülni továbblépned, érted? – simítottam arcát tenyerembe.